“Névtelen Szellem” közleménye
A szép a jónak megfelelő formája; a maga világában a jó a szépség ragyogását viseli magán.
Így van az, hogy amint ti is megfigyelhetitek, javulás folytán az
emberi arcon is kedvező változások állnak elő, s a különben durva
vonások mintegy megszelídülnek s helyet adnak az alázatosság, szelídség
és türelmesség kifejezésének; ugyanígy az értelmi fejlettség is a
lehiggadtság és bizonyosfokú békesség formájában mint valami elért
fokozat ad magáról kifejezést. Így aki azelőtt majdnem félelmetes volt,
az a javulás által a kedvezőtlen külső dacára is később rokonszenvessé
válik.
Ezen az úton a jóra törekvő és haladó szellem a testtel együtt sok mindent levethet magáról.
Én azonban azt mondom, hogy jóllehet az emberi lélek leveti azokat a
gyengeségeket és gyarlóságokat, amelyek az emberi állapot
tökéletlenségének folyományai, azonban nem veti le azokat a hibákat és
bűnöket, sem pedig azokat a tévelygéseket, amelyek a saját lelki
természetének mintegy kicsúcsosodott és elalaktalanodott részei, s
amelyek ellentétben állnak azokkal a törvényekkel, amelyek az igazság és
szeretet világában uralkodnak. Ezek a hibák pedig okvetlenül
beleütköznek azokba a finom hálózatokba, azokba a finom szövevényekbe,
amelyek a szellemvilágban arra vannak hívatva, hogy bennük a lélek
mintegy függő állapotban fenntarthassa magát a következő testöltésig.
Nem tudom ezt nektek, földi embereknek a képzelőerőtök által
felfoghatóbbá és könnyebben érzékelhetővé tenni. Hogy mi ez a hálózat,
azt a következőkben próbálom megvilágítani. Ennek a hálózatnak egyik
tényezője az a bizonytalanság, amely azokban a lelkekben él, akik még
nem teljesen értették meg a törvényeket, következésképpen nem is
töltötték be azokat kifogástalanul, de sejtik, hogy azok a törvények
vannak; másik tényezője pedig a bizonyosság világának azon erői, amelyek
a testét levető szellemet fogadják.
Ennek a bizonytalanságnak és bizonyosságnak az összecsapódása
olyan, mint valami köd, vagy mint valami felhő. Helyesebben azt lehetne
mondani, hogy a két tényező összetalálkozásából mintegy finom szálacskák
képződnek, s ezek között kell egy ideig otthont találnia annak a
szellemnek, akiben megvolt ugyan a jóakarat és szent törekvés, de vagy
nem tudta a lelkének egyik vagy másik részén felfogni azokat az
igazságokat, amelyeket a testben valósággá tehetett volna, bár
törekedett utána, vagy pedig, ha meg is értette, gyenge volt ahhoz, hogy
valósággá tehesse.
Ez egy függő állapot, amely ugyan otthont ad a lélek vágyainak és
álmainak, de – hogy a ti nyelveteken fejezzem ki magamat – számára még
megélhetést nem biztosít, mert itt az ő létfeltételeit még nem képes
megtalálni, mivel nem valósította meg azokat az elméleteket, amelyek
neki otthont biztosítottak volna, s így nincs mit beváltania itt, ebben a
világban.
Ez a világ mindenesetre az ilyen lélek vágyait és elképzeléseit
betölti ugyan, és boldogítja őt, de nem nyújt neki igazi otthont, mert
igazi otthona ott van a szellemnek, ahol munkálkodhat. Mivel azonban
ennek a világnak, ennek a szférának a törvényeiben még nem járatos, az ő
természete még nem azonos teljesen ennek természetével. Ennélfogva itt
számára még nem jöhet létre az a bizonyos adás-vevés, vagyis az adó és
elfogadó természet még nem találhat egymásra, mivel itt az övénél sokkal
jobb dolgok vannak, amelyeket elfogadhat ugyan, de értük nem adhat
semmit, mert az ő munkája még nem üti meg azt a mértéket, amelyet itt
értékesíthetne.
