„Teremtődtől kapott szabad választásod teszi lehetővé, hogy szabadon teremtsd a létedet, hogy megtapasztald önmagad, és a benned lévő Isteni Szeretetet felismerve tudatosítsd magadban, hogy részeként az Egésznek a dolog természetéből fakadóan Te vagy Isten maga. A Te elhatározásod tette lehetővé az emlékezést arra, honnan származol, Ki vagy, hogy visszatalálj Teremtő Istenedhez. Mindez a Te érdemed, mert arra is ráeszméltél, hogy birtokában vagy a Tudásnak Isten részeként, és életed feladatának a nagy része abból áll, hogy emlékezz, rátalálj önmagadra, és emlékeztesd embertársaidat az önmagukra ébredés folyamatában. A Mesterek, Tanítók, akik a földi megtestesülést választották, hogy átadják tudásukat az emberiségnek, ismerték a dualitás viszonylagosságában rejlő titkot – Ők a szeretetet választották, ami az elfogadás, megbocsátás, hála és könyörületesség energiája. Bár születésük előtt tisztában voltak eljövendő életük körülményeivel, és a következményekkel, feladatukat teljesítették. Embertársaik a hála és köszönet helyett kínozták, máglyára vetették, keresztre feszítették őket, ők mégis megbocsátottak, szerették a gyilkosaikat. Mindazok, akik megölték Isten Küldötteit, Isten Törvényeire, elrendelésére hivatkozva tették, az Ő nevében. Miért kapott volna szabad akaratot az ember, ha Isten előre elrendelte volna, hogy mi a helyes, és mi a helytelen? Miért kapta volna az emberi lény a szabad akarat ajándékát, ha eleve Isteni elrendeltetés lenne az eredendő bűn, amiért elítélhet, pokolra kárhoztat? Vajon így szeretné Isten megtapasztalni Önmagát részei által? Ebben nincs semmi ráció! Ilyen primitív lenne Isten Teremtésének a célja, hogy megfossza részeit, gyermekeit, és általuk Önmagát a szabadon választott tapasztalás esélyétől? Hiszen minden emberi lény megtapasztalja cselekedeteinek az eredményét, bármi is legyen az. Nincs megfosztva a fejlődés lehetőségétől, hogy megteremthesse önmagát, mindössze emlékeznie kell belső Igazságára, ami eleve adott. Az embernek nincs szüksége Isten ítéletére, büntetésére, ahhoz, hogy pokolra jusson, hiszen megteremti önmaga számára a félelem energiája által keltett gondolatokkal, tettekkel saját purgatóriumát, amiben szenvedhet. A mindenkori földi helytartók, akik Isten szolgáinak vallják magukat, a vallás köntösébe bújtatott hatalmi törekvéseknek megfelelően kinyilatkoztatták Isten nevében, hogy az ember eredendő bűnt örökölt Ádámtól és Évától, miután kiűzettek a Paradicsomból, mert belekóstoltak a tudásba, ami szintén Isten ajándéka. Istenfélővé változtatták az embert, a félelem börtönébe zárva, mert belesulykolták, hogy ha nem engedelmeskedik Istenének, akkor elkárhozik, pokolra kerül. Ha ez nem Istenkáromlás, Isten kigúnyolása, akkor miféle kapcsolatot feltételez az emberi lény és Teremtője között? Hiszen vallási vezetőitekről nem feltételeznétek, hogy Isten nevében félrevezetnek Titeket? Akkor mi a célja a félelemben tartásnak? Kit szolgálnak, ha minden törvényük, kinyilatkoztatásuk a félelem energiájából táplálkozik? Gondolkodj a szíveddel, és kérdezd meg magadtól, amikor valaki arra késztet, hogy félj: az Isteni szeretet tenne ilyet? A válasz minden esetben megérkezik, a béke, harmónia csöndjében.
A pokol, melyet az ember az elégedetlenségével, a hiányérzetével, irigységével, gyűlölködésével teremt magának, – a szeretet, az öröm és a boldogság ellentéte. Az elmulasztott lehetőségekből eredő beteljesületlen élet. A pokol nem egy Isten által létrehozott hely a bűnös lelkek számára. A pokol az ember által létrehozott belső dimenzió, ahol saját árnyai lakoznak. Saját érzelmei és gondolatai, cselekedetei visszahatásai miatt megéli a félelem energiája általi gyötrelmet és kínokat. Földi megtestesülése alatt hozza létre saját belső gyötrelemmel teli valóságát, ami megteremtődik számára a fátyol túloldalán is, ahová halála után érkezik. Hogy miért építette fel a vallás ezt a félelmen alapuló teológiát? Miért riogatja híveit Isten büntetésével? Valószínűleg azért, hogy az emberi lény ne keresse önmagában Isten szeretetteljes valóságát, magát Isten jelenlétét, saját Mennyországát. Titokban maradjon előtte Isteni teremtő mivolta, hogy a hatalmi céloknak megfelelően kordában lehessen tartani. Nem Isten címkézi fel a túlvilági valóságokat az érkező lelkek számára, megteszi azt saját szabad akarata által az ember egyedül is. Isten nem bosszúálló, ez a fogalom csak az ember szótárában létezik. Az Isteni szeretet feltétel nélküli, ami garancia arra, hogy az ember ne gyötrődjön örökké saját kínzó, önmaga által teremtett poklában. Az ember saját szabad szándéka az, ami lehetővé teszi, hogy megszüntethesse elkülönülését Istenétől. Isten nem alkot szabályokat, nem kategorizálja az emberi lényeket jó/rossz, helyes/helytelen címkéket ragasztva rájuk. E fogalmakat, szabályokat az ember alkotja azért, hogy viszonyítási alapja legyen ahhoz, hogy miként cselekszik. Amennyiben tudatába kerül tettei következményeinek, Lelkének belső erkölcsi sugallatai elindítják azon az úton, ahol megtalálhatja a harmóniát, ha képes felelősséget vállalni tetteiért.
„Minden, ami az emberi lény életében történik, amit tapasztalata által él át, csakis attól válik helytelenné vagy helyénvalóvá, ha megállapításként kijelenti. A kimondott szavak energiájával támogatja, erősíti hatását. A vonzás törvénye által azt is bevonzza az életébe, amivel szemben áll, nem ért egyet, mert minden esetben az érzelem energiája az elsődleges a teremtésében. A természetéből fakadóan semmi sem helytelen vagy helyes, hiszen Istentől származik. Minden megnyilvánult földi élet ritmusa harmóniában van a természet törvényeivel, és a Mindenség energiaáramlataival. Isten Teremtéstörvényeibe harmonikusan illeszkednek a természet törvényei, amit csakis az ember zavarhat meg saját belső diszharmóniája által. A Föld faunájában és flórájában minden élet a természet törvényeinek a ritmusát követi, beleilleszkedve a nagy Isteni Tervbe. Vajon érzitek Gaia gyengéd szeretetét, ami az ember felé irányul? Körbeölel Titeket, mint anya a gyermekét, a szépségével, táplál, és óv Benneteket.Találsz-e valamit, ami gyengédebb volna Gaiánál? Az emberiség mégis kegyetlenül kifosztja, kizsigereli a természetet, miközben úgy tesz, mintha semmi köze sem lenne hozzá, elhárítja döntései felelősségét.”
Csehiné Szilágyi Éva