A defektemet követő nyolcadik napon voltunk, és úgy hallgattam a kereskedő históriáját, hogy közben vízkészletem utolsó csöppjeit kortyoltam. – Kétségkívül szépek az emlékeid – mondtam a kis hercegnek -, én azonban még mindig nem javítottam meg a gépemet, viszont innivalóm sincs több, úgyhogy magam is nagyon örülnék neki, ha szépen elindulhatnék egy forrás felé! – Barátom, a róka azt mondta… – Édes kis öregem, hagyd már azt a rókát! – Miért? – Mert rövidesen szomjan halunk… Nem értette az okoskodásomat, azt mondta: – Jó az embernek, ha volt egy barátja, még ha rövidesen meg is kell halnia. Én a magam részéről nagyon örülök neki, hogy volt egy róka barátom… “Képtelen fölfogni a veszélyt – gondoltam. – Nem volt soha se éhes, se szomjas. Beéri egy kis napfénnyel…” Ő azonban rám nézett, úgy felelt a gondolatomra: – Én is szomjas vagyok… Keressünk egy kutat… Csüggedten legyintettem: képtelen vállalkozás vaktában kutat keresni a határtalan sivatagban. De azért mégis elindultunk. Némán vándoroltunk órákon át, aztán leszállt az éjszaka, és sorra fölragyogtak a csillagok. Mintha álomban láttam volna őket: egy kicsit lázas voltam a szomjúságtól. Emlékezetemben ott táncoltak a kis herceg szavai. – Azt mondtad, te is szomjas vagy? – kérdeztem. De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott: – Néha a szívnek is jó a víz… Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni. Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta: – A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág… Olyasmit feleltem, hogy “persze, persze”, aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit. – A sivatag is szép – tette hozzá. Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik… – Az teszi széppé a sivatagot – mondta a kis herceg -, hogy valahol egy kutat rejt… Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén… – Igen – mondtam a kis hercegnek -, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan. – Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal – mondta a kis herceg. És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön. Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: “Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan…” S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: “Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik…” És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket… Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra