Az 1972-es napkitörés bár elpusztíthatott volna a bolygón minden életet, ha a szíriusziak nem hozták volna létre a holografikus védelmi mezőt,
vannak ennek a fénynek olyan minőségei is, melyek nagyon pozitívak. Az
1972-es pulzálás idejétől számítva egészen 1995-ig ezeket a pozitív
hatásokat a védelmi mező tartotta sakkban, de 1995 óta beléphetnek a
Föld terébe és magára a Földre, valamint részei lehetnek annak a képnek,
hogy a Földön végbemenő tudatossági átalakulás miként történik.
Mellékesen megjegyezve, a japán shinto vallás papjai tudatában vannak a
Napból érkező újfajta fénynek, ami egy nap megjelenik és életté alakul a
Földön. Ezzel a fénnyel saját Napistennőjükre, Amaterasura
asszociáltak, és azt állítják, hogy ez a fény ötszáz évig rejtve volt,
de most felszínre kerül és engedi az élet női formájának újra
felbukkanását. A maják, akik Atlantisz túlélői, szintén tudtak a Napból
jövő új fényről.
Drunvalo Melchizedek egy ideig együtt dolgozott az ősi maják egy
csoportjával a guatemalai dzsungelekben. Munkája során együttműködött
egy Hunbatz Men nevű maja sámánnal. Azon igyekeztek, hogy stabilizálják a
napból jövő fényt és itt integrálják, hogy hozzájárulhasson a ötödik
dimenziós tudatosság megjelenéséhez. Körülbelül két évvel ezelőtt
Hunbatz Men egy társa megkereste Drunvalót és beszámolt neki egy
törzsről, akik egy távoli kolumbiai őserdőben élnek.
Esetleg láthatta a BBC által készített filmet, egy távoli kolumbiai
törzsről, mely egészen addig kétségtelenül teljesen elszigetelten élt,
semmilyen kapcsolatuk nem volt az úgynevezett civilizált világgal. A
film címe „A világ szívéből – Az Elder fivérek figyelmeztetése”. Ez a
törzs – a kogik – megengedte a filmkészítőknek, hogy meglátogassák és
felvegyék őket, mert üzenetet akartak küldeni nekünk. Azt mondták, hogy a
szakrális hegyük, melyet „a világ szívének” neveznek, „haldoklik” és ha
meghal, az egész világ is elpusztul. Nyilvánvaló, hogy a modern ember
által előidézett környezeti szennyezések nagy szárazságot és végzetes hó
hiányt okoztak a Világ szívében, és e körülmények folytatódása esetén
úgy látták, hogy a földi élet is veszélybe kerül. Elmondták, hogy ez
volt az első és egyetlen figyelmeztetésük számunkra, többé nem fognak
kapcsolatba lépni velünk.
Nemrég azonban úgy nézett ki, hogy meggondolták magukat és felvették a
kapcsolatot Drunvalóval. Rengeteget megtudott a kogikról és arról, hogy a
munkája bizonyos értelemben mélységesen összekapcsolódik a
nézőpontjukkal.
A kogiknak a mi értelmezésünkben nincsen verbális nyelvük. Telepatikusan
kommunikálnak olyan kis hangok segítségével, melyek nem szavak. A
civilizált beszéddel szemben ezek a hangok nem egy kódon alapulnak. A mi
beszédünkben a többé-kevésbé fix jelentéssel bíró szavak a világról
szóló ideáinkat fejezzük ki. A kogik hangon keresztüli kommunikációja
sokkal mélyrehatóbb és ősibb időkhöz nyúlik vissza, ami valószínűleg a
mi beszédünknek is az alapja, mint sok más civilizált fejlettségnek, de
ezek a fejlődések általi nagyon előnyös dolgok feledésbe merültek és
elvesztek. A kogik hangjai kicsi, érthető „szívhangok” – apró zajok,
melyek a szívből érkeznek spontán. Mikor kifejezik vagy meghallják,
belső képeket idéznek meg – ugyanazok a képek jelennek meg annak a
személynek az elméjében, aki kiadja a hangot és annak, aki meghallja.
