Blog

Részlet:

…Amennyiben a belső energiára fordítjuk figyelmünket, amelyet az érzelmek szabadítanak fel, és figyelmen kívül hagyjuk a gondolatokat, akkor szembesülünk azzal, hogy az elme sosem fogja megoldani a problémát, mert nem képes rá. Az összeroppanás, szétesés állapotában nem képes az elme átfogó és komplex tervet létrehozni a probléma megoldására, mert egy élet tapasztalata kellene hozzá, hogy megértse a probléma okait, és mindnek a teljes jelentőségét. Ebben az alacsony rezgésű, depressziós tudatállapotban az a célravezető, ha az ember szembesíti önmagát magával az érzéssel, ami a problémához, fájdalomhoz vezette. Amikor észreveszi, hogy egyfajta energia van mögötte, ami működteti, akkor saját földhözragadt tudatával szembesül. Ráébredhet arra, hogy egy alacsony frekvencián működő érzés energiája úgy kezd formát ölteni, pl. a szomorúság, a felháborodás vagy önsajnálat, hogy az érzelmi mezője kezdi bevonzani a félelem és harag érzelmi energiáját is.

A kétségbeesés megszüli a maga kérdéseit:

Hogyan tovább?

Van értelme az életemnek?

És a félelem energiája domináns formát kezd ölteni, amiből adódóan a gondolatok elkezdenek kiemelkedni a specifikus félelem érzelem-energiából. Olyan ez a folyamat, mint a növekvő szellem a palackban, ami előbb-utóbb széttöri a börtönét.

Meg kell tanulnunk, hogy hogyan tudjuk ezt az energiát átalakítani, kiengedni. Ahhoz, hogy változtatni tudjunk az alacsonyszintű energián, le kell választani magunkat az egész probléma tapasztalatáról, függetleníteni magunkat a lehúzó érzések energiájától mindaddig, amíg a belső békét elérjük.

Hogy ez megtörténjen, el kell fogadnunk tényként, hogy nem szükségszerű megváltoztatnunk a külső eseményeket, és a megértésükre sem kell törekednünk. Amikor az ember a padlóra kerül, az nem egy pillanatnyi érzelmi sokk, vagy állapot következménye, mert ez az energia egy életen át halmozódott, és most keresi a kitörési utakat. Az adott esemény, ami megrázó tapasztalatként maga után húzza az életben felhalmozódott sűrű, elnyomott érzelmi energiát, és felhasználja ezt a lehetőséget, hogy vulkánként kitörjön.

 A megoldás az elfogadás lenne, hogy nem menekülne el az érzelem keltette energia elől, mert ha megpróbál elmenekülni, azzal csak meghosszabbítja saját szenvedését.

Az elme megpróbálja az adott lehetőségeihez mérten megfejteni, hogy hogyan tudná elkerülni az érzelmi energiát, annak az illúzióját keltve, hogy csökkenti a fájdalmat. Viszont maga a fájdalom valójában a tapasztalattal, a problémával szemben álló érzelemből fakad. Minden fájdalmas tapasztalatnak a végén az ember az önsajnálatba menekül. Miért én? Mi lesz velem? Hogyan éljek tovább? És sorolhatnám. Ha ráébred a saját önmarcangoló érzéseire, akkor le kell ülni és elengedni az ellenállást, és olyan kivezető utakat keresni, amelyek az élet áramlásával töltik fel az embert. A figyelmét azokra a dolgokra összpontosítsa, amelyek örömöt okozhatnak neki, és a környezetében élőknek. Minél gyorsabban találja meg a kiutat a lehúzó energiaspirálból, a felgyülemlett negatív energia annál gyorsabban távozik, és annál rövidebb ideig tart a megtapasztalása. Nem egyszerű, mert addig kell gyakorolni az önmegerősítő, motiváló pozitív gondolatokat, amíg az életerő, és az életöröm visszatér. Mert, aki hagyja önmagán eluralkodni a gyötrelem és a fájdalom energiáját, nehéz batyuként magával cipelheti évekig, vagy akár egész életen át.

