A keresők alapérzése a szellem folyamatos hiánya és a szellemi felismerés hiánya. Ezért látjuk őket olyan gyakran nyugtalannak; soha meg nem állnak, és éheznek a szellemmel való újraegyesülésre. Olyan ez, mint egy belső űr, melyet ki kell tölteniük. Mert csak a szellem a beteljesülés, amely ezt az űrt betöltheti. Vajon nem úgy van-e, hogy ezt az űrt elkerülhetetlenül mindig megpróbáltuk mindenféle dologgal kitölteni?
Az ember természeténél fogva nem élhet együtt az ürességgel. Bepólyázta magát külső létének kemény magjába és külső dolgokkal táplálkozik, így olyan, mintha meg kellene fulladnia vagy halnia, ha továbbra is elválasztva marad a szellemtől. Ahhoz, hogy megmeneküljön bábjából, Ízisz fátylát, az illúzió és tudatlanság fátylát fel kell lebbentenie. Amint megszabadul Ízisz fátylától, azonnal megülheti a menyegzőjét Ozirisszel, a szellemi elvvel. Ozirisz és Ízisz kapcsolatából születik Hórusz, a Napgyermek, a belső Krisztus.
Egyiptomban Sais templomában van egy kép a lefátyolozott Íziszről, a következő felirattal: „Én, Ízisz vagyok minden, ami volt, ami van és ami eljövendő. Halandó ember még nem vette le rólam a fátylam.”
De miért van Ízisz lefátyolozva, és miért rejtett még mindig olyan sokak számára?
Aki a képet felfedi, az meghal – a régi létállapota szerint. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, szükséges az elmélyülés, a tisztulás és az önismeret. Az ember személyiségtudata és az igazi lélektudat között mindig is fátyol volt. Ez olyan igazságot takar, amely az egó számára túl nagy és magasztos ahhoz, hogy felfoghassa, legyen az egó bármekkora.
A régi indiai bölcsesség Mayáról, a fátyolról beszél, melyet az én-tudat von önmaga és az abszolút valóság közé. Az ember számára, aki az isteni tudattal rendelkezik, a valóságot nem takarja fátyol. A leplezetlen valóság ott rejlik az emberben. Ha a kereső ember, aki arra vágyik, hogy megoldja létének rejtélyeit, elkezd a benne lévő isteni birodalom mélyére hatolni, akkor eltűnik minden régi, és az elválasztott lét illúziója lassan feloldódik a világosságban, mely minden életen áthatol.
A lefátyolozott Ízisz képe szép szimbólum. Az eredeti lélek rejtélyét nyilvánítja meg számunkra, amennyiben nem vagyunk „teljesen vakok és süketek”. Az anyagra hangolt tudat nem képes felfedni a rejtélyt, amely a fátyol mögött van. A fátyol enged annak, aki az elkendőzött Ízisz rejtvényének megfejtésére vágyik. Aki csak úgy, felemeli a fátylat, hogy meglássa, ki van alatta, az azonnal meghal. Aki azonban azért lebbenti fel a fátylat, hogy az én-tudatot legyőzze, az szemtől szemben áll majd az isteni szellemmel.
Akkor az egyéni és elválasztott emberi léte véget ér. A kép halott szemeibe néz és felismeri saját magában az eredeti lelket, amely kendőzetlenül benne él, és Ozirisszel, a szellemmel történő egyesülésre vár. A fátyol lehullott, mert a a lefátyolozott Ízisz misztériumának kulcsa mi magunk vagyunk.
Csak az eredeti lélek fedheti fel Íziszt, mivel ő maga Ízisz. Így megértjük a kép szövegét is: „Az eredmény, amit teremtettem, a Nap”.
Ez az isteni fény az emberben, amely nem ismeri az illúzió világát. Érezzük-e a túl sok mesterséges fény, a vágyak túláradó fényének fájdalmát a szívünkben? A vágy kígyója egy valóban létező energiafolyam az ember életrendszerében, amely fenntartja a fej és a szív meghasonlottságát.
A fej és a szív csak akkor alkothatnak egységet, csak akkor jöhet létre Ízisz leleplezése és a menyegző Ozirisszel, ha a vágy kígyója az ember régi kígyótűzrendszerében kialszik. Csak ekkor kezd el keringeni a világosság – a mindenség ősforrásából származó eredeti, egyetemes és mindent körülölelő szellemsugárzás – az egység egy új körén az életrendszerben.
Ekkor a kígyó a saját farkába harap; az örökkévalóság betör az időbe, vagy ahogy a régiek mondták: A belső Krisztus, a szellemi Nap megszületik a szívünkben. Az időtlen fény félretolja a csalóka asztrális függönyt. A sötétség, és ezzel azok a mozgatórugók, amelyekből eddig éltünk, és amelyek eddig éltettek, lelepleződnek. A fény, amely be volt zárva, minden sötétséget elsöpör. Ismét körülölel minket a fényruha.
Pentagram 2012/2