Ezért az ő állapota csak addig tart, ameddig kipiheni magát, míg
erőt gyűjt; de amikor az erői elérik azt a feszültséget, hogy már
munkaképesnek érzi magát, és az erőinek feszülése folytán már vágyik is
ezekből az erőkből valamit felhasználni, hogy a kapott erők ellenében a
réginél jobb és igazabb eredményeket produkálhasson, akkor vagy munkát
vállal egy alacsonyabb szférában, vagy pedig lejön a földre.
Ezekkel az így megszerzett erőkkel a lélek most már nemcsak arra
van beállítva, hogy hatásokat fogadjon el, de arra is, hogy hatásokat
adjon le. A hatások leadása mindannyiszor próbát jelent a lételv
számára, mert ha azok a hatások nem jók, nem egyenlők azzal, amit az
értelme és elfogadott világossága szerint jónak és igaznak ítél, akkor
ezek a hatások reá visszaverődnek. Ennek a visszaverődésnek pedig magát a
lélek természetét kell érintenie, hogy minél gyorsabban tapasztalatot
szerezhessen arról, hogy ezek a hatások nem jók, és az értelme és
elfogadott igaz és jó mértéke szerint ő maga dolgozzon azon, hogy a
hatóerőit más irányban és más minőségben foglalkoztassa. Így
fokról-fokra megismeri a szellem önmaga természetét, és felveszi a
munkát, hogy mindent, ami benne törvénytelen, letisztítson magáról, és
olyanná tegye a lelkét, hogy az örökkévalóságban is használható munkát
végezhessen.
Mert hiszen – amint már sokszor mondtam – nincsen az embernek
eldobnivaló érzése; nincs a lelkében semmi, amire egyszerűen azt
mondhatná: “- ezt megölöm magamban, erre nincs szükségem.” Mindenre
szüksége van; de éppen az a tudomány, amit el kell sajátítania a
szellemnek, hogy mindent a maga helyén és idején használjon fel, azaz
mindent ott és abban a helyzetben, amelyre éppen az kívántatik.
Abban hibázik tehát a szellem, hogy tökéletlensége folytán a lelki
tulajdonságait összecseréli és helytelenül alkalmazza; ezért jönnek
létre a nemkívánatos és kellemetlen eredmények, a szenvedések, a
gyötrődések. Mert a szellem egy olyan természeti világnak ura, amelyben
nem tudja, hogy mit, hogyan, hova és mikor használjon fel; erők felett
rendelkezik, amelyeket nem ismer, és mindenféle erőt összekever, és
használja a veszedelmes eszközöket anélkül, hogy előbb megtanulná azok
használatát.
De az élet kényszere munkára szorítja a szellemet, s akár akar
dolgozni, akár nem, mozognia, cselekednie kell, s cselekszik az ő
tökéletlensége szerint, és ezekből a tökéletlenségekből származik a sok
zűrzavar, a káosz a világban.
Amikor tehát ezt a káoszt meg akarja tisztítani, és magának benne
utat akar vágni az örökkévalóság felé, akkor fokról-fokra minden kicsiny
részecskét ismét helyére kell állítania, mindent fel kell dolgoznia,
mindent meg kell ismernie, hogy egészen elvégezhesse azt a munkát,
amelyet ő maga rontott el, hogy az utat kiépíthesse magának, s azután
megindulhasson a fejlődés útján felfelé.
Hiszen ameddig zűrzavar és káosz veszi körül a szellemet, addig nem
emelkedhet, nem haladhat; kénytelen egy helyben szenvedni azokat a
hatásokat, amelyeket téves felfogásával, helytelen ítéletével, és az
abból folyó még helytelenebb cselekedeteivel, mint zavart hozott létre a
mindenség és az önmaga erőiben.
Hogyha valaki ezt a lelki szemeivel csak némileg is képes meglátni,
és azt, hogy mi az ő feladata, akkor megállapíthatja, hogy milyen sok
munkája van az embernek, milyen rengeteg a tennivalója!
És az ember mégsem dolgozik, mégsem akarja a terheket hordozni ebben az ideiglenes életben, ebben a mulandó világban.
Pedig egy tapodtat sem léphet tovább előre, ameddig rendbe nem
hozza azokat az erőket, amelyeket önmagában is, és azáltal a
környezetében is megzavart, s ennélfogva a mindenség erőiben, a
természet összhangjában káoszt teremtett.
Van tehát mit dolgoznia és miben fáradoznia az embernek, ha a maga
számára valamelyes pihenést és boldogságot akar kimunkálni.