- Élet a halál és a születés között. A karma törvénye.
Az embereket régóta foglalkoztatja az a gondolat, mi van az élet előtt és után. A materialisták nem hisznek a további életben. Csak egy életünk van, hangoztatják.
A halál akkor áll be, amikor a fizikai test organizmusa felmondja a szolgálatot. Ezzel egyidőben az én, az asztráltest és az étertest elhagyja a fizikai testet. Kívülről úgy látjuk testünket, mint egy levetett ruhát. A halott lelke előtt lepereg az utolsó inkarnációban leélt egész élete nagy tabló formájában visszafelé, a haláltól a születésig. Egy bizonyos esszencia megmarad belőle, amit az ember nem veszít el többé. Ezt magával viszi az összes jövendő inkarnációba. Az étertest körülbelül három napig a Földön marad, de mielőtt feloszlik, az emlékezet esszenciáját átadja az asztráltestnek.
A lélek az énnel együtt megkezdi tágulását a lélekvilágba, illetve az asztrálszférába. Ekkor egyre távolabbról látjuk a Földet, miközben körülöleljük azt. Ez a tágulás belemerül a Hold szférába, majd a Nap szférába. A Napon túl már a szellemvilág kezdődik, a Mars, Jupiter és Szaturnusz szféráig. Azon túl már csak a kozmosz van.
A lélekvilágot a keresztény vallás tisztítótűznek nevezi. A szellemvilágot mennyországnak. A lélekvilágban élnek az angyalok, arkangyalok, személyiség szellemek. A szellemvilágban, illetve a mennyországban pedig a formaszellemek, az akaratszellemek és a bölcsességszellemek. Ezen túl már a kozmosz van, ahol a szeráfok, kerubok és a trónok tartózkodnak. Felettük pedig a Szentháromság.
A lélekvilágban elkezdjük visszafelé leélni életünket a haláltól a születésig. Ezt a nehéz utat kamelókának nevezi az antropozófia. A kemelóka az az idő, amikor elszakadunk a materialista vágyaktól. ösztönöktől. Ebben az időszakban mindent úgy él át a lélek, mint ahogy viselkedett az emberekkel, csak éppen fordítva érez. Újra átéli az összes örömöt, fájdalmat oly módon, hogy magában kell tapasztalnia minden érzést, amit másoknak okozott.
A fizikai életben az asztráltest az, ami boldog, ami szenved és a fizikai test segítségével kielégíti vágyait. Halál után a fizikai test hiányában ez nem áll rendelkezésre. A vágyak benne maradtak az emberben. Ez kelti fel a kamelóka periódusában a kínzó érzést. Meg kell tanulnunk a lemondást, ami egy nagyon nehéz folyamat. Ez a tisztítótűz.
A lelkivilágban az utunk olyan hosszú, mint az életünk egyharmada. Amennyiben helyes, igaz életet éltünk, ez lehet hosszabb vagy rövidebb.
A lélekvilágban találkozunk azokkal, akikkel az életünkben együtt voltunk. Olyan kapcsolatot alakítunk ki velük, amilyen a Földön volt. Csakhogy ott minden fordítva történik. Én azt érzem, amit ők éreztek akkor, amikor én helyesen vagy helytelenül viselkedtem velük szemben.
Az asztrálvilágban azokkal élünk együtt, akikkel azonos vallást ápoltunk. Akik ellen bűnt követtek el, vagy megvetette a más vallású embereket, remetévé válnak. Nem élhet társas közösségben, egyedül marad. Ugyancsak remetévé válik az az ember, aki a Földön erkölcstelen életet élt. Rudolf Steiner szerint nagyon fájó ez az egyedüllét, nehezen viselik az emberek.
A lélekvilágban a lelkek áthatják egymást. Egyszerre vagyunk együtt és bensőnkben elválasztva egymástól. Minden meg nem értés, rettenetes szenvedés forrása. Úgy érezzük, mintha magas helyek akarnának ránk zuhanni. Robbanásszerű jelenségként éljük át amint felénk jönnek. A robbanás teljes ereje ránk zúdul.
Amikor az ember eléri születési idejét, az asztráltestnek az a része, amit az én már átformált, egyesül a kauzáltesttel. Ez a test az, ami az ember számára már örökkévaló. Amely rész még nincs átalakítva, lehull az emberről, mint egy árny, mint egy fantom.
Amikor az ember elhagyja a kamelókát, már minden olyan szokást levetett magáról, amihez fizikai eszközre volt szüksége. Beléphet a devachánba, a szellemvilágba.
A devachánban végtelenül boldog állapotot tapasztalunk. Már csak azért is, mert megszabadultunk testünk korlátaitól. Az ember olyan korlátlanul élheti ki magát, amit a Földön soha nem tapasztalt. Különféle alakzatok vesznek körül, amik folyamatosan változnak és sarjadnak ki különböző formákat.
Itt vannak velünk a két inkarnáció között élő emberek. A devachán a fény birodalma. Itt halljuk a szférák zenéjét.
A devachánban lévő ember először is látja a testek ősképét. A Földön sziklák hegyek között járunk, a devachánban ezek ősképeit látjuk. Az ember előtt van a teste. A Földön azt mondja a testének: „Ez vagyok én”. A devachánban látja a testét és azt mondja: „Ez vagy te”.
Ami a devachánban körülöttünk van, az az énünkön munkálkodik. Az ember, aki igaz életet élt a Földön, jó tulajdonságai körülötte élnek. Szerveket hoznak létre, amik a következő inkarnációban fizikai test építői lesznek.
A szellemi látással rendelkező emberek, mint például Rudolf Steiner, nemcsak látja ezeket a történéseket, hanem hallja az ősképek zengővé válását. Az összecsendülésben harmónia, ritmus, dallam fejeződik ki. Ezt nevezték a régi görögök szférák zenéjének. A fények, a színek, a zenének megfelelően változnak.