Olyan, mintha az Álomszerű Időből származnának ezek a hangok, a
létezésnek abból a síkjából, ahol mindenki osztozik, de amit a tudatos
élet eltakar vagy – más megvilágításba helyezve – amely észrevehetetlen a
tudatosság második szintjén.
A kogik a fénytestüket is őrzik és képesek úgy utazni a Föld körül, hogy
fizikailag nem hagyják el a dzsungelt. Tulajdonképpen folyamatosan
figyelik, hogy mi történik a Földön, de soha nem kíséreltek meg
kommunikálni velünk. De mivel tudják, hogy a Világ szíve, szent hegyük
veszélyben van, eldöntötték, hogy irtózatos lépésekre van szükség. Amit
látnak, hogy mi emberek nem pusztán tudattalanok vagyunk vagy alszunk.
Azt gondolják, hogy halottak vagyunk! Azt állítják, hogy az „álomban”
lévő életerő, amit magunk körül generáltunk olyan gyenge, hogy csak
halvány árnyékai vagyunk annak, amiknek lennünk kéne; valójában olyan
halványak vagyunk, hogy éppen csak létezünk és a tudatosságunk rossz
használata miatt az egész világ árnyékos létezésbe fog kerülni.
A kogik előre jelezték, hogy 1999. augusztus 11-én, egy fontos
napfogyatkozás dátumán egyszerűen elenyészünk erőtlen álmunkban, ahová
magunkkal visszük gyengén elképzelt világunkat is. Csak ők és a maják –
akik szintén észrevették, hogy megőrizték fénytestüket – lesznek képes a
túlélésre. De jött augusztus 11-e, elmúlt, mi pedig még mindig itt
vagyunk.
Mikor újra megnézték, hogy változott-e valami, azt látták, hogy valójában történt változás:
a világ mindenhol akadtak emberek, akik felébresztették fénytestüket és
elég életerőt generáltunk a kollektív „álmunkban” ahhoz, hogy nem
pontosan fenntartsuk a régi világunk létezését, hanem egy párhuzamos
valóságot hoztunk létre – egy olyat, melyben az elkerülhetetlen
katasztrófa nem következik be. Mivel látták, hogy ez részben
Drunvalónak, a belső Merkabát felébresztő instrukcióinak köszönhető,
kapcsolatba léptek vele és megtanulta beszélni a „szívhangot”, hogy
átadhassa számunkra.
Párhuzamos világok
Nos, úgy tűnik, hogy talán nemcsak a kogiké, de sok más próféta jóslata
is már megtörtént! A pólusok esetleg már elmozdultak és a Föld is
romokban hever vagy az irtózatos geofizikai katasztrófák, esetleg az
emberi technológia arroganciája és könnyelműsége következtében.
Elképzelhető, hogy már megtörtént, de már nem abban a világban élünk,
ahol történt. Kétségtelen, hogy nagyon furcsának hangozhat, de
lehetséges, hogy egy párhuzamos valóságba mozdultunk el – egy olyan
valóságba, ami párhuzamos azzal, ahol a jóslások bekövetkeztek.
Olyan ez, mintha valami leszakítana minket egy olyan valóságba, ami
alternatíva lehet a jósoltakhoz képest. Íme az én elméleteim ennek
okaira: a szíriusziak beavatkozása az evolúciónkba az egyéni és
kollektív egyéni munkával együtt sikeresen elkerülhetjük a katasztrófát,
folytathatjuk egy magasabb dimenzióban egy új és eddig ismeretlen
módon: nincs pólusváltás, nincs katasztrófa. Helyette fokozatosan
csökkentjük a késést a gondolat és a megnyilvánulás között.