A következő címkék: én most szomorú, elesett, szerencsétlen, boldogtalan vagyok – szintén önmegerősítések, csak negatív, lehúzó érzelmi energia töltésű tapasztalok.” Minden gondolat címke, ami önmagát erősíti az elmében, beíródik, bevésődik, és nehéz megszabadulni tőle. Folyamatosan törölni kell a negatív energiával töltött gondolatokat, és pozitív töltésű gondolatokkal kell helyettesíteni.„Az életemnek értelme van, mert…”- ezt folytatva lehet olyan pozitív megerősítéseket találni, amelyek a környezetünk örömteli élményeihez kapcsolódnak.

Az életben történő események csupán ürügyek arra, hogy elengedjük az összesűrűsödött energiát. Mivel kibírhatatlanná válik, az elme megtalálja a módját, hogy megszabaduljon tőle, hogy mindez elviselhető legyen számunkra.

A kifinomultabb elmének nincs szüksége külső közreműködésre, hogy felszabadítsa a benne lévő indulatot, belső tüzet. Egyszerűen magába mélyed, és megvizsgálja a benne forrongó folyamatokat: érzelmeket, gondolatokat. Amennyiben szembe tudott nézni belső kínzó árnyaival, képes lesz elengedni az őt már nem szolgáló energiát, mielőtt az ego által késztetett elme magyarázatokat kreál, és talál valamit a külvilágban, hogy okozóként tüntesse fel, ami által megkönnyebbülhet.

Nem szükségszerű kezelnünk a gondolatainkat vagy a problémákat, amelyeket az elme kreált az esemény köré. Amennyiben megvizsgálunk bármilyen eseményt az életünkből, átláthatjuk, hogy ezek a megélések a róluk szóló érzéseinken belül élnek, és az idő múlásával elhalványulnak. Valójában a megélt érzelmekhez viszonyulunk, ami maga a megtapasztalás.

Ha képesek vagyunk tanulásként, pozitív hatásként szemlélni, és elengedjük az ellenállásunkat vele szemben, átadjuk magunkat a belső vezettetésnek. Nem okoljuk a külső tényezőket, nem aggatunk további címkéket az adott problémára, nem erőből próbálunk hatni rá, akkor ráébredünk, hogy már nem is kell kezelnünk. Nem kell kezelnünk a gondolatot, sem az hozzá kapcsolódó érzelmeket. Minden, amit kezelnünk kell, az a belülről feltörő érzelem energiája. Tudatossá válunk vele kapcsolatban, így csökkentjük a diszharmóniát önmagunkban azáltal, hogy a lényegre figyelünk.

Az ember minden problémáját, fájdalmát, örömét, bánatát nem önmagán kívül tapasztalja, hanem saját magán belül. Ezért csakis az önmagán belül tudja tompítani, vagy megszüntetni. Minél tovább tartózkodik a negatív energia keltette megélésben, annál nehezebb elengednie, túllépnie rajta. A napi szinten végzett meditáció lehetőséget ad az elengedésre, a megtisztulásra. Meditatív állapotban a belső csend, a végtelen jelenlét, a végtelen béke állapota olyan átélést jelent, ami sokkal nagyobb élmény, mint bármely eddig átélt tapasztalat
az életben . Ettől kezdve az ember szabadabbá válik, világosabbá válik a látásmódja, és kevésbé van kitéve fájdalomnak a saját érzelmi tapasztalásain belül.

Az önmagán belül megélteknek az értéke akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az ember túljut az adott problémán, és visszatekint azzal a bölcsességgel, amit ebből nyert. Megérti, hogy az elme nem valós segítség ezekben a helyzetekben, mert bonyolítja a megoldást.

Az emberek többsége imával próbálja orvosolni a tapasztalt problémáit. De vajon mire irányul az imájuk? Általában az imák így szólnak:

Kérlek Istenem, adj pénzt, sikert, lottó nyereményt, ne tedd ezt, változtasd meg a világot…

Az ima ebből az aspektusból kiindulva nagy valószínűséggel nem ér célba, mert ebben a formában azt hangsúlyozza, hogy az ember problémája Isten problémája. Isten a felelős az ő szenvedéseiért, nyomorúságáért. Saját felelősségét nem ismeri fel, és az okokat nem magában keresi, hogy megoldhassa az adott problémáját.  Amennyiben képes megérteni, hogy Isten szemlélője az emberi teremtésnek, és együtt-teremtő az emberrel, akkor megérti az ima mélyebb értelmét. Imájában Isten jelenlétét kéri:

„Legyél velem Uram, kérlek, mutasd meg, hogyan tudom elfogadni és kezelni ezt a tapasztalatot, küldj jelet, sugallatot számomra, hogy megoldást találjak a számomra legjobb és legmegfelelőbb módon, és ne sértsem mások érdekeit”…

Kérheti Isten jelenlétének éber tudatosságát, hogy vegye magára a tapasztalást helyette. Megérti és elfogadja, hogy az adott probléma okkal volt jelen az életében, nem minősíti, nem címkézi, és megtörténik az önfeladás. Nem az ego aspektusából akarja megoldani, hanem a magasabb Isteni aspektusából, hiszen az Isteni Gondviselésre bízza magát. És ez az a hajlandóság, hogy feladja, átírja az okot, és megváltoztassa az érzelmi energia formáját. A teljes megadás egy tiszta belső állapotban történik, amelyben a személyes én, az ego visszavonul, és a magasabb tudatosság mozgatja, kezeli az energiákat. A hálával kinyilatkoztatásra kerül, hogy a probléma megoldódott, hiszen a végtelen Intelligens Energiamező a létezés számtalan aspektusából kiegyenlíti, kezeli az elindított érzelmi energiát. Amennyiben az ember felismeri, hogy a problémájának ő maga adott formát, tartalmat, és a fájdalom az ő ellenállásából, ragaszkodásából származik, feladja azt, és a problémával kapcsolatos gondolkodása is megszűnik (?). Feladja a dolgok ellenőrzésére és megváltoztatására irányuló törekvését, megadja magát a belső tapasztalásnak, és végül úgy tekint vissza rá, mint egy ajándékra, amit a tanulása, továbbhaladása érdekében kapott. Ez az állapot viszont csakis akkor következik be, amikor már valóban képes túljutni rajta.

Ha túljutott az adott nehézségeken, megértette, elfogadta az ok-okozat létezését, megkezdődik belső átalakulása a tudatosság útján. A spirituális út nem tükörsima, mert, ha szembenézünk az elkerülhetetlen dolgokkal, amelyekre nincs ráhatásunk, megnehezítheti a haladást. Az ember számára inden tapasztalat szükségszerű a tudati fejlődésben.

A hajlandóság még a nehézségek közepette is, bármennyire fájdalmas, óriási előrelépésre tesz képessé a tudati fejlődésben és a bölcsességben. A tanulás folyamatában a befogadott igazságok belső, egyedi tapasztalássá válnak. A belső megmagyarázhatatlan vágy az az érzelmi töltés, ami lehetővé teszi az átélését annak a sokkal nagyobb, Magasabb szintű energia áramlásnak, ami meghaladja a személyes kicsi én anyagban való tapasztalati szintjét. Az ego korlátaiból való felszabadulás olyan élményekkel ajándékoz meg, ami lehetővé teszi a megtapasztalását az Egység magasabb szintű aspektusának. A spirituális úton kihívást jelentenek az emberi elme játszmái, hiszen megpróbálja megfejteni, megmagyarázni, megváltoztatni a külvilágban történteket, ami visszahúzó erőként működik a spirituális úton. Hiszen az ember csakis önmagát képes megváltoztatni. A félelem, ami abból a felismerésből származik, hogy az ember tehetetlennek és korlátoltnak érzi magát a külső események tükrében, megakadályozza a magasabb szintű tapasztalását. Amennyiben képes feladni az a vágyát azzal kapcsolatban, hogy meg akarja változtatni a külvilág történéseit, és elfogadja magát a tapasztalatot függetlenül attól, hogy közösségi, vagy egyéni természetű, az esemény gondoskodik saját kimeneteléről, hiszen magasabb Okoknak és Céloknak van alárendelve.

Amikor az ember a belső béke, a harmónia állapotába kerül, számára megoldódott a probléma. A meditáció lecsendesíti az elmét, és létrejön a kapcsolat a Lélekkel, aki átveszi a nehéz lelki súlyokat.  A kicsi személyes én a Lélek része, általa kapcsolódik a Szellemihez, Istenhez, a Magasabb tudatosság Szféráinak Energiájához…

A tartós bűntudat, félelem, harag érzelmi energiamezeje párosulhat az elmében kialakult hitrendszer valamelyik részével, ami bizonyos betegséggel kapcsolatos, és a későbbiek folyamán valós megbetegedéshez vezethet. Egy adott problémán a béke és harmónia, a teljesség megélésében való azonosulás segíthet át.

Egy megélt traumatikus esemény, helyzet a felszínre hozza a mély lelki érzelmi tartalmakat, és az őszinte fohászban a teljes önátadás megnyitja azt a kaput, mely feltárja egy Magasabb, Nagyobb Tudatosság létezését, ami túlmutat a személyes énen. A fájdalom teljes megtapasztalása kapcsolatot teremt a Lélek tiszta energiájával, és arra a felismerésre juttat, hogy van valami önmagunkon belül, ami sokkal kiterjedtebb, nagyobb, és olyan erőtartalékokkal rendelkezik, hogy kibírjuk a nehézségeket. A tapasztalat következménye, eredménye az a tudat, hogy mélyen legbelül van egy Jelenlét, egy magasabb minőség, ami az életnek egy belső, tiszta aspektusa, Egy Istenközeli állapot, ami maga a Szeretet.

A szeretet megtapasztalása kapcsolatba hoz minket a Lelkünkkel, ami túlmutat a korlátozott, kicsi énünkön.

A spirituális valóságnak ez az egyéni és személyes belső megtapasztalása eljuttat ahhoz a mély belső meggyőződéshez, ami megnyitja az új lehetőségek felismerését, hogy képessé váljunk a felelősségvállalásra a múlttal, a jelennel, a jövővel kapcsolatban. A reménytelenségből és kétségbeesésből olyan új lehetőségek, tapasztalatok törnek a felszínre, hogy az ember képes lesz az elengedésre, a lemondásra valami sokkal nagyobb cél érdekében, hiszen már tudja, hogy Egy nagyobb hatalommal, Magasabb Tudattal rendelkező Létező része. Isten felé fordul, a Gondviselésre bízza magát.

És a segítség megérkezik azoknak az Isteni Lényeknek köszönhetően, akik tiszteletben tartva a szabad akarat törvényét arra várnak, hogy az ember megszólítsa Őket, és a segítségüket kérje. Hajlandóak segíteni mindannyiunknak, ránk várnak, hogy felébredjünk és „Igent” mondjunk az Egységtudat, a Szeretet megélésére.

Az őszinte és tiszta jelenlét, kérés olyan hatalmas átalakító tapasztalatot, élményt hozhat létre, amelyről csodaszámba illő megmentett, meggyógyult életek milliói tanúskodnak. A Fény, az Isteni Energia érintése a végtelen béke és a kimondhatatlan, határtalan Jelenlét élménye.

Ebből az élményből következik, hogy folyamatosan vágyakozunk az újabb megélésekre. Egyre jobban bízzunk a belső Jelenlétünkben, és képessé válunk arra, hogy felismerjük az egó játszmáit..

Hogyan lehet az ember hálás azért, amit a világ szörnyű természeti csapásként, járványként él meg?

Az önmegismerés útján az ember elfogadja, és befogadja a Teremtés Törvényeit, felismerése elvezeti oda, hogy azonosuljon azzal az ideával, hogy minden Egy Magasabb Oknak és Célnak van alárendelve, ami dimenziókon ível át. Az igazság felszabadítja a tudatát, megtalálja a kapcsolatot létezésének lényegi magjával, Isteni esszenciájával.

Ha már nem akarja megváltoztatni Isten akaratát és irányítani Isten Teremtését, az önátadás állapotában átéli önmagában a Végtelen Jelenlét, aki mindig is vele volt, vele van.

,,Ne hagyjátok tehát, hogy az áramlat magával sodorjon titeket, hanem hagyjátok, hogy akik közöttetek képesek az üdvösség kikötőit elérni, kihasználhassák az ellenáramlatot és megérkezzenek. Keressétek ŐT, aki kézen fog titeket, és a Gnózis kapuihoz vezet majd, ahol a világos fény ragyog, amelyben nincsen sötétség, ahol senki sem ittas, hanem mindenki józan, és a szívével arra néz fel, aki azt akarja, hogy megismerjék.

De tudjátok meg: az Ő hangját nem lehet hallani, nevét nem lehet kimondani, s anyagi szemek nem láthatják Őt, mert erre csak a szellemlélek képes. Ezért először is a ruhát, amelyet viseltek, szét kell szaggatnotok: a tudatlanság szövevényét, a gonoszság gyökereit, a romlás béklyóit, a sötét börtönt. “

Hermész Triszmegisztosz