Ami a fizikai világban törvény, az a szellemvilágban zene.
A szellemi világot igazi otthonunknak tekintjük. A halál és a születés között itt töltjük a legtöbb időt. Együtt vagyunk a családunk tagjaival, barátainkkal és felkészülünk a jövendő életünkre.
A szellemvilág régiókra oszlik, amik áthatják egymást. Nekünk most csak az ötödik és a hetedik régióval érdemes foglalkozni.
Az ötödik régióban az ember megszabadul minden földi köteléktől. Felemelkedik a tisztán szellemi világokba. Itt találkozik a felsőbb énjével, aki az ember megtestesülése alkalmával magára ölti a fizikai embriót. A fizikai testtel marad a gyermek három éves koráig. Ebből következik, hogy a csecsemő nagyon okos, mivel az én feladatát a felsőbb én látja el. Érti a beszédet és mindent, ami körülötte zajlik. Problémát csak a fizikai test irányítása okozza, amit meg kell tanulni. Mivel nem a földi én, hanem a felsőbb én irányítja a gyermeket, erre az időszakra nem emlékezünk vissza.
Három éves kor körül, amikor a gyermek fizikai teste összeütközésre kerül környezetével, átéli fizikai testét és kialakítja a földi ént. Ezek után a felsőbb én kihúzódik az emberi testből és átadja helyét a földi énnek.
Az ötödik régióban az ember elveti mindazt, ami az előző életében tökéletlen volt. Felsőbb énjével együtt kialakítja azt az életcélt, amit a jövendő életében meg akar valósítani. A magasabb lények segítenek ebben a munkában.
A hetedik régióan az ember életmagvakra talál, amelyek még magasabb régiókból kerültek át. Az ember itt magára ismer a saját életmagjában. Ezt a hetedik régiót az emberek gyakran használják a társalgásban is. Nem egyszer fogalmazzák meg, hogy a hetedik mennyországban érzem magam.
Az említett világok felett számunkra már igen magas világok léteznek. A magasztos lények és a Szentháromság lakják ezeket a tereket.
A Földre való leszületéskor, miután a kozmoszba is rövid időre bepillantunk, ugyanazt az utat tesszük meg, mint halálunk után, csak visszafelé.
Amikor az ember az előző élet tevékenységeit már szellemi erőkké változtatta, akkor készen áll arra, hogy leszálljon az új inkarnációba. A Föld ismét szférájába vonzza.
Az első hierarchia csoportja tervezi meg a fizikai testet olyannak, ami megfelel a karmának. Nem tanácsos az élet folyamán testünket átformálni, mert ezáltal sérül a karma. Az asztráltestet viszont az ember maga alakítja ki annak megfelelően, hogy mit sikerült felépíteni az előző élet során. A látó számára harangszerű alakok jelennek meg a térben, hogy mihamarabb éter- és fizikai testet kapjanak.
Az étertest kialakítása már az emberen kívül álló lényeken múlik. Bár az embernek mindig megfelelő asztrálteste van, az nem mindig illik bele tökéletesen az éter- és fizikai testbe. Ez az összhang hiánya meghasonlást, elégedetlenséget okozhat. Azért keringenek oly gyorsan a térben, hogy megfelelő éter- és fizikai testet kapjanak. A keresésben együttműködnek a népszellemekkel, akik szabályozzák az étertest kialakulását. Az ember ekkor már nem a saját irányítása alatt áll.
Amikor már felvette az étertestet, de még nem vette fel a fizikai testet, egy rövid pillanatra előre látja jövendő életét. Megtudja, hogy boldog vagy boldogtalan élet áll előtte. Előfordulhat, hogy sok szerencsétlenséget lát. Hirtelen sokkot kap és nem akar belépni a fizikai testbe. Ez vezethet szülési rendellenességekhez.
Minden esetben a jövevény választja meg szüleit és nem fordítva. Szükséges, hogy a szülők olyan adottsággal rendelkezzenek, ami fizikailag örökölhető. Például a zenésznek hosszú ujjakra van szüksége.
Az ősöktől csak a fizikai testünket örököljük és bizonyos hangulati beállítottságot. Például jó vagy rossz kedély, mesélési hajlam, lobbanékonyság. Minden más tulajdonságot, képességet az előző életünkből, illetve a szellemvilágból hozzuk.
Ha a szülőválasztás megtörtént, a lélek zsugorodni kezd mindaddig, míg a fizikai embriót tulajdonába nem veszi.
A megtermékenyített petesejt kaotikus. A jövendő ember palánta feladata az, hogy a karmájának sorsának megfelelő lenyomatával ellássa fizikai testét. Tehát az első perctől fogva fizikai testünk magán viseli karmáját. A karma az a törvény, amely szerint az ember múltja, jelene és jövője kapcsolódik egymáshoz. Ez a kiegyenlítés, illetve az emberi sors igaz törvénye. Az ember múltja határozza meg jövőjét. Azok a kellemes vagy kellemetlen élmények, amelyekkel az ember szembekerül, azok okai egy korábbi életben keresendők. Így kapcsolódnak az életben az egymást követő inkarnációk, mint ok okozat.
A születés pillanatában különböző kozmikus erők hatnak az embrióra. Az a csillagállás, ami a születés helye fölött az adott időpontban van, belenyomódik a megszülető gyermek agykérgére. Az asztrológusok ennek alapján képesek meghatározni az illető jellemét.
A mi feladatunk az, hogy figyeljünk a belső hangokra, belső érzéseinkre, ami mutatja vállalt feladatainkat. Ezáltal válhatunk értékes, spirituálisan fejlett emberekké.
Forrás: Mundy Lea