Nem az Én van, hanem én vagyok.
Ahogy az én a te-hez való viszonyában megvalósul, ebben a realitásban nyilvánul meg igazán az ember szellemi élete, és nem abban, amiben a legszívesebben látni szoktuk: a költészetben és a művészetben, a filozófiában és a mitikus vallásokban. Ezekben – akármilyen nagyszerűen is, de mégis csupán álmodunk a szellemről. Eddig egyetlen kultúra sem volt más és nem is lehet más soha, mint álmodás a szellemről, s az ember egzisztenciájának végső magányában, az élet szellemi realitásától távol álmodja ezt az álmot, amelynek belső törvényszerűségét elsősorban az “idea koncepciójában” ismerte fel.
A második személy értelme a konkrét ember. A harmadik személy értelme azonban az emberiség. – Az emberiség ideálja az ember elcsapongása önmagától. – Az emberiség szelleme az idealizmus tejesüvegén nevelkedett. – Az ember mint szellemi lény is éhezve jön a világra. – A szellemből született szó a szellemi élet fenntartására való kenyér. E kenyér nélkül az embernek el kellene pusztulnia ennek a világnak szellemi sivatagában.
SZÓ
… Mindenekelőtt világosságot kell gyújtanunk, hogy tudomásul vehessük: a beszéd csodája és a “teremtés csodája” egybeesik: éspedig a Logoszban, amelyről János evangéliuma beszél. Mert a Logosz nemcsak a beszéd előfeltétele – az ember nem azért beszél, mert vannak szavai, mint Max Scheler mondja -, hanem éppen az Evangélium mély értelme szerint: a Logosz a létnek is előfeltétele és megnyilvánulása.
Akit nevén neveznek, az van. Mert a szót nem az ember függesztette a léthez. Hanem isteni származásunk hordja magában, s így a szó magának a létnek alkotása és teremtménye.
A szóban egyesül a szellem és az élet. Élni annyi, mint lélegzeni, a szó pedig a megformált levegő.
A szó, amely kezdetben volt, teremtő módon töltötte be a mindenségben a semmit és az űrt.