De vajon mi történt a próféciák világával? A jövendölések egyszerűen
tévedtek? De annyi mindenben igazuk van és a Biblia-kód esetében – ahogy
láthatjuk – igen látványosak is. Lehetetlennek tűnik elképzelni, hogy
az eddig oly pontos látnoki hagyományok és műszerek hirtelen hibásnak
bizonyulhatnak. De a kogik megmutattak egy másik lehetőséget is – hogy
egy azzal párhuzamos univerzumban élünk, mint ahol a katasztrófák
tényleg megtörténtek! A szörnyűségek valóban bekövetkeztek – de egy
másik világban.
Szeretném kicsit kifejteni ezt az elképzelést, hogy jobban érthesse, miként lehetséges ez.
Ez eredeti Star Trek sorozatban volt egy rész, melyben az Enterprise
űrhajó valamiféle idő-energia rendellenességbe került. Egy párhuzamos
űrhajó is megjelenik, melyben minden szereplő – Spock, Kirk kapitány,
Scotty és mások – létezik, de úgy, mintha a személyiségük nem a
Csillagflotta szerint fejlődött volna ki. Egyéni jellemzőik sötét
aspektusai – düh, egoizmus, szexuális étvágy stb. – válnak a domináns
vonásaikká, hiszen a „valódi” Enterprise-on vannak, pillanatnyi
elmezavarban szenvednek, ami akkor tűnik elő, mikor a máskülönben
kiegyensúlyozott és felelősségteljes karakterek valamilyen stressz
helyzetbe kerülnek. Olyan, mintha létezne egy alternatív párhuzamos
világegyetem, ahol a fejlődésük egyszerűen nem ment végbe, ahol mind ott
vannak és sokkal fejletlenebb állapotban élik életüket. Elméletem
szerint valami ilyesmi történik jelenleg: a kataklizma és az összes
katasztrófa – a pólusváltás, a gravitációs összeomlás stb. – már
megtörtént, de mivel a szíriusziak 1972-es közbeavatkozásának
köszönhetően fejlődésünk egyedülálló módon felgyorsult, már
tulajdonképpen elmozdultunk egy párhuzamos világba, ahol – talán
ideiglenesen, de – sikerült elkerülnünk ezeket a szörnyűségeket.
Ez elég erőltetett gondolkodásnak hangozhat, de az igazság nem annyira
tér el némely kortárs atomfizikus és kozmológus bizonyos
gondolkodásmódjától.
A modernkori kvantumfizikában létezik egy „sok világ hipotézis” néven
ismert elképzelés. A kvantumfizika számos érdekes ellentmondást
sorakoztat fel azzal kapcsolatban, hogy az anyagi világ kisebb az
atomoknál – ez az úgynevezett elemi részecskék világa. Ezen a szinten a
valóságról nem azt feltételezik, hogy különálló részekből áll, hanem egy
szinte elképzelhetetlen jelenségekből, amik teljesen világosan csak
matematikai képletekben fejezhetők ki. Az én értelmezésem szerint, egy
elemi részecske egyáltalán nem egy hétköznapi dolog, hanem valami
olyasmi, amit „valószínűségi funkciónak” lehet nevezni. Bár az
elképzelés elég absztrakt és nehezen érthető, a fizikusok különböző
kísérleteket tettek arra, hogy elmagyarázzák ezt a valóságot
többé-kevésbé hétköznapi értelemben. Az egyetlen gond az, hogy mikor
megteszik, a matematika mellőzése a hétköznapi nyelv érdekében mindig
teljesen ellentmondásokat fog eredményezni: olyan képeket kapunk a
világokról, melyek igazán furcsának hatnak. A „sok világ hipotézis”
egyike ezeknek a paradoxon kísérleteknek, amivel megpróbálták megértetni
az elemi részecskék világát. Valahogy így néz ki.
