Lajos, a médium duálszellemének közléseibőlEz az egyik legszebb tanítás a duálszerelemről, a duálkapcsolatról. Ez az a bizonyos házasság, mely “az Égben köttetett”és az egész öröklétre szól.Angyalom, már nagyon várlak, mert már régen nem tudtam írni, csak akartam, de tudod, hogy nem jutott rá idő. Az idő pénz, azt mondják a földiek, így ha nagyon fösvényen méred az időt nekem, bepanaszollak kártérítésért. Hát úgyis sokkal tartozol nekem, de nem baj, majd valahogyan megfizeted az örökkévalóságban.Nem leszek irgalmas, ha nem is akarod, akkor is velem kell lenned, mert valamikor régen, az örökkévalóság kezdetén, egy ragyogó harmatcseppben egyszerre éreztük meg, hogy az Isten milyen jó, hogy minket ilyen nagy szépségeknek az ismeretére teremtett meg. És még valami nagyszerű dolgot fedeztünk fel magunkban: azt, hogy annyira egyformán látjuk meg az előttünk megjelenő életet, egyformán érezzük meg mindennek a boldogító jelenlétét és egyformán siratjuk a hiányát.Nincsen te, meg én, csak én van, mert az én tükörképem vagy te és a te tükörképed vagyok én. Ezt a hűséges tükörképét keresi minden szegény halandó földi ember az ifjúság idején. Erről álmodik, amikor már sok keserű csalódáson keresztül megérti azt, hogy minél lázasabban keresi-kutatja, minél többször merül le az érzelmek kohójába, minél éhesebb vággyal veti bele magát a boldogság kierőszakolásába, annál inkább eltompulnak lelki érzékszervei és nem tud már különbséget tenni, nem képes felismerni, ki való hozzá, kit kellene elkerülnie.A finom lelki hatásokra már nem rezdülnek meg lelki húrjai, nem tud választ adni, mert a lélek csak a durva anyagban, a szem recehártyáján megjelenő kép hatására, érzékeny egy kicsit. A tetszetős külső, ami egy pillanatra a színek és formák kaotikus tobzódásában, talán valamennyire harmonikus összetételt mutat, már a szépség bizonyos feltételezését ébreszti a testi ember képzeletében és ebbe, a pillanatnyi megjelenésbe szeret bele a szegény, komoly cél nélkül lézengő földi vándor, és nagyokat csalódik, mert bizony a lelki érzéseik, vágyaik és törekvéseik egymással merőben ellenkezőek.Azért van olyan sok és nagy nyomorúsága ezen a téren is a földi embernek, mert nem tud várni türelemmel, amíg egy hozzá hasonló lélek vonzódásához érkezik el, aki ha nem is „egy” vele, de hasonló vágyaik és törekvéseik nyomán közeli céljaik lehetnek. Ez azért fontos, mert a hasonló célú szellemi-lelki törekvésekben találkoznak gondolatban és érzésben és egy-egy pillanatra megpihenhetnek küzdelmeik fáradságától.Ezek a pillanatok kellemes közös emlékekké alakulnak, melyek hosszú időre biztosítják mind a két fél részére a lelki együtt haladás eredményeit. Ezek az eredmények új, tisztább és magasabb rendű célokat és törekvéseket tűznek eléjük és könnyebb az együtt haladás. Minden ilyen élet közelebb hozza egymáshoz az együvé tartozó, egymás vonzását már messziről megérező duálfeleket, hogy egy következő életben, vagy a nagy mindenség bármely pontján találkozzanak és azután együtt folytassák az utat felfelé.Azonban, ha még sok levetkeznivaló van lelkükön, akkor sajnos úgy szétszóródnak, mint a robbanóanyaggal telített kis ládika, és sok idő telik el, amíg ismét összevonzza őket az isteni közös cél, amelyet a Teremtő tűzött elejbük a teremtés pillanatában. Mert nem az ő egyéni gondolatuk, nem is az ő megismert céljuk az, ami őket összevonzza, hanem az a tikos cél, az isteni tervben elhelyezett feladat az, amit egyedül nekik lehet és kell elvégezni, mert erre egyedül csak ők rendeltettek.Minél közelebb jutnak ehhez a célhoz és a feladat betöltésének