Egészen addig, amíg a tudat vagy a szellem úgy dönt, hogy valamilyen tárgyban, növényben vagy állatban — mondjuk egy fában, egy sziklában, egy mókusban vagy egy autóban — nyilvánul meg, nincs sok probléma vele. Amikor azonban arra adja a fejét, hogy egy öntudatos, én-tudattal rendelkező lény testét ölti magára, onnantól a történet kezd bonyolulttá válni. Természetesen az emberről beszélek, és arról, amikor a tudat, illetve a szellem emberi testbe költözik. Ebben a folyamatban a tudat majdnem mindig tévútra lép. Az ember természeténél fogva én-tudatos lény, úgy tűnik azonban, hogy az efféle tudatosságért majdnem minden esetben az igazi identitás elvesztésével fizetünk.
Nem az tehát a probléma, hogy a tudat megtestesül, hanem hogy aztán megpróbál én-tudatos is lenni. Ilyenkor pedig szinte mindig elkövet valamit, amit leginkább hibának nevezhetnénk. De nem is annyira hiba ez, mint inkább egy apró félresiklás az igazi én-tudat kifejlődésének folyamatában. Ez a pillanatnyi kitérő azonban elég ahhoz, hogy a tudat elvesszen az általa teremtett képben, és azonosítsa magát vele. Ezt a félresiklást nevezzük mi emberi kondíciónak.
Amikor a tudat megfeledkezik önmagáról, a legkülönfélébb hibákat képes elkövetni. Az első csapda, amelybe szinte mindig belesétál, az általa teremtett állapottal — ez esetben az emberi állapottal — való azonosulás. Olyan ez, mintha egy hullám elfelejtené, hogy valójában az óceánhoz tartozik, vagyis megfeledkezne saját forrásáról. Ahelyett, hogy az egész óceán lenne, abban az undok és visszataszító tévhitben él, hogy ő csupán egy hullám a nagy víznek a felszínén. Ennek megfelelően pedig csak nagyon felületes tapasztalatban van része saját létét illetően. Persze így is tudatában van önmagának, ez a tudat azonban hihetetlenül felszínes és behatárolt. És mivel az egésznek, az óceánnak csak egy nagyon kis részével, egy kicsike hullámmal azonosítja önmagát, ez az azonosulás — téves voltánál fogva — mindenféle zavart okoz benne. Minden, ami nem igaz, természeténél fogva szenvedéshez vezet, a szenvedés és a konfliktusok egyetlen oka pedig a tudatlanság. A téves azonosulás — főleg az elején — egy rendkívül jóhiszemű hiba. Hihetetlenül ártatlanul kezdődik, de — mint sok más ilyen dolog — a későbbiekben, főleg a következményeit nézve már korántsem annyira ártatlan.
Ez az egész téves azonosulás az emberi kondíció természetes velejárója. Úgy tűnik, hogy az emberi kondíció megtapasztalása pedig elengedhetetlenül hozzátanozik a tudat evolúciós fejlődéshez. Ha az emberi lény egyedfejlődésére gondolunk, tudjuk, hogy mindenki megszületik, aztán jön a gyermekkor és a kamaszévek, majd remélhetőleg — ha az utóbbit sikerül túlélnie — felnőtt válik belőle. Ilyenkor aztán visszanézhet, és azt mondhatja magában: „Tízévesen elég buta voltam, de ha jobban belegondolok, tizenhét éves koromban még rosszabb volt a helyzet. És aztán valahol huszonöt és negyvenöt között valahogy benőtt a fejem lágya.” Visszatekintve a korábbi fejlődési fázisokra, könnyen elhibázottnak vélheti azokat, akár úgy is érezheti, hogy egyenesen jobb lett volna, ha inkább meg sem történnek. Ez azonban nem más, mint a dolgok félreértelmezése, hiszen ezek a nehezebb időszakok valójában a felnőtté válás természetes szakaszai.
Spirituális szemszögből nézve az emberi állapot a tudat evolúciójának azon természetes lépcsőfoka, amelyben az a formán keresztül próbál tudatossá válni. Ilyenkor többnyire a formával és nem annak forrásával azonosítja magát. Ez téves azonosulás, amely megteremti a szenvedést okozó elkülönültség illúzióját. Innen ered tehát az az elkülönültség érzés, amelyet a legtöbb ember még akkor is mélyen a szívében hordoz, ha mások egész hada és szeretete veszi körül. Miután elhiszi, hogy más, hogy különböző, mint a többiek, ez a belső magány egyszerűen elkerülhetetlen.
Szerencsére ez az állapot csupán egy rövid kitérő a tudat evolúciójában. Igen, az emberi kondíció, bármilyen régóta tart is, csak egy átmeneti szakasz a fejlődésben. Amikor az ember felébred ebből az állapotból — vagyis meghaladja azt azáltal, hogy képes túllépni az elkülönültségen —, az olyan, mint amikor a gyermek felnőtté válik. Azt az emberi lényt, aki eljut idáig, megszabadult, megvilágosodott embernek nevezzük.
Megszabadult? De mitől? Valójában a tudata szabadult meg a téves azonosulás és az elkülönültség által okozott szenvedéstől. A tudat, illetve a szellem meglehetősen ravasz és bölcs. Nem véletlenül választja az emberi lényként való megszabadulást. Azokban az életformákban ugyanis, amelyek nem rendelkeznek tudatossággal, a fejlődési folyamatot nem lehet lassítani vagy gyorsítani; az mindig a maga természetes sebességével zajlik. Ezzel ellentétben, amikor a tudat egy emberi testben ébred rá saját magára, képes beindítani egy olyan fejlődési dinamikát, amely egyetlen ivás, ezen a bolygón élő lényre sem jellemző. Ez pedig arról szól, hogy amint a tudat felébred az illúzióból, miszerint ő egy különálló, elkülönült lény, megnyílik előtte a lehetőség, hogy emberi mivoltát egy sokkal nagyobb léptékű ébredés, fejlődés szolgálatába állítsa. Amikor a hullám rájön, hogy ő valójában nemcsak egy hullám, hanem az egész óceán, hullámvoltát felhasználhatja ennek az üzenetnek a továbbítására, vagyis más hullámokat is rávezethet létük átértékelésére, ezáltal pedig az ébredésre.
Az emberben ez a folyamat képes hihetetlen módon felgyorsulni, a tudat ugyanis ilyenkor egyfajta jó értelemben vett összeesküvésbe kezd. Ez utóbbinak az a lényege, hogy ha a tudatnak sikerül magára ébrednie egy bizonyos alakban, akkor nem kell megvárnia, amíg ugyanez megtörténik vele minden más alakban is. Ha a megvilágosodott test kapcsolatban áll a még alvó testekkel, a megvilágosodott tudat is kapcsolatban áll az alvó tudattal. így tehát az alvó tudat sokkal könnyebben megugorhatja az ébredés fontos lépését, mintha teljesen magára lenne hagyva. Épp ez történik a szatszangban; az egész erről szól.
Adyashanti – Az Üresség tánca