Egy részecske állapotát vagy feltételét – a térben elfoglalt helyét,
mozgásának sebességét, belső átalakulásának valószínűségét – egy olyan
formula határozza meg, amit „valószínűségi funkciónak” hívnak. Ez a
formula elárulja, hogy mennyire valószínű – azaz lehetséges –, hogy a
részecske egy bizonyos változáson megy keresztül. Jöjjön egy hasonlat a
mindennapi életből. Ha felébredek reggel és azt látom, hogy esik az eső,
több lehetőség is van arra vonatkozólag, hogy mit tudok csinálni. Vagy
egyáltalán nem megyek ki, vagy ha igen, viszek magammal esernyőt,
esetleg elfelejtem az esernyőt és elázom. Ez három különböző lehetősége
annak, ami történhet abban az esetben, ha észreveszem, hogy esik az eső.
Különféle „valószínűségek” tartoznak ezekhez a lehetőségekhez attól
függően, hogy mit választok. Egy „valószínűségnek” számszerű értéke van,
ami a valószínűség fokát fejezi ki, hogy egy adott dolog hogy fog
megtörténni. Minden egyes lehetőség valószínűsége múlhat azon, hogy ki
vagyok én – vajon annyira elfoglalt ember vagyok, hogy még akkor is ki
kell mennem, ha esik az eső vagy olyan ráérő valaki, aki megteheti, hogy
nem megy ki; esetleg szórakozott, aki valószínűleg otthon felejti az
esernyőjét, vagy gyakorlatias és biztos magammal viszem. Tehát három
lehetőség van és bármelyikük valószínűsége az én személyes
jellemvonásaimon fog múlni. Abban hasonlít egy elemi részecskére, hogy a
személyes jellemem olyan, mint a részecske lehetséges állapota és a
különböző módon való változásának valószínűsége a valószínűségi
funkcióban lesz kifejezve. Az elemi részecske esetében ez a funkció
minden, amit tudunk a részecskéről. Ez az, amit a kvantumfizika elárul
nekünk. A fizikusok szeretik azt állítani, hogy alapjában véve a
részecske maga a valószínűségi funkció: bármelyik lehetséges módban ő
maga a változásának valószínűsége.
Mikor egy eseményre sor kerül – mikor a részecske változik –, azt
mondják, hogy a valószínűségi funkció „összeomlik”, azaz a lehetőségek
egyike realizálódik és abban a pillanatban a többi látszólag
megsemmisül. Valami mindenképpen történik (vagy kimegyek, vagy nem.
Lehet, hogy otthon felejtem az ernyőmet, lehet, hogy nem). A többi
lehetőség már nem lehetőség, tehát nincs már valószínűségi funkció. Új
ténnyel rendelkezünk. De mivel a fizikusok úgy vélik, hogy az új
részecske valósága a valószínűségi funkció, ez az új tény csak egy új
valószínűségi funkció, mely a jelenlegi állapotot jellemzi és új
esélyeket ad a változásra.
Felmerül a kérdés, hogy mivel az elemi részecskéről mindössze a
változásuknak valószínűségét ismerjük – akkor mi történt azokkal a
lehetőségekkel, melyek nem történtek meg? Hová tűntek? Egyszerűen
elillantak? Először is valótlanok voltak? Nos, a fizikusok számára az
egyetlen lehetséges válasz az, hogy valójában mind megtörtént, csak
olyan univerzumokban, melyek párhuzamosak azzal, melyben a fizikusaink a
megfigyeléseiket végzik! Olyan, mintha abban a pillanatban, amikor
észrevettem, hogy esik az eső, három különböző világegyetem tűnt volna
fel: az egyikben úgy döntöttem, hogy otthon maradok; a másikban kimentem
és magammal vittem az esernyőmet, a harmadikban pedig kimentem, otthon
hagytam az ernyőmet és bőrig áztam. Mindhárom univerzum megkezdi saját
utazását, teljes mértékben elszeparálódnak és egyáltalán nem fognak
kapcsolatban állni egymással. És mind a három új világegyetemben új
lehetőségek tárulnak fel, egy új valószínűségi funkció jelenik meg, mely
ismét „összeomlik”, ha egy új esemény történik, így az univerzum
folyamatosan újabb párhuzamos univerzumokra hasad minden alkalommal, ha
megszületik egy döntés, így a lehetőségek párhuzamos valóságokká válnak!
Ez nagyon bizarr világegyetemnek hangzik, de számos fizikus hiszi, hogy ez jellemzi igazán azt, melyben valóban benne élünk!
Csak azért mondom el itt mindezt, mert nem teljesen elvont azt gondolni,
hogy azért nem tapasztaltuk meg a próféciákban megjósolt
katasztrófákat, mert olyan valóságban élünk, ami párhuzamos azzal,
melyben tényleg megtörténtek. Ez egy fontos elmélkedés a hivatalos,
tudományosan megerősített fizikai valóságban!
Átmenet
Egy másik lehetőség, hogy egyfajta átmeneti állapotban élünk a dimenziók
között. Párhuzamos univerzum vagy sem, a földi életet fenyegető
kondíciók miatt úgy néz ki, hogy nagyon messze vagyunk a Felemelkedett
létezéstől (ahol a valóság a gondolatunkkal egy időben manifesztálódik)
vagy a tudatosság harmadik szintjétől (ahol mindannyian tudatában
leszünk a Létezés Egységének). Még mindig itt vagyunk. Még mindig a
harmadik dimenzióban. Nemcsak erről van szó, egy olyan bolygón élünk,
ahol az élet lehetőségét is fenyegetés éri. A külső technológia rossz
felhasználásával beszennyeztük vizeinket és levegőnket, bonyolult
problémákat kreáltunk az ökoszisztémánkon belül, réseket okoztunk az
ózonrétegben, kimerítettük természetes forrásainkat és olyan mértékben
túlnépesítettük a bolygót, hogy senki sem tudja, meddig lesz képes a
planéta fenntartani az emberi életet. Háromdimenziós érzelmi
fejletlenségünk, ön-központiságunk, a múltunk lezáratlan eseményeinek
kollektív hatásai és az emberi lehetőségünk korlátozott értelme a fajok
és nemzetek közötti gyűlölködésekhez vezetett. A vagyon és a hatalom az
elit egy kis csoportjának kezében koncentrálódik, miközben a népesség
egyre nagyobb és nagyobb része él nyomorban, szegénységben és szinte
rabszolga körülmények közt. A politika és gazdaság hétköznapi
perspektívájából nézve rossz vicc arra gondolni, hogy egy harmonikus
világ és a Krisztus-tudatú háló itt van a közelünkben.
Krisztus-tudatosság? Süket duma. Először is el kell takarítanunk az
összes mocskot, amit magunknak csináltunk – ha egyáltalán élünk elég
ideig ahhoz, hogy megkapjuk rá az esélyt.
Ugyanakkor gondoljuk el, hogy mennyire összetett az a világ. Olyan,
mintha tudomást szereznénk egy fantasztikus, multidimenzionális
valóságról. Mintha a történet megvalósítása közben kezdjük
megtapasztalni, hogy a valóság számos dimenzióval rendelkezik és
egyidejűleg sok szinten is felbukkan. Valami kinyílik, a látóterünkbe
kerül, ami nagyon más, mint a mindennapi háromdimenziós világunk, ami az
elmúlt tizenháromezer év során a világ történelmének kontextusát
képezte.
Mindazonáltal veszélyes azt hinni, hogy a Felemelkedésünk magától
értetődő dolog, hogy egyszer és mindenkorra „le van írva” és ingyen út
vezet a hiperdimenzionális győzelem felé. Bizonyos értelemben a
megfelelő felemelkedés előtt el kell buknunk.
Közzétette: www.fenyorveny.hu