lehetőségéhez, annál nagyobb az örömük és a boldogságuk. A lelkükben kiteljesedik valami, amit talán nem is tudnak felfogni, csak azután – később – tudják meg, hogy mi az, de mindig mélyebbre érnek teremtetésük céljához és egymás lelkének mélyén mindig jobban önmagára ismer mindegyik.Az elválás fájdalma, a találkozás bizonytalanságának reszkető félelme akkor múlik csak el, amikor már nagy utat együtt hagytak el maguk mögött, isteni megbízatásuk feladatának nagy részét együtt töltötték be jól és helyesen. Akkor már nem tudnak messze elesni egymástól, de nem is lehetséges. Így megbizonyosodnak az ő lelki törvényükről, hiszen örömről-örömre lépkednek, boldogságról-boldogságra ébrednek mindig, az élet és egymás lelkének kincsesháza folyton érdekesebb.Senki sem érti meg a fél szellemet úgy, mint a hozzátartozó, őt kiegészítő, másik fele. A külsőben csak az egész egység önmagát kifejező eredményét látják és értékelik, mert csak az az egységnek tökéletes kifejezője. Azért ez a kötelék felbonthatatlan. De amíg az ember eljut odáig, hogy az igazán hozzátartozó lélekkel találkozhat, de sok keserű fájdalmakat kell elszenvedni! De sok csalódásoktól sebes lélekkel kell a földi életet elhagyni!Istenem, de sokszor úgy éreztem, hogy éles tőrök járják át a szívemet, amikor én is a színek és formák kaotikus összevisszaságában az úgynevezett „szép”-nek hódoltam. Amikor még én is úgy hittem, ha nem adják hozzám azt a leányt, akit előkelő családja és jónevelése szerint magamnak kiválasztottam, akkor valami nagy megaláztatás ér engemet. Nagyon sokszor megbántam és mégis, újra és újra beleestem ebbe a hibába. Nem tudom, ezért-e vagy más miatt, de mindig megcsalódtam. Még akkor is, amikor sokkal szegényebbet vettem feleségül.Most már tudom, hogy egy régi bűn átka kísért addig, míg veled nem találkoztam, de lehet, hogy még akkor is az zavarta meg az életemet. De már tudom, hogy ez elmúlt és nem jön vissza az árnyék, ha a valóság megsemmisült. Én már nagyon számolom a napokat, talán sok nap lesz belőle még, de nem nagyon sok év, mert a nagy nélkülözés ideje lejár most már és nekem is színes lesz az életem.Most már minden ki fog egyenlítődni és a nagy elszámolásnál nekem is jut egy boldog reménység, hogy amiért annyit lemondtam, annyit nélkülöztem, azt nem veszíthetem el. Mert bizony nem kerestem én senkit az én csalódásaim után, aki megértsen; eszembe sem jutott! Sőt! Bizonyos ellenszenvet éreztem minden lányos család iránt, mert tudtam, hogy öregapám után jelentős vagyon marad rám és az szemet szúr az eladósorban lévő lányok anyjánál. Nem, és nem! Én magam akartam élni anyámmal, ha öregapám meghal.És mégis! Olyan lettem, mint a holdkóros! Ismeretlen vidékeken, farkasos téli időben is mentem órákon keresztül lovon, csakhogy lássalak. Nem én voltam, hanem valaki más, aki ezt cselekedte. A lelkem mélyén felébredt tükörképed: az én lelkem másik fele. A kisgyermek álmainak tündére, akit a végzet mutatott meg akkor, hogy mire megnövök ráismerjek örök végzetemre. A végzet szépnek öltöztetett fel akkor,… de mindegy. Az a szépség elmúlt, mint a reggeli köd.A jó Isten azóta más, romolhatatlan szépséget adott és ez nem öltözet, nem színek és formák összeállítása, hanem valóságos szépség, mert az isteni jó és igaz törvénye alkotta meg lelked formáját. Ami szép van benned, az az Isten gondolata, terve, kialakuló, bontakozó formája. Ami zavarja ezt a harmóniát benned, azt leveted nemsokára. És lépkedsz virágról virágra, könnyű, színes lepkeszárnyakon. Az én lelkem érzései virágerdőkkel várnak haza téged az örök nagy érzések világába. Isten veled!