“Amikor a reinkarnációról, az ismétlődő földi életekről beszélünk, akkor felvethetjük a kérdést: mi a helyzet ezeknek a beavatottaknak az újabb megtestesüléseivel? A kérdést folytathatjuk, és úgy is feltehetjük, hogy élnek-e vajon korunkban is újratestesült beavatottak? Vagy éppen korunkban húzódtak vissza abból a világból, ahol most születésük és haláluk között élünk?Ez egyáltalán nincs így. Ne felejtsük el azonban, hogy amikor az ember individualitásként száll le földi életébe a születés előtti szellemi-lelki létből, akkor ahhoz kötődik, amit az adott kor fizikai testben, nevelésben és hasonlókban nyújthat neki. Ezeket el kell fogadnia annak, aki a földi körülmények között testesül meg újra. Láthatunk valamilyen beavatott individualitást – akár a homályos ősi időkben is -, akinek az a karmája, hogy valamikor később, a XVIII-XIX. században jelenjen meg újra. De a XVIII. században sehol sem találhatók a földi civilizációban olyan testek, mint a régi homályos időkben, amikor a testek plasztikusan illeszkedtek az ember szellemi individualitásához. Az emberi test csak az elfajult tudomány előítélete szerint maradt elképzelhetetlenül hosszú idő óta mindig ugyanolyan. A materializmus korában valójában kemény, merev és formálhatatlan lett, nem könnyű vele bánni. Az öröklés körülményei is összefüggenek az ember gondolkodásmódjával, és egész belső lelkialkatával, és ezek is olyanok, hogy amit a lélek a beavatás idejéből hordoz, annak egy részével nem lehet a fizikai szervezetbe belemerülni. Az egyes ember nem tehet erről, ez az egész civilizáció hibája, és ezért nem is juthatunk közvetlenül tudatára, mert csak azt lehet tudatosítani, amivel az ember teljesen bele tud merülni fizikai testébe.Valójában igen paradox dolgot kell elmondanom, de el kell fogadnunk, mert igaz. Látják, a homályos régi korok beavatottjait megkímélték valamitől, amit ma az emberi nem nagy jótéteményének tekintenek, de ha ez annak idején éri ezeket a beavatottakat, nem tekinthették volna jótéteménynek, hanem beavatásuk akadályát látták volna benne. Ma nem engednék meg, hogy valaki a homályos régi idők beavatottjához hasonlóan elkerülje az írás és olvasás megtanulását. Ahogy ma olvasni és írni tanulnak, az sok mindentől megfosztja az embert, olyan betűformákba kényszeríti, amelyekhez nem fűződik semmilyen emberi kapcsolat. Az európaiak, a vademberekhez képest „jobb emberek”, megmutatták betűformáikat az amerikai indiánoknak, amikor átmentek ezekhez a „vad” indiánokhoz, akik kis koboldoknak tartották a betűket, féltek, rettegtek tőlük. Az embert a hatodik-hetedik évében vezetjük el most írásunk betűformáinak idegen jellegéhez, amely teljesen természetellenes, kis koboldok laknak benne. Gyermekkorunkban olyan alakban kell egy A-t vagy B-t magunkhoz engednünk, amelynek az emberi élettel a legcsekélyebb kapcsolata sincs. A régi Egyiptomban legalább képírás volt, a festett kép hasonlított a valósághoz, és tudatosították is, hogy amit lefestettek, annak köze van a valósághoz. Ma az ábécét teljesen életidegen módon tanulják. A Waldorf-iskolában ki akarjuk javítani a legnagyobb hibákat, többek között ezért vezettük be iskolánkban az olvasás és írás tanulásának másik módját. Ha azonban mindent csak materialista módon akarunk megítélni, és csak az átlagos tudattal óhajtunk a világban élni, akkor nem leszünk képesek belátni, hogy az írás és olvasás mai tanulása mi mindent űz ki az emberből, és mit öl meg benne.Látják, nem ütköztem meg rajta, mint sokan mások: „Életutam”-ban kellőképpen utaltam rá, hogy tizenöt éves koromban még nem tudtam helyesen írni. Ennek rendkívül sokat köszönhetek. Ez sok mindentől megóvott, amitől nincs megvédve az, aki már tizenöt évesen helyesen tud írni. A kor materialista műveltségéből sok olyasmi származik, ami éppenséggel elválaszt a szellemi világtól. Ez sokkal komolyabb kérdés, mint hinnénk. Azért utalok erre, hogy lássák, hogy az egykori beavatott csak azt a nevelést hasznosíthatja, amelyik rendelkezésére áll. Mi mást is tehetne, minthogy beilleszkedik korának testébe, lelkébe? Így lelkének képességeiből sok minden el kell hagynia. De az élet egy bizonyos korban jelentkező jelenségein mégis meglátható az egykori beavatáshoz fűződő karmikus kapcsolat, még olyan embernél is, aki külsőleg átlagos földi polgárként jelenik meg, és egyáltalán nem úgy, mint egy beavatott. Hiszen a karmában igazán nem az működik, amit először a leghatékonyabbnak vélnek az emberi életben.”
Rudolf Steiner GA 239