“A világot sokszor egészen más szempontból kell nézni, mint ahogy azt a XIX. században és a XX. század elején szokás szerint tették. Dicséretesnek találták, hogy olyan sokat beszéltek a szociális követelményekről, a szociális létről. Aki a világot átlátja, annak számára csak egy jel az, hogy az emberben olyan sok antiszociális dolog van jelen. Ahogy az, aki túl sokat beszél a szeretetről, általában szeretet nélküli lény, és az, akiben sok a szeretet, keveset beszél róla, úgy az is, aki tulajdonképpen általában teljesen antiszociális ösztönöktől áthatott, az mindig szociális dolgokról beszél, ahogy ez a XIX. század utolsó harmadában szokás volt.Az a szociális rendszer, ami Kelet-Európában érvényesül, nem más, mint kísérlete annak, hogy egy antiszociális, a szociális törvényszerűségeknek ellentmondó élet megvalósuljon. Ezen a ponton talán szabad hozzáfűznöm, hogy az Antropozófiai Társaságnak újra és újra szemrehányást tesznek – ezt nemrég ismét hallottam – hogy olyan keveset beszél Istenről. Különösen, akik folyton Istenről beszélnek, azok vetik az antropozófus szellemtudomány szemére, hogy keveset beszél Istenről. Gyakran elmondtam, hogy úgy tűnik számomra, hogy azok, akik folyton Istenről beszélnek, nem veszik tekintetbe, hogy a Tízparancsolat egyike az, hogy Isten nevét szádra hiába ne vegyed, és hogy ennek a parancsolatnak a megtartása keresztény értelemben sokkal fontosabb, mint folytonosan Istenről beszélni. Talán annak számára, aki szellemi megfigyelés útján szellemtudományos eszmékhez jutott, nem kell mondani, hogy mit jelent ez a valóságban.”