„Ha a lelked nevet, míg életed napfényében fürdik, […] ha a lelked sír a sok csalódás miatt, ha lelked azon fáradozik, hogy az ezüst fonalat, mely mesteréhez köti, elvágja, tudd akkor ó, tanítvány, hogy lelked a Földé.” Ha a tanuló így találja magát az ösvényen, akkor először a csend hangját hallja meg. Ez a saját belsőisten hangja, amely hozzá beszél. Ez a saját belső isten nem más, mint Krisna a régi hinduknál, és Krisztus (Christos) a korai gnosztikusoknál. Krisztus (Christos) hangja a beereszkedő szellem, amely a lelken keresztül összeköti magát a természetemberrel. Semmi és senki nem tehet semmit az emberért az ösvényen, ha ez a hang nem beszél hozzá. A lélek itt kulcsszerepet játszik. Ha a csend hangját meghallják, mivel van egy lélek, amelyik ezt képes megérteni, akkor ez a hang a lélek vezetőjévé válik. És csak ha ezt a vezetőt követjük és hallgatjuk meg, akkor zárulhat le az első, veszélyes fázis, mert a hang egy számunkra nagyon ismerős életvitelről beszél. Az életben sok a felfelé és lefelé menet, nemde? Amikor az ember fiatal, egészséges és erős, akkor azt mondják, hogy dagasztja a szél a vitorláit és az élet napos oldalán fürdik, akkor szinte „dalol” az anyagtestében. Ki ne kívánná ezt neki? De aztán jönnek pillanatok, amikor a csalódások miatt fogságban érzi magát. Egyik pillanatban teljesen belemerül a világ nyugtalanságába, a következőben pedig már hallja a „nagy csalódások hangjának morajlását”, „megijed, mert észleli a fájdalom forró könnyeit, és elkábul a jajszavak kiáltozásától”, amelyek felszínre törnek benne. Vannak pillanatok, melyek arra adnak okot, hogy teljes optimizmussal forduljunk az élet felé, hogy ezt a következő pillanatban a félelem zúzza szét ismét. Ki tagadhatná ezt? Ekkor mondja A csend hangja, Krisztus (Christos) belső hangja az ösvény elején álló embernek: „Ne hagyd lelkedet kitenni az érzékek változó hangulatainak, ne lépj be a pillanat örömeibe és fájdalmaiba.” Hogyan léphet be az örökkévalóságba, aki hagyja magát a megindultság szakadatlan hullámaitól rángatni? Írják be a szívükbe: ha lelkük a mozgalmasság szakadatlan áramával együtt lebeg, és minden pillanatban ez ostromolja a lelket, akkor maguk tépik szét az „ezüstfonalat”, ami a mesterrel köti össze a lelket. Akkor a lélek nem időzhet vele a csendben. Hogyan mehet át a lélek a tanulás és a megtisztulás csarnokán, anélkül, hogy közönyös lenne az ember sorsát illetően? Minden megindultságtól megszabadulhat, ideértve az örömtől és fájdalomtól való meghatottságot is. A fényre, a Christosra való irányultságban maradhat, tudván, hogy ez segíthet a legtöbbet abban, hogy szellem, lélek és test egységgé olvadjon.
„De ó, tanítvány, ha a tested alávetett, a fejed nem józan és a lelked nem erős és tiszta, mint a gyémánt, akkor ez a sugárzás nem hatolhat le a kamrába, akkor a nap fénye nem melegítheti fel a szívedet, és füled sem hallja meg a végtelen tér (Akasha) magasságaiból a misztikus hangokat.” Ha a lélek elénekelheti Önökben új dalát, akkor megismerik a csend hangját, a „szellemi hang” csengését és struktúráját, egy olyan nyelvet, mely a tudás és az élet egyetlen forrásából emelkedik fel. „Láss! Te lettél a fény és a hang, te vagy a mestered és istened. Te magad vagy keresésed célja, az örökké csengő hang, amely ott cseng örökkévalóságról örökkévalóságra, amely minden változástól mentes, minden bűntől szabad, ez a hét hang egyben, a CSEND HANGJA.”
Az idézetek Helena Petrovna Blavatsky, A csend hangja című művének alábbi, német nyelvűkiadásából származnak: Adyar-Verlag, Graz, 5. kiadás. 1976.