Ha valaki azt mondja, hogy „az állapotom reménytelen”, olyan állapotot teremt, ami reménytelen, és nem reagál a kezelésre. Ha a bánatos ember apátiás lesz, akkor az állandó csüggedés állapotába kerül, amelyhez a veszteség és a reményvesztés érzése társul. Ezek mind emberi érzések, amiért nem kell bűntudatunk legyen, hanem egyszerűen csak meg kell értenünk azokat. A megértés megoldja őket. Amikor levágtam a hüvelykujjamat, mindezeket az érzéseket én is átéltem. Először azt éreztem, hogy ez valamilyen büntetés, a megtorlás erőinek a támadása, vagy valami hasonló. A fájdalom heves volt, és én csak néztem reménytelenül. Kétségbe voltam esve, amiért soha többé nem lehet majd a helyére tenni a hüvelykujjamat. Olyan bánat és gyász vett erőt rajtam, mintha a szeretteim közül veszítettem volna el valakit. Féltem a következményektől, és attól, hogy a fájdalom és a szenvedés folytatódni fog. Ereztem, amint ellenállok a vágynak, hogy megfutamodjam a sérülés, a rokkantság, a fájdalom, a szenvedés, a műtét és minden egyéb elől. Dühös voltam az életre, a sorsra és önmagamra. Ezek az érzések érthetők: mind nagyon emberiek. Ezután következett az elmozdulás a büszkeség felé, hogy tenni fogok ellene, majd a bátorság felé, hogy elővegyem azokat a módszereket, amelyekről tudtam, hogy működnek ilyen körülmények között. A következő lépés az volt, hogy hajlandó voltam alkalmazni őket, és elengedni az ellenállást, majd arra használni a módszert, hogy végül eljussak a fájdalom elfogadásáig olyan értelemben, hogy ha jelen van, rendben, és ha nincs jelen, az is rendben van. A pártatlanság egy érdekes energiamező, amelyben azt mondjuk, hogy bárhogy jó. Amikor teljesen elengedjük a fájdalomnak való ellenállást, már nem érdekel, hogy jelen van-e vagy sem. Készek vagyunk megbocsátani, és vágyunk rá, hogy végre együtt érzők legyünk. Elfogadjuk emberi mivoltunkat és az emberi protoplazma megtapasztalását anélkül, hogy neheztelnénk emiatt, sajnálnánk magunkat vagy dühösek lennénk érte, anélkül, hogy büszkék lennénk rá, önmagunkat hibáztatnánk vagy támadnánk. Ha ezt tesszük, továbbléphetünk a szeretet vagy akár az öröm energiamezejébe. Nem tehetek mást, mint hogy a személyes élményeimből merítsek azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami lehetséges. Amikor valaki megosztja velünk az élményeit, megtudjuk, hogy mi az, ami végbemehet az emberi tudatban. Ennek az élménynek a során kezdtem a nálam nagyobb Erőt segítségül hívni. Folytattam a fájdalom átadását, és felajánlottam ennek az Erőnek. Emlékszem, amikor bementem a sürgősségi osztályra, és közöltem velük, hogy semmiféle érzéstelenítőt vagy fájdalomcsillapítót nem kaphatok. A sebész eléggé zavarban volt, hogy miként is lehet ezt megoldani, amire azt válaszoltam, hogy „a magam módján”. Megkönnyebbült, amikor érezte, hogy a fájdalom valamiképp megoldódott. Befelé fordultam, leváltam a fájdalomról, és nem álltam ellen neki. Fohászkodtam a saját felfogásom szerinti Istenhez, a felsőbbrendű Énemnek ahhoz az aspektusához. Azt elhihetjük, hogy létezik egy, a személyes énünknél nagyobb energiamező, aminek korlátlan a hatalma. Úgyhogy az egész eljárás alatt folyamatosan átadtam magam Istennek. Amikor ilyen helyzetben vagyunk, amikor elönt a gyötrő fájdalom és szenvedés, és nincs amibe kapaszkodnunk, akkor ébredünk rá, hogy valójában mi is az, amiben hiszünk; nagyszerű lehetőség ez a fejlődésre