Az ilyen élet alapja az alázatosság. Ez az életmód nem tanulható. Ez számtalan tapasztalat eredménye. Az alázat tudatosság. Amilyen mértékben nő az ösvény jelöltjének önismerete, úgy ismerheti fel és tapasztalhatja meg, hogy mennyire eltávolodott az eredetétől, és én-lényként mennyire a valódi ember karikatúrája lett. Így nem tehet mást, minthogy megalázza magát Teremtőjének színe előtt. A folyamatnak ebben a szakaszában az én önként szabad utat készít a Világosságnak.
Tekintettel a világnak azokra a kisebb-nagyobb eseményeire, amelyek sok zavart keltenek, miközben minden kiszámíthatatlan helyzettel nő a félelem, a gond és az aggodalom, fontos, hogy meghatározzuk a saját helyünket ebben a világban. Csak szilárdan megvetett lábbal jelenthetünk valamit embertársaink számára, és csak saját körülményeink között tudunk minden felkínált lehetőséget kibontakoztatni, és feladatunkat az életben teljesíteni. A lehetőségek felismerése és megvalósítása akkor bontakozhat ki, ha a jelölt rá meri bízni magát a tiszta isteni sugallatra. Ez az endúra, önmagunk átadása a bennünk levő másiknak. Ugyanakkor annak felfedezése is, hogy a tények világa sokkal szegényebb, mint a lehetőségeké. A lehetőségek e tanulási folyamat alatt fejlődnek ki. Ezzel egyidejűleg megerősödik annak felismerése is, hogy nem a külső, fizikai világ a valódi, hanem a belső.
Ez az új, erőteljesen fejlődő felismerés új távlatokat nyit. A mindennapok valósága kívülről egyre inkább belülre helyeződik át. Annak az életmódnak a gyakorlása, hogy „ha van Isten iránti szeretet, akkor van felebaráti szeretet is”, tisztán irányuló gondolatokat, érzéseket és tetteket igényel, ugyanakkor minden, a napi élettel kapcsolatos dologban függetlenséget és semlegességet követel.
A tények világa szegényebb, mint a lehetőségeké
(Jan van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta