1. Értsük meg, hogy miért keressük a válaszokat!
Megjegyzés:
Ez a kivonat Kim Michaels: The Least You Should Know About Life,
Legalább ennyit tudjunk az életről c. könyvéből származik
Ez a könyv azoknak szól, akik az élet alapvető kérdéseire keresik a választ. De miért is keressük a válaszokat? Ennek két fő oka van:
- Szellemi úton járó, kereső emberek
vagyunk, akiket egyfajta belső vágy hajt, hogy a kérdéseinkre választ
találjunk, és bővítsük ismereteinket az életről és önmagunkról.
- Nem vagyunk elégedettek az életkörülményeinkkel, és szeretnénk megtanulni, hogyan tudunk ezen változtatni.
Az első ok inkább filozofikusnak
tűnik, a második pedig inkább gyakorlatiasnak. Valójában mind a két ok
azonos tőről fakad, vagyis, hogy úgy érezzük, hogy az élet az eddig
nyújtott élményeknél többől kell, hogy álljon. Ezért vágyakozunk arra,
hogy javítsunk az életélményünkön.
Mit értünk életélmény alatt?
Képzeljünk el két embert, akik nagyon hasonló körülmények között élnek; mindketten elvesztették az állásukat, ezért mindkettőjüknek új mederbe kell terelniük az életüket. Közülük az egyik a környezete áldozatának érzi magát, és ezért a főnökét, a sorsát és Istent okolja. Ez az ember egy lefelé tartó spirálba kerül, aki a későbbiekben úgy emlékszik vissza a történtekre, mint amelyek teljesen tönkretették az életét. A másik ember úgy tekinti a helyzetet, mint egy figyelmeztetést, egy újabb lehetőséget arra, hogy újragondolja az életét, és változtasson rajta. Ez az ember, amikor visszagondol erre az időszakra, akkor úgy értékeli majd, hogy ez volt a legjobb dolog, ami történhetett vele, mert olyan változást indított el, amely az életét jobb irányba terelte.
Mindkét ember ugyanolyan kihívásokkal nézett szembe, mégis a belső megítélésük teljesen eltérő volt. Élettapasztalatainkat a külső tényezőkhöz való hozzáállásunk, megítélésünk, alakítja. Hogy lehetséges az, hogy ha két ember azonos külső körülmények közé kerül, akkor az egyik azt pozitív élményként, a másik pedig negatívként éli meg. Ennek az az oka, hogy mindkét ember másként reagál a körülményekre. Mi okozza azt, hogy az egyik ember által megélt negatív életélményt a másik ember pozitív élményként, pozitív tapasztalattá alakítva képes megélni? Lehetséges-e az, hogy az egyik ember képes valami olyasmire, amit a másik nem tud, és e miatt tudja jobbá tenni az életélményét? Vagyis az egyik ember képes az életélményén alakítani, míg a másik, mivel erre képtelen, ezért annak áldozatává válik.
Megvizsgálva annak az igazi okát,
hogy miért keresik az emberek az élet alapvető kérdéseire a választ,
arra a következtetésre jutunk, hogy mindannyian szeretnénk az
életélményünkön javítani.
Hogyan kapcsolódik mindez a fenti példához?
Mindannyiunkat belső vágy hajt, hogy
megtaláljuk a kérdéseinkre a válaszokat. Hasznos, ha többet tudunk
magunkról és az életről. Megismerve, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk
itt, a létezésünkhöz mélyebb értelmet nyerünk . Amennyiben az életünk
mélyebb értelmet nyer, így mi is ráébredünk saját célunkra az életben.
Ezzel nyilvánvalóan javul az életélményünk még akkor is, ha a külső
körülményeinkben semmi sem változik.
Javítani szeretnénk a külső
körülményeinken? Ha többet tudunk önmagunkról, az életről, és a
viselkedésünkről, akkor mindezek az ismeretek hozzásegítenek bennünket
ahhoz, hogy számunkra kedvezően változtathassunk a körülményeinken.
Ezeket a gondolatokat szem előtt tartva nézzük meg, mi az az egyetlen dolog, amit tudnunk kell ahhoz, hogy hozzákezdhessünk életélményeink megváltoztatásához.
2. Értsük meg, hogy miért harcolunk a szabadságért!
Az emberiség történelmét tekinthetjük úgy, mint a szabadságért vívott küzdelmet; szabadulni vágyást a szenvedésektől, korlátozó tényezőktől, ürességtől, bármitől, ami fogva tart bennünket. Törekvéseink fő célja, hogy legyőzzük a tudatlanságunkat. A barlanglakóknak nagyon korlátozott lehetőségeik voltak a körülményeik megváltoztatására, mivel nagyon keveset tudtak önmagukról, és az anyagi világról. Nem ismerték a természetet eléggé ahhoz, hogy a külső körülményeiken változtatni tudtak volna. Azonban mi ezt már megtehetjük.
A külső és belső körülményeink megváltoztatásának az a fő célja, hogy kiteljesítsük önmagunk és az élet megismerését. Az emberiség történelme során a tudás vezetett el minden pozitív változáshoz. Ez érvényes az egyén és a tömeg szintjére is. Ezért, ha meg akarjuk változtatni az egyéni életélményünket, akkor a mélyebb megismerésre kell törekednünk. Meg kell ismerkednünk mindazzal a tudással, amelyhez modern világunkban hozzáférhetünk, és amelyek korábban nem voltak hozzáférhetőek.
Értékeljük tehát a szerencsénket, hogy olyan korban élhetünk, amelyben több információhoz juthatunk hozzá, mint bármilyen más korban az írott történelmünk során. Valójában olyan korban élünk, amikor bárki, aki hajlandó utána járni, megtalálhatja az életélményének bármiféle megváltoztatásához szükséges megfelelő ismereteket és gyakorlati tanácsokat. Ez a könyv is egy ilyen kísérlet arra, hogy egyéb terjedelmesebb ismeretforrások mellett lényegretörő ismereteket nyújtson.
Az a logikus kérdés merül fel, hogy a
felmenőink miért nem adták át nekünk ezt a tudást. Miért nem
tanították nekünk meg azt , hogy hogyan alakítsunk az életélményünkön,
ha ez valójában lehetséges? Az emberiség miért harcol már kétezer éve
azért, hogy megszabaduljon az emberi korlátoktól, elnyomástól,
szenvedéstől? Az életünk miért harcból áll? Hogyan szabaduljunk meg a
minket korlátozó külső és belső körülményektől?
A logikus válasz
minderre az, hogy vannak olyan rajtunk kívülálló erők, és bennünk
munkálkodó belső erők, amelyekkel eddig nem akartunk szembenézni.
Ha egy rövid pillantást vetünk a történelemre, akkor az jelzi ezeknek a külső erőknek a jelenlétét diktátorok, uralmak, akár politikai, vallási vagy tudományos intézetek formájában, amelyek megpróbálták erőszakosan eltitkolni a tudást, és megpróbálták a tömegektől elzárni azt. Ennek nyilvánvaló példájaként hagy említsem meg azokat a vallási intézményeket, amelyek a sötét középkorban vasmarokkal tartották maguknál a szellemi tudást Európában. A tudás elzárásának indítéka mindig az uralkodni akarás vágya volt, vagy az egyénen vagy a tömegeken. Fizikai eszközökkel mindig nehezebb másokon uralkodni, és az gyakran lázadásokhoz is vezet. Ennél sokkal hatékonyabb az emberek elméjén való uralkodás. A tudatlan emberek ugyanis nem ismerik fel sem azt, hogy elnyomás alatt élnek, sem azt nem tudják, hogy miként szabadítsák ki önmagukat.
Könnyen kikövetkeztethető, hogy ha bárkit valaki ellenőrzés alatt akar tartani, akkor elzárja azoktól az ismeretektől, amelyek ahhoz segítenék hozzá, hogy kiszabaduljon az ellenőrzés alól. Milyen egyedülálló ismeretre van szükségünk ahhoz, hogy megszabadítson bennünket az elménk mások által való korlátozásától? Annak az ismeretére, hogy ráébredjünk, hogy az életélményünk NEM a külső körülmények automatikus következménye. Valójában annak a mélyebb megértésére van szükségünk, hogy tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk. Mindezek hozzásegítenek az életélményeink irányításához. Ha az életet úgy tekintjük, mint a szabadságért folytatott harcot, akkor ráébredünk, hogy az értelem a szabadság kulcsa . Az igazság ismerete az, amely felszabadít, hiszen ha tudjuk, kik vagyunk, és ismerjük a világ működését, akkor jobb döntéseket tudunk hozni. Ennek a könyvnek az a célja, hogy hozzásegítse az olvasót ahhoz, hogy átvegye az irányítást a saját életélményei felett. A teljes igazságot nyújtja tömören. A könnyebb megértés érdekében azonban ezt az igazságot fokozatosan fogja feltárni. Kezdjük tehát azzal, hogy megvizsgáljuk a döntéseink fontosságát!
3. Értsük meg a döntéseink fontosságát!
A legfőbb üzenete az összes igaz
szellemi tanítónak és önfejlesztő tanulmánynak az, hogy: „képesek
vagyunk arra, hogy megváltoztassuk az életünket.” Vajon mit értünk az
életünk megváltoztatása alatt?
Albert Einstein szerint: Ostobaság
arra számítani, hogy ha mindig ugyanazt ismételjük, akkor új eredményre
juthatunk.” Ha az életünk változásért kiált, akkor valamin
változtatnunk kell. Ha állandóan ugyanazt tesszük, akkor milyen
esélyünk van arra, hogy megváltozzon az életünk?
Az életet két alapvető módon közelíthetjük meg. Vannak olyanok, akik folyamatosan ugyanabba az illúzióba ringatják magukat, hogy egy nap majd rájuk mosolyog a szerencse, a sors, a végzet, vagy Isten fogja megváltoztatni az életüket. Vannak azonban olyanok is, akik felismerik, hogy ha az életükön változtatniuk kell, akkor abban nekik kell aktívan részt venniük annak érdekében, hogy célt érjenek. A változtatást kezdjük ott, ahol a legkönnyebb elkezdeni.
Minden igaz szellemi tanító megemlíti azt az örök szabályt, hogy nem változtathatjuk meg az életünket anélkül, hogy mi ne változnánk meg. Ahhoz, hogy a külső körülményeinket meg tudjuk változtatni, ahhoz az kell, hogy hajlandóak legyünk ezt a belső körülményeink megváltoztatásával kezdeni. Hajlandóaknak kell lennünk tükörbe nézni. Hajlandóaknak kell lennünk arra, hogy észrevegyük, és eltávolítsuk a gerendát a saját szemünkből.
Az életünk megváltoztatásához az szükséges, hogy megértsük a szabad akarat erejét. A változást kell választanunk az állandóság helyett. A növekedést kell választanunk a kényelmességünk helyett. Az életet kell választanunk a halál helyett. Az életünk tele van döntésekkel. Az életünk nem más, mint folyamatos döntéshozatal. Az életünkön csak akkor tudunk változtatni, ha meghozzuk azt a döntést, hogy változtatni akarunk rajta.
Állandóan választanunk kell, és soha nem szabadulhatunk meg a döntéseink felelősségétől. Véget vethetünk a választásainknak, de ahhoz is meg kell hoznunk az ehhez szükséges döntést. Átengedhetjük a döntéseinket másoknak magunk helyett, de ehhez is meg kell hoznunk a döntésünket. Annak az állapotnak a fenntartásához is az szükséges, hogy folyamatosan meghozzuk azt a döntést, miszerint nem hozunk döntést.
Azzal, hogy úgy határozunk, hogy nem akarunk döntéseket hozni, szellemileg halálra ítéljük magunkat. Azzal, hogy szellemi értelemben halottakká válunk, nem veszítjük el az öntudatunkat. Ez az állapot nem véd meg minket attól sem, hogy észleljük az életünkre vonatkozó döntések következményeit, függetlenül attól, hogy ki hozta meg a döntést helyettünk. Könnyen átlátható, hogy vagy mi hozzuk meg a döntéseinket, vagy átengedjük, hogy helyettünk más döntsön. Mindkét esetben nekünk kell viselnünk a következményeket. Csak úgy tudunk a következményekre hatást gyakorolni, ha mi hozzuk meg a döntéseinket.
Két féle következményre számíthatunk. A következmények egyik része korlátoz bennünket, és rontja az életélményünket, míg a másik része felszabadít bennünket, javítva ezzel az életélményünkön.
A korlátozó következmények olyan döntések eredményei, amelyeket helytelen vagy nem teljes ismeretek alapján hoztunk meg. A felszabadító érzést okozó következmények a helyzetfelismerés teljes megértésén alapulnak. Az igaz ismeretek megszerzése felszabadítólag hat, általa többé válunk, míg az igaz ismeretek hiánya korlátoz bennünket, és az életüket harctérré alakítja.
Kívánjuk tehát a változást, így a
képlet egyszerű lesz! Vágyjunk olyan erősen a változásra, hogy
hajlandóak legyünk az ismeretek legmagasabb szintű megértésére annak
érdekében, hogy bekövetkezzen a változás! Mi segít hozzá, hogy
eljuthassunk idáig? Valószínűleg segít az, ha ismerjük a
lehetőségeinket.
4. Ismerjük meg a lehetőségeinket az életben!
Alapvetően két lehetőségünk van. Az életünk lehet egy felfelé tartó spirál, amely folyamatosan tágítja az életélményeinket, és ezáltal nagyobb teljességhez, boldogsághoz és elégedettséghez vezet. A másik lehetőség az, hogy az életünk lefelé tartó spirállá alakul, amelyik beszűkül, és korlátozza az életélményünket, ezáltal szűkölködést, elégedetlenséget, haragot és harcérzetet kelt bennünk. A különbség azon múlik, hogy milyen döntéseket hozunk. Mindig választhatunk. A kérdés az, hogy tudatos vagy nem tudatos döntéseket hozunk.
Ha a döntéseink nem teljes megértésen alapulnak, akkor ezek következményei számunkra korlátozóak lesznek. Annak érdekében, hogy ezekkel a korlátozó következményekkel kezdjünk valamit, újabb nem tudatos döntéshelyzetekbe kerülünk, amelyeknek az eredménye még inkább korlátoz majd bennünket. Amennyiben ezt az utat járjuk, úgy eljutunk egy olyan tudatállapothoz, hogy azt érezhetjük, hogy minden számunkra elérhető lehetőség tovább korlátoz bennünket. Ez a tudatlanság, a szellemi vakság állapota. Még szélsőségesebb esetben úgy érezhetjük, hogy életünkben egyáltalán nincs választási lehetőségünk. Ez a szellemi bénultság, a szellemi halál állapota.
Ha az ismeretek hiányában tudatlanul hozunk döntéseket, akkor az még nagyobb tudatlansághoz vezet. Ez a lefelé tartó, öngerjesztő spirál csak az akaratunk közbeavatkozásával törhető meg. El kell határoznunk, hogy a döntések jogát magunkhoz ragadjuk, és ezáltal a továbbiakban tudatos döntéseket hozunk . Hajlandóaknak kell lennünk meghozni saját döntéseinket úgy, hogy azokat az általunk legkörültekintőbben megszerzett ismeretekre alapozzunk, amelyek olyan erővel ruháznak fel bennünket, hogy képesek leszünk tudatos döntéseket hozni. Csak a tudatos döntéseink szabadítanak ki a tudatlanság és a szellemi halál állapotából.
Ha egyszer belekerültünk a lefelé tartó spirálba, akkor csak erőfeszítések árán szabadulhatunk ki onnan. Mindehhez az nem elég , hogy ugyanazzal az életszemlélettel folytassuk az életünket, amellyel ebbe a helyzetbe kerültünk. A probléma megoldása nem lehetséges a tudatállapot ugyanazon szintjén, amelyen a problémát létrehoztuk. Valamin változtatnunk kell. Az életünk megváltoztatásával nekünk magunknak is hajlandóaknak kell lennünk a változásra. Meg kell változtatnunk az életfelfogásunkat, és az élethez való hozzáállásunkat. El kell jutnunk annak megértéséhez, hogy pillanatnyilag: „Semmid sincs, amit ne kaptál volna.”
Annak érdekében, hogy megváltoztassuk az életünket, meg kell tanulnunk tudatos döntéseket hoznunk, olyanokat, amelyek következményei felszabadítóak. Ezeknek a döntéseinknek az élet magasabb szintű megértésén kell alapulniuk. Ahhoz, hogy eljussunk idáig, hajlandóaknak kell lennünk a meglévő hitünk és tudásunk fölé emelkedni, vagyis kiemelkedni a jelenlegi tudatállapotunkból.
Ha valaki nem tud kitörni a lefelé
tartó spirálból, annak csak egy oka lehet, mégpedig az, hogy szellemileg
és érzelmileg valamilyen hitrendszer vagy világnézet foglya. Ezért nem
hajlandó abból kitekinteni annak érdekében, hogy magasabb szintű
megértéshez jusson.
Ennek az állapotnak az a fő oka, hogy mereven
ragaszkodunk megrögzött hitünkhöz, és nem akarjuk elhagyni szellemi
börtönünket. Ez az, ami olyan sok embert a harc és szenvedés csapdájában
tart.
Az emberiség történelme során a fejlődést az biztosította, hogy minden generációban akadt néhány ember, aki az élet magasabb szintű megértésére törekedett, vagyis hajlandó volt kitekinteni a saját meggyőződéseinek börtönéből. A többség azonban ragaszkodott a korábbi meggyőződéséhez. Az eredményesebb életélmény felé az első lépés az, hogy szánjuk el magunkat arra, hogy kitekintünk a tudatunk korlátai közül. El kell határoznunk, hogy azt az ismeretet szerezzük meg, amely túlmutat a jelenlegi hitrendszerünkön. Hajlandóaknak kell lennünk, hogy annak az igazságnak a nyomába eredjünk, amely bennünket felszabadít .
Ahhoz, hogy elkezdődjön a tudatos döntéshozatalok időszaka, ahhoz fel kell ismernünk, hogy a döntéseinket nem légüres térben hozzuk meg. Bármelyik döntésünk a jelenlegi tudatállapotunk kifejeződése. A választásaink megmutatják azt, hogy önmagunkat miként látjuk, hogyan tekintünk a világra, hogyan viszonyulunk hozzá. A világról alkotott elképzelésünket, az alapvető világképünket több olyan elmélet befolyásolja, amelyek tévesek vagy nem teljesek. Ahhoz, hogy megváltoztassuk az életünket, fel kell fednünk ezeket a hibás nézeteket, és helyettesítenünk kell őket teljesebb ismeretekkel. Ha az emberek nem képesek javítani az életükön, azt MINDIG a hibás vagy nem teljes ismeretekhez való ragaszkodás okozza, amelyeket nem hajlandóak megkérdőjelezni.
Valószínűleg ez olyan neveltetésből ered, amelyben félnünk kellett attól, hogy valami rossz történik, ha meg merjük kérdőjelezni a megdönthetetlen tanokat. Esetleg a hiúságunk okozza azt, hogy úgy hisszük, hogy az általunk ismert igazság a legmagasabb szintű, az abszolút igazság, amelyet nem szükséges megkérdőjelezni.
A képlet egyszerű. Minden megválaszolandó kérdésre megtalálható az a válasz, amely a kérdés témakörében tágítja ismereteinket. Néhány kérdésre nincs pontos válasz, mert hiányos tudás alapján lettek megfogalmazva. Azonban még ilyen kérdések esetében is található olyan válasz, amely bővíti az ismereteinket, és egyben hozzásegít ahhoz, hogy jobb kérdéseket tegyünk fel. Tehát, ha van egy kérdés, amelyre nem leltük meg a választ, ennek csak egy magyarázata lehet. A választ nem a megfelelő helyen kerestük, nem megfelelő tudatossággal.
Ennek az az oka, hogy az elménket börtönbe zártuk, amelyet gyakran külső hitrendszernek is neveznek. Mindaddig, amíg elvetjük annak a lehetőségét, hogy az elmebörtönünkön kívül keressük a választ, addig zsákutcában vagyunk, a szellemi 22-es csapdájába kerültünk. Addig nem sikerül megszabadulni ettől a bénult állapottól, míg el nem határozzuk, hogy a börtönön kívül keressük a válaszokat.
5. Értsük meg, hogy hol találjuk a válaszokat!
A fő probléma, amely az emberiség fejlődését gátolja az az, hogy az emberek mentálisan és érzelmileg olyan mértékben ragaszkodnak a jelenlegi világnézetükhöz, hogy nem hajlandóak megkérdőjelezni azt, vagy magasabb szintű tudással helyettesíteni. Nem túl régen az emberek még azt hitték, hogy a Föld lapos, és nem is akarták ezt a tanítást megkérdőjelezni. Az ilyen ragaszkodás oda vezet, hogy az egyének és a szervezetek merevvé válnak, és tagadják, hogy volna olyan fellelhető igazság, amely szabaddá tenné őket. A legtöbb ember ragaszkodik a nézeteihez, berögzöttségeihez, amelyeket nem hajlandó megkérdőjelezni, főként azért, mert azt hiszi, hogy ismeretei az abszolút igazságot tükrözik.
Ez kétségtelenül olyan gondolkodáshoz vezet, amely megakadályoz bennünket abban, hogy megtaláljuk azokat a válaszokat, amelyek az életélményeinket javítanák. Az a kérdés, hogy úgy éljük-e le az életünket, hogy egy bizonyos hitrendszert védelmezünk, miközben elmulasztjuk az élet megértését, vagy azzal töltjük az időnket, hogy őszintén és igaz módon keressük a megértést még akkor is, ha az azzal jár, hogy bizonyos kereteken kívül kell azokat keresnünk. A két dolog egyszerre nem működik. Vagy korlátozzuk az elménket, vagy hagyjuk szabadon szárnyalni. A szabadon szárnyalás azonban nem azonos a káosszal.
Az élet törvénye az állandó fejlődés. Olyan univerzumban élünk, amely végtelen lehetőségekkel bír, és amelynek nincsenek abszolút határai. Azonban, ha megengedjük magunknak, hogy beleessünk abba a régi csapdába, amely elhiteti velünk azt, hogy bizonyos ismereteinket abszolút, és megingathatatlan igazságnak kell tekintenünk, akkor ez a gondolat falat emel az elménk köré. Tekintsünk a történelemre, és látni fogjuk, hogy nincs egyetlen ismeret sem, legyen az vallási, politikai vagy tudományos természetű, amely kiállta volna az idő próbáját. Ennek az az oka, hogy az emberiség, bár vonakodva ugyan, de elszánta magát arra, hogy folyamatosan a magasabb szintű igazság feltárására törekedjen. Magasabb szintű ismeretek birtokában jobban megfogalmazott kérdéseket tudunk feltenni, és ezek jobb válaszokhoz vezetnek.
Ha olyan ismerethez ragaszkodunk, amelyen az idő már túlmutat, akkor saját magunkat helyezzük az élet perifériájára. A meg nem kérdezett kérdések börtönében találjuk magunkat, amelyek behatárolják az életélményünket. Amikor az emberek úgy érzik, hogy lebénultak, és úgy érzik, hogy nincsenek lehetőségeik az életben, az mindig azért van, mert nem hajlandóak megkérdőjelezni bizonyos megingathatatlan meggyőződéseket.
Tudatunk a szellemi halál állapotában rendkívül merev, ami annak a következménye, hogy nem voltunk hajlandóak a világnézetünket, dogmáinkat felülvizsgálni. Ez az elme halálához vezet. Nagyon sok ember és intézményrendszer védelmezi a bevett korlátozó hitrendszereket, ahelyett, hogy nyitottak lennének az új ismeretekre, melyekkel megszabadulhatnának az önmaguk által kreált, vagy megörökölt önkorlátozó gondolatoktól, dogmáktól.
Az első eldöntendő kérdés az, hogy tényleg meg akarjuk-e változtatni az életünket. Ha a válaszunk igen, akkor el kell tudnunk fogadni azt a tényt, hogy az életünk megváltoztatásához az élet teljesebb körű megismerésére van szükség. Hogy ide eljussunk, túl kell lépnünk az eddigi hitrendszerünkön. Meg kell kérdőjeleznünk az eddigi megkérdőjelezhetetlen igazságokat, dogmákat.
A dolog egyszerű. Ha a jelenlegi hitrendszerünk és világnézetünk biztosítaná az életünk megváltoztatásához szükséges ismereteket, akkor már megváltoztattuk volna az életünket. De az a tény, hogy az életünk megváltoztatására vágyunk, jelzi, hogy még nem rendelkezünk az életünk megváltoztatásához szükséges tudással, amely megszüntetné a vágyakozásunkat. Egyetlen logikus útja van annak, hogy megtaláljuk azt a megoldást, amelyet keresünk, hogy az eddig meglévő hitrendszerünkből kilépve kezdjük el keresni azt. Ahogy a tudatunkat elkezdjük magasabb szintű ismeretekkel tágítani, úgy dőlnek le a tudatunkat korlátozó falak.
Örök érvényű szabály az, hogy ha a tudást befogadó készen áll, a tanító megjelenik. Vagyis ha készek vagyunk erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy a magasabb szintű ismereteket megszerezzünk magunknak, akkor azokat mindig meg is tudjuk szerezni. A kérdés csupán az, hogy vajon észleljük-e a tanítót, és az új ismereteket. Mindez azon múlik, hogy mereven vagy rugalmasan gondolkodunk-e, vagyis hogy még mindig ragaszkodunk-e a régi nézeteinkhez, vagy hajlandóak vagyunk átlátni rajtuk. Mindenkinek saját magának kell eldöntenie, hogy továbbra is tudatlanul akarja-e a döntéseit meghozni, vagy megnyitja az elméjét a tudatos döntések felé. Boldogok a szelídek,- és akiknek az elméje nyitott, és azok, akik nem hiszik magukról azt, hogy minden tudnak,- mert ők örökségül bírják a Földet.
Két lehetőségünk van. Az életünk vagy felfelé tartó, vagy lefelé tartó spirál. Amennyiben a döntéseinket nem tudatosan hozzuk meg, úgy az életünk lefelé tartó spirállá válik, és egyik nehézségből a másikba kerülünk. Az a kérdés, hogy minek a hatására ébred fel bennünk a vágy olyan erővel, hogy végre megnyissuk az elménket a magasabb szintű tudás felé annak érdekében, hogy változtatni tudjunk. A legtöbb ember számára ehhez krízis helyzet szükséges, amely annyira szorongató, hogy addig a pontig juttatja az embert, amikor hirtelen felismeri, hogy ez így nem mehet tovább, valamin változtatni kell.
Az életünk megváltoztatásának nem szükségszerű módja az, hogy válsághelyzetbe kerüljünk. Bármikor dönthetünk úgy tudatosan, hogy innentől megpróbáljuk az életünket jobban megérteni, megkeresni a módját a jobb és tudatosabb döntéseink meghozatalának. Elméletileg ehhez már most hozzákezdhetnénk, akár ebben a pillanatban is. Valójában azonban erre még nem vagyunk felkészülve.
De vajon mi határozza azt meg, hogy
mikor vagyunk felkészülve? Annak az egyensúlya, hogy mi bennünk az
erősebb, a régihez való ragaszkodás, vagy az újba vetett hit. A
változtatáshoz erősebben kell a vágynunk a változásra annál, mint ahogy a
változtatástól félünk. Ahhoz, hogy eddig a pontig eljussunk az
szükséges, hogy megértsük, hogy hol találjuk a boldogságunkat.
6. Értsük meg, hogy mitől vagyunk boldogok!
Mire vágyunk az életben leginkább? A legtöbb ember válasza erre a kérdésre az, hogy boldogságra. Ám amikor megkérdezzük, hogy mitől lennének boldogok, akkor arra gyakran egy sor külső feltételt sorolnak fel, amelyekről kijelentik, hogy ezek meglétével boldogok lennének. „Ha lenne ez, meg ez, meg még ez, akkor boldog lennék.” Ezzel a fajta érveléssel, vagyis inkább érvelés nélküli kijelentéssel az a probléma, hogy a boldogságot a külső tényezők meglététől függőnek gondolják, vagyis olyan tényezőktől függőnek, amelyekre kevés a befolyásunk.
Ennek a gondolkodásnak az az eredménye, hogy a boldogságot a külső körülmények függvényeként értelmezzük, vagyis ha nincs meg ez, vagy az a dolog, akkor nem lehetünk boldogok. Ez hazugság. Ezt a hazugságot azok ültették a fejünkbe, akik abban érdekeltek, hogy eladjanak nekünk valamit, vagy hogy az ellenőrzésük alatt tartsanak. „Meglátja, milyen boldog lesz, ha ezt megveszi!” „Ha követi a vallási meggyőződésünket, politikai nézetünket majd meglátja, milyen boldog lesz ön is.” „Kövessetek bennünket, és mi elvezetünk a paradicsomba (a Földön vagy bárhol).”
Akik ezeket hirdetik, bár lehetnek jó szándékúak is, mégis azzal, hogy megpróbálják elhitetni, hogy így boldogok lehetünk, alapvetően téves nézetet képviselnek. Mi tehát a boldogság? Egy belső érzés, egy tudatállapot. Hogy lehet az logikus, hogy egy belső érzést, egy állapotot, amely a tudatunkban keletkezik, automatikusan és kizárólag külső tényezők meglétén, vagy meg nem létén múló tényezőként értelmezünk?
A Nap a belső folyamatainak eredményeképpen képes fénykibocsájtásra. Ehhez nincs semmilyen külső tényezőre szüksége. A mi elménk ugyanígy rendelkezik olyan képességgel, hogy úgy sugározza ki magából a boldogságot, békét, szeretetet, ahogy a Nap a fénysugarait.
Azt hitették el velünk, hogy van abban a feltevésben logika, hogy a boldogság külső tényezőkön múlik. Ez a hit olyan hatékony és meggyőző erővel bír, hogy a legtöbb ember soha sem veszi a fáradságot arra, hogy ezt a logikát felülvizsgálja. Ebből adódóan az egész életüket egy lehetetlen álom beteljesítésére pazarolják, hiszen az életüket felemésztik azoknak a külső tényezőknek a véget nem érő hajszolása, amelyről azt feltételezik, hogy boldoggá teszi őket.
Néhányuknak sikerül egy sor feltételt teljesíteni, amelyekről azt gondolták, hogy a boldogságuk forrása. Ám amikor kiderül, hogy még mindig nem érzik magukat boldognak, akkor úgy érvelnek, hogy még erre meg arra a dologra szükségük van, vagy több kell belőle, mint amennyit jelenleg birtokolnak, pl. több pénz, több a javakból, több szex vagy bármi más. Logikusnak tűnik-e, az a gondolat, hogy ha valami nem boldogít, akkor, ha több lenne belőle, már boldoggá tenne?
Ha ennek a gondolatsornak az
áldozatává váltunk, akkor olyanok lettünk, mint az a szamár, amelyik a
szekeret azért húzza, hogy az orra elé lógatott répát elérje. De mivel a
répa a szekérhez rúddal van rögzítve, ezért ahogy a szamár előre lép,
úgy mozdul a répa is előre.
Életünk hátralevő részét azzal
tölthetjük, hogy azt a téves elképzelést tartjuk fenn, hogy a
boldogságunk a külső körülményeinken múlik, vagy dönthetünk úgy, hogy
változtatunk a hozzáállásunkon. Határozhatunk úgy is, hogy a boldogság
magasabb szintű megértésére, és megvalósítására törekszünk.
Kezdhetjük ezt azoknak a megfigyelésével, akik megtalálták a boldogságukat. Ők azok az emberek, akik egy ponton megunták azt a játszmát, hogy a boldogságukat önmagukon kívül keressék. Rájöttek arra, hogy mivel a boldogság egy belső állapot, ezért csak saját magukban találhatják meg a forrását. Ez a tény visszavezet a döntéseinkhez, ahhoz a kiindulási ponthoz, hogy a boldogság a mi választásunk eredménye.
Gyermekkorunk óta azt nevelték
belénk, hogy ez nem így van. Azt sulykolták belénk, hogy önmagunkat nem
tudjuk boldoggá tenni, ehhez szükség van valamire vagy valakire
önmagunkon kívül, aki majd boldoggá tesz minket. Igaz ez? Elég bátrak
vagyunk-e ahhoz, hogy szembenézzünk ezzel a kérdéssel? Ha igen, akkor
ott kell kezdenünk, hogy megvizsgáljuk a a világgal való kapcsolatunkat,
amelyben élünk.
7. Értsük meg a világmindenség alapvető működését!
Vessünk még egy pillantást Albert Einstein állítására:
„Ostobaság arra számítanunk, hogy ha mindig ugyanazt ismételjük, akkor
új eredményre juthatunk.” Einstein tudósként megértette a természet
alapvető törvényét, amelyet Jézus így fogalmazott meg „Amit tehát
szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt
cselekedjétek velük.” (Máté 7,12) Jézus azt is mondta, „Ne ítéljetek,
hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannak
ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek.”
(Máté 7,1-2) Mit is mondott Jézus? Ugyanazt, mint Einstein, csak más
szavakkal.
Minden szellemi tanító régóta ugyanazt tanítja, és az üzenet egyértelmű: AZ UNIVERZUM EGY TÜKÖR! Bármit sugárzunk is ki, minden kétség nélkül azt sugározza nekünk vissza a kozmikus tükör. Tehát, ha változtatás nélkül éljük az életünket, ha a hozzáállásunk is ugyanaz, akkor vajon mit fog a kozmikus tükör visszasugározni?
Képzeljük csak el, hogy egy valaki egy tükör előtt ül boldogtalan ábrázattal. Miután megkérdeztük a szomorúságának okáról, az derül ki, hogy arra vár, hogy a tükörképe visszamosolyogjon rá. Azt mondhatnánk neki, hogy ha azt akarod, hogy a tükörképed mosolyogjon, akkor először neked kellene a tükörre mosolyognod. Mire ő ezt válaszolhatná: „Ameddig nincs okom rá, hogy mosolyogjak, addig nem fogok, vagyis majd, ha a tükör mosolyog, akkor mosolygok én is.”
Nyilvánvalóan az gondolhatnánk, hogy ennek az embernek elment az esze. Nos, az nem ugyanolyan ostobaság-e, hogy rengeteg ember soha nem változtatja meg az élethez való hozzáállását? Boldogok szeretnének lenni, de a körülményeiket okolják azért, mert nem boldogok. Mindig mindent változás nélkül, ugyanúgy tesznek , és arra várnak, hogy az élet produkáljon valamit, amitől majd boldogok lehetnek. Hogyan várhatjuk, hogy a kozmikus tükör nagyszerű életet sugározzon vissza, ha a mi tudatunk nem nagyszerűséget sugároz?
A legtöbb ember hallott már az „arany
szabályról”, és egyet is ért vele. De még nem kezdte el az életében
alkalmazni. Ők azok, akik arra várnak, hogy jól bánjanak velük, és
akkor majd ők is jók lesznek. Előbb arra várnak, hogy az élet bánjon
velük jól, mielőtt magukból boldogságot sugároznának ki.
Egyszerű
ez. Mindaddig, amíg ugyanazt tesszük, vagyis nem változtatunk az
élethez való hozzáállásunkon, addig az életünk nem fog megváltozni. Ha
azt akarjuk, hogy megváltozzon az életünk, először nekünk kell
megváltoznunk. Csak miután új képet sugárzunk ki magunkról, azután
várhatjuk azt, hogy a kozmikus tükör a megváltozott képet sugározza
vissza.
Ha őszintén tekintünk a világra,
akkor azt láthatjuk, hogy a legtöbb ember ebbe az ostoba csapdába
került, és arra vár, hogy a világ változzon meg anélkül, hogy ők bármit
is tennének saját maguk megváltoztatásáért. Azonban az igaz szellemi
tanítások üzenete, és az önfejlesztő tanítások, valamint a pszichológia
is azt állítják, hogy az életet más hozzáállással is megközelíthetjük.
Bármilyen nehéz helyzetben is vagyunk, mindig van lehetőségünk javítani
valamin. Úgy tűnhet, hogy a körülmények rabjai lettünk, amelyek fölött
nincs hatalmunk, és valóban sok esetben nincs azonnali lehetőségünk a
körülmények megváltoztatására. Azonban soha sincs olyan helyzet,
amelyben ne lenne esélyünk valamin változtatni.
Most jutottunk el a következő
hazugsághoz, amelyet elhitettek velünk. Ez a hazugság ugyanarról a
tőről fakad, mint a másik, vagyis hogy a boldogság a külső körülmények
következménye. Azt állítja, hogy az, ahogy magunkat legbelül érezzük, a
külső körülményektől függ. Azt állítja, hogy az elménk egy olyan ház,
amelynek ajtaján nincsen zár, ezért ha odakint bármi történik, az
automatikusan azt is meg fogja határozni , hogy odabenn boldognak vagy
boldogtalannak érezzük magunkat.
Azok akarják, hogy ezt
elhiggyük, akik irányítani szeretnének bennünket. Ők azok, akik nem
szeretnék, hogy kiderüljön az igazság, mely szerint az elménk csak addig
védtelen, ameddig hagyjuk, hogy mások döntsenek helyettünk. Ők nem
akarják, hogy tudjunk róla, hogy másképpen is megközelíthetjük a
kérdést. Vagyis, ha tudatában vagyunk annak, hogy a világmindenség egy
tükör, akkor tudatában vagyunk annak is, hogy ha meg akarjuk változtatni
a külső körülményeinket, akkor a tudatunkon kell változtatnunk.
Ahelyett, hogy a körülmények rabszolgái lennénk, lehetőségünk van
átvenni az irányítást a belső körülményeink, az elménk felett. Ahhoz
azonban, hogy ezt eredményesen tudjuk megtenni, fontos, hogy értsük az
élet matematikáját.
8. Értsük meg az élet matematikáját!
A boldogság belső állapot, élmény, amelyet az elménkben élünk meg. Ha a döntéseinket nem tudatosan hozzuk meg, akkor nem vagyunk hajlandóak átvenni a döntéseink jogát, vagyis visszautasítjuk annak a lehetőségét, hogy a saját elménk urai legyünk. Ha az ajtót nyitva hagyjuk, akkor bárki, akár agresszív szándékkal bejöhet, és átveheti az elménk, vagyis az életélményünk feletti uralmat. Pedig megvan az a lehetőségünk, hogy felismerjük, hogy dönthetünk úgy, hogy átvesszük a felelősséget, és mi leszünk az elménk őrei.
A tudatos döntéseinkkel mi szűrhetjük ki azt, hogy mit engedünk az elménkbe. Megtanulható, hogy hogyan irányítsuk az elménk működését. Így az is felismerhető, hogy a belső és külső körülmények között nincs egyenes összefüggés. Nem szükségesek elviselhetetlen külső körülmények ahhoz, hogy automatikusan boldogtalanná tegyenek bennünket. Éppen ellenkezőleg, lehetünk boldogok minden külső körülmény ellenére. Valójában nem lehetünk mindaddig tökéletesen boldogok, amíg a boldogságunk bármilyen kis mértékben is a külső körülmények függvénye.
Ennek az állapotnak az eléréséhez fel kell ismernünk, hogy egy védelmi rendszer található az elménk és a külső körülményeink között. Az őrök mi saját magunk vagyunk, ha felelősen tudatos döntéseket hozunk. A felelősség teljes körű felvállalásához alapvetően tudnunk kell azt, hogy a boldogságunk vagy boldogtalanságunk okai nem a külső körülményekben keresendőek, hanem abban, ahogyan szembenézünk ezekkel a körülményekkel.
A boldogság belső élmény, amelyet az elménk azáltal befolyásol, hogy miként éljük meg az életélményeinket. Minden helyzet, amelybe bele kerülünk, két féle módon befolyásolja az élmény megélését:
* Az aktuális fizikai körülmények függvényében,
* Az elménkben lejátszódó folyamatok függvényébe
Az életben vannak olyan események, amelyek nem érintenek bennünket, és vannak a saját életélményeink, amelyeket az elménk segítségével élünk meg. A helyzetet az teszi kellemessé vagy kellemetlenné, ahogyan megéljük. A szenvedés az elménk egyik állapota ugyanúgy, mint a boldogság. Minket, embereket, általában arra neveltek, hogy ha valami kellemetlen dolog történik, akkor rosszul kell magunkat éreznünk, nincs más választásunk. Ez hazugság, és minden igaz szellemi tanító azt tanítja, hogy megtanulható az, hogy miként reagáljunk.
Az életünk irányításának a kulcsa ott kezdődik, hogy az életélményeinket elkezdjük alakítani. A világ csak akkor fog ránk mosolyogni, ha először mi mosolygunk a világra. Ehhez azonban értenünk kell az élet egyenletét. A legtöbb ember úgy nőtt fel, hogy számára az élet matematikája ez:
külső körülményeink + környezetünkben lévő emberek = életélményünk
Valójában az egyenlőség így néz ki:
külső körülményeink + környezetünkben lévő emberek + hozzáállásunk (belső körülményeink) = életélményünk
Ha ezt megértettük, akkor rájöhetünk arra is, hogy mivel kezdjük el az életünkben a változtatást.
Hogy mi teszi az életünket vidám utazássá vagy küzdelemmé, az az
egyenlőségjeltől jobbra helyezkedik el. A matematikai egyenlőség
eredményének megváltoztatásához elég egy tényezőt megváltoztatni.
Például:
2 + 4 + 2 = 8
Az egyenlőség megváltoztatható, ha az egyenlőség jel előtti számok egyikét megváltoztatjuk.
2 + 4 + 10 = 16
Könnyen belátható, hogy a külső körülményeinket, és a környezetünkben lévő embereket nem mindig változtathatjuk meg, legalább is nem rövidtávon, de mindig van lehetőségünk arra, hogy a hozzáállásunkon változtassunk. Ha változtatunk, két dolog történik:
* Az életélményünk megváltozik. Ha majd többet tudunk az életről és önmagunkról, akkor mindent más fényben látunk. A jelenlegi tudásunk, hitünk korlátot képez ez elménk körül. A korlátok közül kinézve, igen behatárolt küzdelemnek tűnik az életünk. Ha kilépünk saját tudatunk korlátai mögül, akkor minden mélyebb értelmet nyer, és az élet biztatóbbnak tűnik. Ha ez nem tűnik hihetőnek, akkor nézzük meg azoknak az életét, akik hihetetlen nehézségek között élnek, de a pozitív hozzáállásuk miatt sokkal nyugodtabban kezelik a helyzetüket.
* A külső körülményeink megváltoznak. A világegyetem azt sugározza vissza, amit mi sugárzunk ki magunkból, ez a törvény. Ha megváltoztatjuk azt, amit mi magunk sugárzunk ki, akkor egy időn belül a kozmikus tükör egy más valóságot sugároz majd vissza ránk. Van egy kis késleltetési idő, amely bizonyos esetekben védelemként szolgál, így a pozitív válasz is késik valamennyit. Ennek magyarázatára később kerül sor. Következetességre azonban szükségünk lesz. A ti béketűréstek által nyeritek meg lelketeket.
Ezt az igazságot az elménk nem
hajlandó elfogadni, bár ez olyan igazság, amelyet az igaz szellemi
tanítók többféle módon már régóta tanítanak. Nevezhetjük ezt az élet
titkának is.
Egy titok van minden vallásos, szellemi, önfejlesztő tanítás mögött a Földön. Ugyanazt a dolgot mondják különböző módon. Képzeljünk el valakit, aki önsajnálatba merül, és úgy érzi, hogy az egész világ összeesküszik ellene. Az ilyen ember azt sugározza ki, hogy az élet küzdelem. A kozmikus tükör azt mutatja, amit a személy kért. Mivel a kozmikus tükör nem képes gondolatolvasásra, ezért az alapján válaszol, amit érzékelt az adott személy viselkedésében, cselekvésében. Úgy viselkedik, mint egy tükör, amely nem tudja megmondani nekünk, hogy azt szeretné, ha mosolyognánk rá. A kozmikus tükör nem tudhatja, hogy milyen körülményeknek örülünk, és melyek azok, amelyeket nem szeretünk. A tükör nem hoz értékítéletet, és nincs fogalma arról, hogy az embereknek mi tetszik, és mi az, ami nem. Egyszerűen csak visszatükrözi azt, amit kivetítettünk rá, pontosan úgy, mint egy közönséges tükör.
Ha úgy gondoljuk, hogy az élet küzdelem, akkor ezt a mentális képet sugározzuk ki magunkból. A kozmikus tükör erre úgy reagál, hogy „na, ez a személy a küzdelmet akarja megélni”, ezért olyan körülményeket tükröz vissza, hogy az élete küzdelem legyen.
Ha az ember ilyen körülményeket
tapasztal, akkor ehhez többnyire negatívan viszonyul, és azt sugározza
ki magából. A tükör úgy észleli, hogy a személy még több küzdelemre
vágyik, és ezt teljesíti. Az emberek negatív életfelfogása így válik
önbeteljesítő jóslattá, és így kerülnek lefelé tartó spirálra.
Buddha azt tanította, hogy az élet addig lesz szenvedés, amíg ki nem
alakítjuk azokat a vágyainkat, amelyek a nem kötődésen alapulnak. Jézus
ezt így tanította: „Én pedig azt mondom, hogy ne szálljatok szembe a
gonosszal” (Máté 5,39) Ami azt jelenti, hogy amikor szembeszállunk a
gonosszal, negatív üzenetet bocsájtunk ki, azt az üzenetet, hogy küzdeni
akarunk, így a kozmikus tükör olyan helyzeteket fog csak visszatükrözni
számunkra, amelyben látszólag a gonosszal hadakozunk. Mi volt Jézus
tanításának kulcsa arra, hogy megtörjük ezt a negatív önbeteljesítő
folyamatot? Nagyon egyszerű, mégis lényegretörő. „hanem annak, aki
arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is” (Máté 5,39)
Ennek az üzenetnek az a
szépsége, hogy ha bármilyen helyzetre képesek vagyunk pozitívan
reagálni, akkor a kozmikus tükör ezt úgy észleli, hogy pozitív
tapasztalatra vágyunk. Ezért rövid időn belül minden kétséget kizáróan
pozitív körülményeket fog visszatükrözni. Ha nem vesszük fel a harcot a
gonosszal, akkor a tükör azt az üzenetet kapja, hogy ez a személy a
továbbiakban már nem akar a gonosszal harcolni. Innentől olyan
körülményeket tükröz majd, amelyekben nem kell a gonosszal
szembeszállnunk. Jézus tudta azt, hogy ez a folyamat így működik
mindaddig, amíg megvan a bizalmunk, valamint őszintén és alapvetően
hajlandóak vagyunk megváltoztatni az élethez való hozzáállásunkat.
Minden igaz szellemi tanítás üzenete az, hogy képesek vagyunk önmagunk megváltoztatására. Van néhány érvényes tanítás, amely hozzásegít a megértéshez, és biztosítja azokat a gyakorlati eszközöket, amelyekkel megvalósítható ez a változtatás. Amit nekünk kell hozzáadnunk, az a saját akaratunk. Az akarat arra vonatkozóan, hogy nem tesszük a dolgokat a továbbiakban ugyanúgy, és arra vonatkozóan, hogy elhatárolódunk az értelmetlenségektől, és megkezdjük önmagunk átalakítását.
Ha megvan az akarat, akkor azt alakítsuk át cselekvéssé! Ha még nincs meg, legyünk őszinték önmagunkhoz, és hagyjuk abba, hogy áldozatként viselkedünk, azt gondolva, hogy semmit sem tehetünk az életünk megváltoztatásáért. Legalább legyünk hajlandóak azt beismerni, hogy ha még nem szedtük össze a tudatos döntéseinkhez szükséges erőnket, és ha ennek tudatában vagyunk, akkor ne viselkedünk úgy, mintha nem lennének egyéb lehetőségeink. Ne soroljuk az ezeréves elcsépelt kifogásainkat, hogy nekünk nincs választásunk.
Az életben a legalapvetőbb tény az, hogy mindig van választásunk, mindig találhatunk másik megoldást. Lehet, hogy a körülményeken nem tudunk változtatni, de azon mindig változtathatunk, hogy hogyan viszonyuljunk a helyzethez. Így azonnal megváltoztatjuk az életélményünket. Már az a tény, hogy valaki idáig eljutott az olvasással is arra utal, hogy túllépett azon, hogy önmagát áldozatnak tekintse. Már nem mondhatja, hogy nekem nincs választási lehetőségem.
Most már tudjuk, hogy tudatos döntéshozatalra mindig van lehetőségünk. Dönthetünk úgy, hogy nem élünk vele, de nem hibáztathatunk emiatt senki mást, sem az életünket, sem a sorsunkat, sem a balszerencsénket vagy Istent, mivel a döntésünket immár tudatosan mi magunk hoztuk meg. Mivel a továbbiakban már nem korlátoz az az illúzió, hogy nincs választási lehetőségünk, így megszabadulhatunk attól a gondolattól is, hogy magunkra áldozatként tekintünk. Miért ne értékelnénk inkább az életünk megváltoztatásának hihetetlen lehetőségeit, hogy jobbá tehetjük, vagy, hogy a földi életkörülményeinket meg tudjuk változtatni. Mindehhez csak az az elszánás szükséges, hogy hajlandóak legyünk tudatosan dönteni.
Lehet, hogy ijesztőnek tűnnek ezek a
lehetőségek, de ez csak abból adódik, hogy nem értjük a helyzetet. Ha
majd teljes mértékben megértjük, hogy mindez mit jelent, akkor ez a
tudásunk, fog hozzásegíteni a tudatos döntésekhez, így azok ezentúl nem
tűnnek majd ijesztőnek, hanem inkább különleges kiváltságnak, örömnek.
Ha azt választjuk, hogy megtanulunk jobb döntéseket hozni, akkor kezdjük
azzal, hogy nézzük meg, melyek azok az ismeretek, amelyek
hozzásegítenek ezekhez a döntésekhez.
10. Értsük meg a felszínes ismeret és a mély tudás közötti különbséget!
Minden igaz szellemi tanító egyetért azzal, hogy az életünk megváltoztatásának valós kulcsa bennünk rejlik, és nem rajtunk kívül. Ahogy Jézustól hallottuk: „Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa ti bennetek van.” (Lukács 17,21) A kijelentés igazi értelme az, hogy az életünk megváltoztatásának kulcsa, és még a körülményeinké is a tudatállapotunk megváltoztatásában rejlik. Azok, akik irányítani próbálnak minket, vagy el akarnak nekünk adni valamit, azok azt akarják velünk elhitetni, hogy az életünk megváltoztatásának, boldoggá tételének az egyetlen módja az, ha valami rajtunk kívülálló dolgot megszerzünk magunknak. Így lettünk nevelve, hogy ezt a hazugságot elhiggyük, de itt az ideje, hogy túllépjünk ezen.
Hogyan hozhatunk olyan jó döntéseket, amelyek az életélményünket javítják? Fel kell ismernünk azt az alapvető igazságot, hogy a jobb döntésekhez mélyebb megértésre van szükség, és ezért különbséget kell tennünk a felületesebb ismeretek és a mélyebb szintű tudás között. Nagyon sok ember rendelkezik széleskörű ismeretekkel, intellektuális tudással, de ettől még az életük nem változik meg. Az élet minden területén találhatunk ilyeneket. Például: Nagyon sok különböző vallású ember, bár kitűnően ismeri a vallása hittételeit, ennek ellenére sem tud minden helyzetre a szeretet erejével reagálni, vagyis a gyakorlatban nem tudja alkalmazni azt, amelyről a hite szerinti ismereteket megszerezte. Hasonlóképpen sok pszichológus vagy önfejlesztést oktató guru bár hatalmas pszichológiai ismeretanyaggal rendelkezik, de ezzel együtt sem tudja túllépni a saját személyiségének korlátait.
A legtöbb ember szembekerül ezzel az örök dilemmával, amelyet Pál apostol így fogalmazott meg: „Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. (Pál levele a rómaiakhoz 7,19) Annak ismerete, hogy mi a jó, az nem egyenlő azzal, hogy valaki eszerint is tudna cselekedni. Ez az oka annak, hogy nagyon sok ember szándéka és a cselekvése között különbség fedezhető fel. Mi ennek a különbségnek az oka? Az oka az, hogy az ismeret nem elég mély tudás ahhoz, hogy megváltoztassa a cselekedeteinket.
A későbbiekben lesz még szó arról, hogy a cselekedeteink az egyéniségünk mélyéből erednek, és nem onnan, ahol a felületes ismereteinket őrizzük. Tehát annak a tudásnak, amely a cselekedeteinket megváltoztatja, abból a mélységből kell érkeznie. Röviden szólva egyedül az a tudás, amely belső, mély tudássá vált, képes a cselekedeteink megváltoztatására. Amikor a tudásunk erre a szintre kerül, akkor az egyéniségünk részévé válik, bölcsességgé, megértéssé alakul. Ahogy a Biblia mondja:”A bölcsességnek ez a kezdete: Szerezz bölcsességet, és minden szerzeményeden szerezz értelmet!” (Példabeszédek könyve 4,7)
Cselekedeteink a teljes tudatunkból fakadnak, amely magába foglalja mindazt, ami a tudatos észlelés mögött van. Ha igazán boldogok szeretnénk lenni, akkor már ne viselkedjünk úgy, mint a szamár, amely a répát kergeti, és ne keressük a boldogságot külső dolgokban. Ehelyett törekedjünk az igazi belső megértés bölcsességére, mert ez hozza meg a boldogságot az elménkbe. Ahelyett, hogy a körülményeinket és a cselekedeteinket az ismereteink által vezérelt tudás alapján próbálnánk megváltoztatni, változtassuk meg az alapvető életszemléletünket. Ezek után az új tudatszintünk segítségével könnyen lépünk a bölcsebb cselekedetek útjára.
Hogyan kezdjünk ehhez hozzá? Kezdjük azzal, hogy felismerjük azt, hogy rendelkezünk egy belső képességgel, amely hozzásegít, hogy ráeszméljünk arra, melyek a helyes cselekedetek. Jézus ezt úgy nevezte, hogy a „tudásunk kulcsa”, Buddha megvilágosodásnak nevezte, és sok jelenlegi tanító intuícióként említi. Ez olyan képességünk, amely az intellektusunknál mélyebb szintről fakad. Az intellektusunk főként elemző módon működik, amely azt jelenti, hogy minden új ötletet, gondolatot hozzámér a már meglévő tudásunkhoz. Minden ismeretet betábláz, valamilyen kategóriába sorol, ezzel azt az érzetet keltve, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Ezzel szemben az intuíció nem
analitikus tevékenység, hanem teljes körű, amely képessé tesz bennünket
arra, hogy lássuk az erdőt, ahelyett, hogy csak a fákat látnánk. Az
intuíció segítségével mélyebb tudáshoz jutunk annál, mint amit már
megtanultunk. Ez az egyetlen módja annak, hogy a börtönbe zárt elménk
tudásán túli ismeretekhez jussunk. Az intellektusunkat, elemző elménket
azért nem tudjuk erre felhasználni, mert az nem képes átlépni az önmaga
által teremtett elmebörtönt, hiszen az elemző elme nem észleli a börtön
falait, amelyek korlátozzák.
Az elemző elme gondosan tárolja az
információkat felbélyegezve, raktározva az adatbankban. Amint egy új
ötlettel találkozunk, akkor az elemző elménk azt egyből ahhoz a tudáshoz
hasonlítja, amelyet már ismer. Ha az ötlet túlmutat vagy
megkérdőjelezi a már meglévő tudást, akkor az elemző elme hajlamos arra,
hogy elvesse az új gondolatot. Az elemző elme soha sem kérdőjelezi meg
a saját hozzáállását a tudáshoz, vagyis mindig egyformán működik. Ha
más eredményre akarunk jutni, akkor túl kell lépnünk az elemző elmén, és
az intuíciónkat felhasználva kell tágítanunk a meglévő tudásunkat. Az
intuíció az alapja minden gyökeres új változásnak az emberiség
történelemében. Két formáját ismerjük ennek a fejlődésnek:
* A
gyökeres változások folyamatának segítségével mélyebb összefüggésekre
derül fény, és az hozzásegít ahhoz, hogy az élet számottevően magasabb
szintű megértéséhez jussunk. Olyankor is megmutatja, hogy a tudás
hiteles, ha az elemző elme nem képes a meglévő adatbankjába besorolni,
vagyis igazolni a hitelességet. Hozzásegít az új világképünk
kialakításához. Például az emberiséget egy ilyen gyökeres előrelépés
segítette hozzá ahhoz, hogy túllépjen a korábbi világképén, mely szerint
a Föld lapos.
* A gyökeres változások folyamata több gyakorlati ismerethez juttat az új világképünkkel kapcsolatban. Ez igen hasznos, hiszen a tudósokat új technológiák kifejlesztéséhez segíti hozzá. Persze ez csak akkor lehetséges, ha határozott előrelépésekkel tágítjuk a világról alkotott elképzeléseinket. Az elemző elme azzal emel gátat, hogy minden olyan gondolatot elvet, vagy nem hajlandó felfogni, amelyek nem illeszthetőek a már meglévő ismeretrendszerbe, adatbankba. Ezért az analitikus gondolkodás csapdává válik, amely nem biztosítja a fejlődésünket. Szellemi beltenyészetet eredményez.
Ahhoz, hogy meg tudjunk a jelenlegi korlátainktól szabadulni, és jó döntéseket tudjunk hozni, ahhoz az szükséges, hogy aktivizáljuk az intuitív képességeinket, és tanuljunk meg bízni bennük. Meg kell tanulnunk, hogy mikor tegyük félre az elemző elménket annak érdekében, hogy az elménk magasabb rendű működésének helyet adjunk, amellyel a megértés új szintjére jutunk. Ahogy az intuícióinkra egyre jobban odafigyelünk, úgy kezdünk el fokozatosan bízni a hitelességükben. Ezzel azt a képességünket fokozzuk, hogy különbséget tudjunk tenni a felszínes ismeret és a mély tudás között.
Lényeges megállapítás az, hogy gépies úton nem tudjuk megtanulni azt, hogy hogyan hozzunk jó döntéseket. Az elemző elme úgy vélekedik, hogy ha mindent kielemezhet, osztályozhat, akkor hibátlan rendszert tud felállítani, és mindaddig, amíg a helyzet beleilleszthető a rendszerbe, addig biztosan jó döntéseket hozunk. Azonban történelmünk bizonyítja, hogy az élet makacsul ellenáll annak, hogy az emberi elme által felállított vallási vagy tudományos rendszerbe illeszkedjen. Ezért mindez lehetetlen álomnak bizonyul, bár nagyon sok ember próbálkozik ezzel egész életén át mindhiába.
Ennél sokkal hasznosabb, ha megszabadulunk ettől az álomtól, és helyette a belső hangunk irányítására fordítjuk a figyelmünket, még akkor is, ha időbe telik, amíg kialakítjuk a megbízható intuitív kapcsolatot. Ahogy fejlődünk, és tanulunk a hibáinkból, egyszer csak eljutunk addig a pontig, amikor már a belső tudásunkkal képesek leszünk a létező legjobb válaszokat adni a különböző helyzetekre.
Az a kulcs ehhez, hogy felismerjük, hogy az igazi belső megértés, az igazi tudás az elemző elmén túlról érkezik. A lényünk magasabb szintjéből fakad. Ahhoz, hogy az elménk ilyen magas szintjéhez kapcsolódni tudjunk, meg kell értenünk azt az alapvető igazságot, hogy bonyolult, összetett lények vagyunk. Többek vagyunk, mint amiknek látszunk. Ha hajlandóak leszünk az elménk felszínén túlra tekinteni, akkor felfedezhetjük az igazi önmagunkat a következő fejezetekben.
Amennyiben hajlandóak leszünk ettől a
ponttól továbbhaladni, akkor érezhetjük ezt egyfajta győzelemnek. Ha
ugyanis el tudjuk fogadni, hogy a magasabb szintű megértés érdekében túl
kell jutnunk az elménk börtönén, akkor már túljutottunk azon az
akadályon, amely a legtöbb embert megfosztja attól, hogy megtalálja a
boldogságát. Érezzük át, hogy az életünk most változik, és a kezdetén
vagyunk annak, hogy rálépjünk a felfelé tartó spirálra. Azon az úton
vagyunk, amely beteljesíti az ősi, időtlen hívást: Ember, ismerd meg
önmagad – ismerd önmagad!
11. A világképünk korlátozza, vagy kibővíti az életélményünket?
A fejlődés kulcsa az értelem. Az emberiség hatalmas fejlődést tett meg őskortól, amelyhez a táguló világképe segítette hozzá . A történelem során ez a folyamat lépcsőzetesen haladt előre. Mialatt az egyik világkép fokozatosan alakult, közben egy új kezdett formálódni, és vette át forradalmi változásokon keresztül az előző helyét . Az emberiség minden időszakban hajlamos volt azt hinni, hogy az éppen igaznak vélt világképe a tökéletes, és a világegyetem lehetséges legmagasabb szintű megértésén alapszik. Azonban egyetlen világkép sem állta ki az idő próbáját, minden meggyőződés-rendszert magasabb ismeretrendszer követett.
Mindannyian bizonyos világkép alapján nevelkedtünk, és akik ezt a tudást képviselték, és számunkra továbbadták, valószínűleg meg voltak győződve arról, hogy a létező legmagasabb szintű a tudásuk, amely kiállja majd az idő próbáját. Amennyiben most is ezt hisszük, akkor nincs szükségünk erre a könyvre. Nyilvánvalóan, ha a világról alkotott képet teljesnek és megdönthetetlennek érezzük, akkor annak képesnek kell lennie arra, hogy megadjon minden szükségeset ahhoz, hogy átvegyük az életélményünk feletti irányítást.
Ha világképünk teljesebbé tételéhez nyitottan állunk, akkor azt is észre kell vennünk, ha esetleg felmerül a jelenlegi világképünkben olyan tényező, amely korlátozza az életélményünket. Ez nem jelenti azt, hogy a mostani felfogásunktól meg kellene válnunk, azonban teret kell engednünk annak, hogy kiteljesedjen, amely azzal is együtt jár, hogy ettől a ponttól át kell vennünk az irányítást a saját életünk felett!
Mivel az anyagi világegyetemben nőttünk fel, így a világképünket kifinomult módon az érzékelésünk és a mindennapi élményeink alakították ki. A fizikai érzékelésünk azonban behatárolt. Például a szemünk nem tudja megkülönböztetni az összes fénytartományt, amelyet a tudomány már ismer. Tehát létezik valami azon túl is, amit az érzékszerveinkkel észlelni tudunk. Az érzékszerveink azonban azt a finom üzenetet küldik, hogy az életünk megváltoztatásának lehetőségét a valóságnak az a szintje határolja be, amelyet az érzékszerveink által észlelünk.
Az érzékelésünk alapján tudjuk, hogy a világunk alapvetően sűrű szubsztanciából épül fel, amelyet anyagnak nevezünk. Az érzékelésünk alapján az anyag megváltoztatására fizikai testünkkel korlátozottak a lehetőségeink. A modern technika ezt ugyan át tudja hidalni, de még a technika is szigorú határokat szab arra nézve, hogy milyen mértékben tudjuk megváltoztatni a fizikai környezetünket. Az anyag olyan törvényeknek engedelmeskedik, amelyekre nagyrészt nincs befolyásunk, vagyis az anyagi világot csak bizonyos mértékben vagyunk képesek megváltoztatni. Észlelésünk szerint az anyagi környezetünket az elménkkel nem tudjuk megváltoztatni.
Ahogyan fejlődünk, úgy tapasztaljuk meg, hogy olyan körülmények vesznek bennünket körül, amelyekre úgy tűnik, hogy nincs hatásunk. Nem tudunk változtatni a születésünk helyén, a szüleinken, a társadalmon. Nem változtathatunk a múltunkon, és látszólag a jövőre is kevés befolyásunk van. Mindezeknek az a nyilvánvaló üzenete, amit az elménkbe az érzékelésünk és a mindennapi tapasztalataink alapján már beprogramoztunk, hogy korlátok között élő lények vagyunk, akiknek valójában nincs hatalmuk a körülményeik megváltoztatására.
Mindez kikerülhetetlen dilemmához vezet. Az első részben már elhangzott, hogy a boldogság belső állapot, és az életélményeink nem következnek automatikusan a külső környezetünkből. Ez a könyv nem szentimentális megoldást kíván arra vonatkozóan nyújtani, hogy hogyan legyünk boldogok, ha éppen valamilyen siralmas élethelyzetbe kerültünk. Az emberi lét kikerülhetetlen kérdése, hogy hogyan javítsunk az életünkön, magába foglalja a belső körülményeinket, és a külső körülményeinket egyaránt.
Az első rész célja annak a szemléltetése volt, hogy az életélményünk bármilyen megváltoztatásához először a belső körülményeinket kell megváltoztatnunk. Az életünk jobbá tételét azzal kell kezdenünk, hogy átvesszük az életünk olyan részének irányítását, amelyet legkönnyebb megvalósítani, vagyis ami a saját pszichénkben zajlik. A második rész célja pedig az, hogy lássuk, hogy miután átvettük az elménk feletti irányítást, onnantól megteremtettük az alapját annak, hogy az elménk erejével hogyan hassunk a külső körülményeinkre.
Ahhoz, hogy hinni tudjuk azt, hogy ez lehetséges, ahhoz ki kell bővítenünk a világról alkotott képünket annyira, hogy megértsük az anyagi világ működését. Ekkor láthatjuk majd az elménk és a külső körülményeink közötti kapcsolatot, valamint az elménk és az anyagi világegyetem közötti kapcsolatot is. Mindez elvezet bennünket odáig, hogy képesek leszünk felismerni azt, hogy a tudatunknak van hatalma az anyag felett.
12. Az első lépés az életünket kiteljesítő világnézet felé
A legtöbb ember egyfajta tudathasadásos világnézetben él, amelyre néhány következetlenség és ellentmondás jellemző. Ennek az az oka, hogy olyan társadalomban nőttünk fel, amelyben két gondolatrendszer harcol egymással. Mindkét rendszer azt állítja magáról, hogy teljes és megdönthetetlen, ám a két rendszer egymást kölcsönösen kizárja. Mivel azonban az emberek többsége mindkét eszmerendszerrel találkozik, ezért a világnézetünkre egyfajta következetlenség jellemző.
A két eszmerendszer természetesen a tudomány és a vallás, pontosabban a materialista tudomány és a keresztény hitrendszer. A kettő között alapvetően az a különbség, hogy a tudomány szerint a világ keletkezése teljesen véletlenszerű folyamatok eredménye, míg a keresztények szerint az univerzumot a mindenható Isten teremtette úgy, ahogy az a Bibliában meg van írva. Felületesen szemlélve úgy tűnhet, hogy ha két rendszer teljesen eltérő nézeteket képvisel, akkor az egyiknek helyesnek kell lennie, a másiknak pedig helytelennek. Pontosan ezt állítják a vita két oldalán állók is, és mindkét fél arra számít, hogy végül legyőzi majd a másikat, és ezzel megszűnik az ellentét.
De mit szólnánk, ha kiderülne, hogy létezik egy magasabb nézőpont is? A történelem során már minden eszmerendszer, amely teljesnek és megingathatatlannak tűnt egykor, átadta a helyét egy tágabb világnézetnek. Lehetséges az, hogy a nyugati világban uralkodó két hitrendszer egyike sem teljes, és jön majd egy új világkép, amely kiszélesíti az emberi megértést? A könyvünknek az a célja, hogy egy ilyen új világképet vázoljon fel.
Miért fontos az hogy mindkét hagyományos hitrendszer és az általuk gyártott elmebörtön fölé emelkedjünk? A materialista tudomány álláspontja szerint nincs, és nem is lehet semmi azon túl, amit a jelenlegi tudományos eszközökkel mérni tudunk. Mivel a tudomány az anyagi világon túl nem mutatott ki semmit, tehát nem létezik semmi azon túl. Az ortodox keresztények szerint nincs, és nem is lehet semmi, amit a világegyetemről tudhatnánk azon túl, ami a Bibliában le van írva. Mivel a Biblia képviseli Isten megdönthetetlen igazságát, ezért nem lehet semmi egyebet megtudni a világegyetemről, mint amit Isten felfedett számunkra évezredekkel ezelőtt.
Ha önmagunkat bármelyik eszmerendszer szigorú követőjeként tartanánk számon, és meg lennénk győződve teljes mértékben a tantételek valódiságáról, akkor ez a könyv felesleges lenne. Ez esetben mindkét rendszer az élet alapvető kérdéseire választ tudna adni, ám ha mégsem, akkor az csak abból adódhatna, hogy a kérdésünket rosszul tettük fel. Ugyanakkor mindkét rendszer meg tudná adni az útmutatást ahhoz is, hogy hogyan tegyük jobbá az életünket. Ha azonban az életünk mégsem javult meg a tanítás eredményeként, akkor ez azt jelenti, hogy ezen az úton az nem is lehetséges. Ön, aki most a könyvet olvassa, bizonyára már tudatában van annak, belső tudása által, hogy az élet annál többet tartogat számunkra, mint amit a két hitrendszer képvisel. Azzal, hogy ezt a könyvet a kezébe vette Ön azt bizonyítja, hogy készen áll arra, hogy befogadjon egy teljesebb világképet.
Mindkét hagyományos rendszer hibája, hogy zárt rendszerként működik. Mindkettő nagyon szűk határok között szabja meg, hogy az emberiség mit tudhat önmagáról és a világegyetemről. Egyrészt nem tart lehetségesnek semmilyen más ismeretet önmagán túl, másrészt bármilyen efféle tudást csak az ördög műveként értékel. Ha merészelünk a rendszeren túlra tekinteni, akkor a szigorú kötöttségek miatt mindkét rendszerben olyan ítélet születik rólunk, hogy vagy értelmi fogyatékosságaink vannak, vagy az ördöggel cimborálunk, és a pokolra jutunk.
Történelmileg minden gondolatrendszer, amely a megismerhetőség határait korlátozta, hibásnak bizonyult. A napfényre kerülő új ismeretek a látókörünket kibővítették, és megszűntették a korábbi rendszer által rögzített határokat. Tehát az első lépés az új világnézet felé az, hogy döntsünk úgy, hogy a jelenlegi hitrendszerünkön és az általa felállított elmebörtönünkön túlra tekintünk.
13. A tudomány megnyitotta-e az új világnézethez vezető utat?
Amikor azt vizsgáljuk, hogy az emberiség miként jutott tudáshoz, akkor kiderül, hogy egyetlen más rendszer sem gyarapodott ilyen mértékben, mint a tudomány. Új elméletek, és új eszközök jellemzik az állandó fejlődést. A tudósok már képesek a szubatomi részecskék észlelésére, valamint észlelik a nagyon távoli galaxisok kozmikus sugarait, melyeket a tudósok korábbi generációi még nem észleltek. Ez a gyors fejlődés az igazi jelzés arra, hogy értelmetlen megszabni a tudományban a megismerhetőség határait. Az sem bölcs dolog, azt állítani, hogy amit jelenleg a tudomány nem tud igazolni, az valószínűleg nem létezik. Ki tudja, hogy a tudomány milyen képességeket fedez fel a jövőben?
A tudományos ismeretek olyan mértékben fejlődnek, hogy a legtöbb tudós, másokról nem is beszélve, nehezen tart lépést ezzel. Valójában a legtöbb tudós specializálódott, és a figyelmét egy szűk tudományágra összpontosítja. Csak keveseknek adatik meg az, hogy a teljes képet lássák, a legújabb felfedezések filozófiai következményeiről már nem is beszélve. Ez magyarázza azt, hogy miért nem tudott kifejlődni egy új világnézet a legújabb felfedezések eredményeként még a nyugati társadalmakban sem. Szerencsére nem kell ahhoz sem tudósnak, sem filozófusnak lenni, hogy ezt a folyamatot elindítsuk.
Az 1800-as évek végén a legtöbb
fizikus azt feltételezte, hogy néhány kisebb részlet kivételével a
világról alkotott képük teljes. 1905-ben azonban Albert Einstein híres
egyenletével: E=mc2,
ezt felülírta. A régi világnézet Newton törvényén alapult, de a
relativitáselmélet nem bizonyította annak helytelenségét, hanem csak azt
bizonyította, hogy létezik a valóságnak egy mélyebb szintje, mint
amelyben Newton törvényei működnek. Tehát a newtoni törvényeken alapuló
világnézetről kiderült, hogy nem teljes. Felmerült az új világról
alkotott kép szükségessége, de sajnálatosan a filozófiai következménye
ennek az újnak nem szivárgott be az emberek mindennapi hitrendszerébe.
Einsteint megelőzően a tudósok dualista világnézettel rendelkeztek. Úgy gondolták, hogy az anyagi világegyetem kétféle alkotóelemből áll, amely a sűrű anyag és a vibráló energia. A kettő hat ugyan egymásra, de az egyik nem alakítható át a másikká. Létezett az anyagi világ, és ettől elkülönülten létezett az energia világa. Ezt a világnézetet Einstein egy tollvonással felülírta. Bebizonyította, hogy a világ nem dualista természetű, mert csak egyféle szubsztancia alkotja. Az úgy nevezett sűrű anyag nem más, mint olyan vibráló energia, amely egy mátrix vagy mező fogságába kerülve olyannak tűnik, mintha az érzékszerveink és a legtöbb tudományos mérőműszer alapján szilárd lenne.
A legtöbb ember tudja, hogy az atom kettéhasításával a szilárd anyag energiává alakítható át. Azonban amit a legtöbb ember már nem foglalt bele a világról alkotott elképzelésébe az az, hogy a sűrű anyag vibráló energiából áll. Vagyis annak az anyagnak, amelyet fizikai érzékszerveinkkel érzékelünk, a szintjén túl létezik a valóságnak egy mélyebb szintje. Az anyag nem a semmiből keletkezik. Az anyag létrehozása a láthatatlan valóság szintjén kezdődik, amely csak vibráló energiából áll. Ez a vibráló energia alakul át azzá, amit az emberek szilárd anyagnak neveznek.
A tudósok olyan törvényeket fedeztek fel, amelyek csak az anyagi világban működnek, ugyanakkor felfedeztek olyan mélyebb törvényeket is, amelyek az energiák világában működnek. Mivel azonban az anyag energiából áll, ezért ezek a mélyebb törvények vonatkoznak az anyagra is. Az anyag viselkedése és tulajdonságai az energia mélyebb törvényszerűségeinek ismeretében határozható meg. Ez hasonlóságot mutat a társadalmi törvényekhez. Egy ország közlekedési szabályainak az ország alkotmányának keretein belül kell működniük.
Miféle kapcsolatban állnak mindezek az életélményünk jobbá tételének képességével? A régi világnézetnek megfelelően létezett egy áthatolhatatlan akadály az anyagi világ és az energia világa között. A mi külső körülményeink tisztán az anyagi világ részei, és a belső körülményeink, a gondolataink és az érzéseink pedig tisztán az energia világához tartoznak. Ha létezne a két valóság között valamilyen áthatolhatatlan akadály, akkor nem lenne lehetséges az, hogy a belső körülményeink megváltoztatásával a külsőt is javítani tudnánk. Akkor ugyanis nem lenne kapcsolat az elme és az anyag között, így nem volnánk képesek az elménk irányításával az életet is kontrollálni.
Valójában sok ember, a tudósokat is beleértve, ragaszkodik a dualista világképhez, és tagadja a tudat (szellem) és az anyag közötti kapcsolatot. Pedig amióta Einstein az elméletét közzétette, azóta ez a tagadás tudományosan is értelmetlen. Einstein egyszerű egyenlete döntötte le a falat az anyag és az energia között, és ezzel együtt ledöntötte a falat az anyag és a tudat között is. Ő tette elméletileg lehetségessé a tudat és az anyag közötti kapcsolatot.
Einstein azt is igazolta, hogy az energia világa képezi sokkal inkább az anyagi világ alapját. Ebből adódóan az energia világában működő törvények nagyobb erővel rendelkeznek, és képességben felülírják azokat a törvényeket, amelyek az anyagi világban működnek. Mindez megnyitja annak a lehetőségét, hogy ha megismerjük az energia világának törvényeit, akkor a tudatunk képes lesz az anyagi világ körülményeire hatást gyakorolni. Első hallásra ez teljes képtelenségnek tűnhet, de amint látni fogjuk, a tudomány már tett olyan felfedezéseket, amelyek ezt a lehetőséget támasztják alá.
14. Miért nem tudja a tudomány többé a tudatot mellőzni?
A tudomány idáig próbálta figyelmen kívül hagyni, sőt még tagadni is a tudat és az anyag közötti kapcsolatot. Ennek kezdete visszanyúlik a középkori Európában a modern tudomány megjelenéséig. Abban az időben az intellektuális életet a katolikus egyház uralta, amely azt állította, hogy tantételei megdönthetetlenek. Az egyik ilyen doktrinája állította azt, hogy az univerzum középpontja a Föld, és a Nap az összes égitesttel együtt körülötte kering. Amikor a korai tudósok megtették azokat a felfedezéseiket, amelyek ennek ellent mondtak, akkor komoly egyházi üldöztetéssel kellett szembenézniük. Volt, akit máglyán égettek el eretnek nézeteiért.
Az üldözés eredményeként a tudomány eltávolodott az egyháztól, és a két intézmény megosztotta a területet egymás között. A tudósok elfogadták azt a nézetet, hogy a vallási hit a tudatban van jelen, és a különböző vallásos hitrendszerek közötti különbségek, mivel abban az időben Európa erősen megosztott volt a katolikus és protestáns vallás szakadása miatt, azt bizonyították, hogy a tudat teljes mértékben szubjektív. Ezért azon igyekeztek, hogy a tudományt objektív tevékenységgé alakítsák, ezzel jelezve azt, hogy nincsen rá hatással a szubjektív emberi tudat.
A tudományos kísérleteken alapuló módszereket nem befolyásolják szubjektív tényezők. A kísérletek eredményeiről feltételezzük, hogy azokat nem befolyásolja a kutatók hite vagy véleménye. A tudós a megfigyelései során egy jelenségre figyel, amely a tudóstól függetlenül létezik, és a megfigyelés azt nem befolyásolja. A tárgyilagosságnak ez a követelménye a materialista tudomány sarokköve. Néhány tudós pont olyan buzgalommal hisz ebben, mint amennyire a vallásos emberek hisznek a megdönthetetlen hittételeikben. Ez a magyarázata annak, hogy a legtöbb tudós miért hagyja figyelmen kívül azt a javaslatot, amelyet Einstein vetett fel, hogy osszuk a világot szubjektív szférára, amely az emberi tudatban történteket jelenti, és objektív szférára, amely a tudaton kívül történteknek felel meg.
Ez a magyarázata annak is, hogy a tudósok többsége miért nem veszi figyelembe az új tudomány, a kvantumfizika azon tényét, amely teljesen aláaknázza azt a megállapítást, hogy a tudományos megfigyelésekre nincs hatással a tudós tudatállapota. A kvantumfizikusok Einstein teóriájára alapozva kifejlesztettek egy új tudományt a szubatomi részecsketudományt. Hamarosan olyan felfedezéseket tettek, amelyeket még Einstein is nehezen tartott elfogadhatónak, de a kvantumfizika legdöbbenetesebb felfedezése azonban az, hogy a tudat és az anyag nem különül el.
A tudósok a valóság mélyebb és mélyebb rétegeit fedezik fel. Az érzékszervek szintjéről nézve milliárdnyi különböző formát és anyagot láthatunk. Azonban ez a sokféle forma korlátozott számú molekulákból áll, és csak 108 féle atom alkotja őket. Még az atomok sem a végső építőelemei az anyagnak, ahogy azt régen gondolták. Az atomok még kisebb egységekből, a szubatomi részecskékből állnak. A tudósok először azt gondolták, hogy csak három ilyen részecske létezik, a proton, a neutron és az elektron. Azonban a kvantumfizikusok azóta sokkal több szubatomi részecskét fedeztek fel, és pontosan senki sem tudja, hogy mennyi vár még felfedezésre.
A szubatomi részecskék tanulmányozására a tudósok sokféle módszert, és eszközt fejlesztettek ki, amelyek közül az eddig épített legnagyobb és legdrágább tudományos eszközt részecskegyorsítónak nevezik. Kezdetben a kvantumfizikusoknak úgy tűnt, hogy a szubatomi részecskék tanulmányozása olyan, akár a Hold megfigyelése, vagyis a megfigyelés a jelenséget nem befolyásolta. Azonban hamar rájöttek arra, hogy ez a megállapítás a szubatomi részecskék esetében nem állja meg a helyét.
A kvantum fizikusok felfedezték, és
számos kísérlettel igazolták azt a tényt, hogy amikor egy szubatomi
részecskét tartunk megfigyelés alatt, akkor a megfigyelésünk annak az
eredménye, amelyet úgy hívhatunk, hogy „teljes körű mérési helyzet”. Ez
a helyzet három részt foglal magába: a szubatomi részt, a
megfigyeléshez használt eszközt és a tudós elméjét.
Más szavakkal,
nem lehetséges a szubatomi részecskék megfigyelése anélkül, hogy a
megfigyelő tudata ne befolyásolná a látottakat. Ennek az az oka, hogy
nem olyan objektív valóságot látunk, amely a megfigyelés előtt is
létezett volna. A megfigyelés ideje során részesei leszünk a jelenség
társteremtésének. Mi hívjuk életre azokat a szubatomi részecskéket,
amelyeket megfigyelünk, és a tudatunk ennek a folyamatnak a részévé
válik.
Ez a felfedezés a tudós társadalmat ugyan alapvetően megrázta, de mégsem fordítottak rá figyelmet mondván, hogy ez a jelenség csak a szubatomi részecskékre igaz, és a tudomány többi területére nem. Azonban, ha az emberi elme az anyagot alkotó részecskék szintjén hatást képes gyakorolni, akkor milyen alapon állíthatjuk azt a tudomány bármely területére, vagy az anyagra, hogy az elme azokra nem gyakorol hatást?
Valójában minden tudományos elmélet a tudós elméjéből indul ki, és a tudományos megfigyelés értelmezése a gyakorlati alkalmazás során szintén a tudós elméje által történik. Ebből logikusan következik az, hogy a tudós társadalom világról alkotott felfogása van leginkább hatással a kutatási területek megválasztására, és a megfigyeléseik értelmezésére. Igazából csak az jelenthető ki, hogy a tudomány addig objektív, ameddig nem ismeri el, hogy a tudományos folyamat maga is az elme hatása alatt áll. A kvantumfizikusok érvénytelenítették azokat az állításokat, hogy a tudomány az elmét figyelmen kívül hagyhatná, és ezzel együtt is objektívnek lenne tekinthető .
Milyen hatással van a kvantumfizikában történt felfedezés az élet alapvető kérdéseire, keresendő válaszainkra, és az életélményünk javítására? Kiindulásként jelentheti azt, hogy a tudomány mostanra bebizonyította azt, hogy az elme az egyik főszereplő a drámában, amelyet életnek nevezünk. Ebből adódóan, ha az életünkön ténylegesen javítani szeretnénk, akkor elsősorban az elme működését, és az anyagi világra gyakorolt hatását kell megértenünk. Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy az anyagi világ legalapvetőbb szintje a szubatomi részecskék szintje, ami azt jelenti, hogy minden anyag szubatomi részecskékből épül fel. A kvantumfizikában történt felfedezés azt a kérdést vetette fel, hogy az elme vajon hatást gyakorol-e bármilyen emberi tevékenységre, a tudományt is beleértve. Ha a tudat az anyag legalapvetőbb szintjére képes hatni, akkor mi akadályozná meg abban, hogy hatással legyen az anyagi világ minden területére, beleértve mindent, még olyan magas szinteken is, amelyet már a fizikai érzékszerveinkkel nem is vagyunk képesek érzékelni? Lehetséges, hogy a szubatomi részecskék ténylegesen tükröződő felületet alkotnak, amely az elménk által bármilyen kivetített képet visszatükröz? Ez az elmélet hamarosan bővebb magyarázatot kap.
15. Hogyan lesz az energiából anyag?
A kvantumfizikusok másik zavarba ejtő felfedezése az, hogy a szubatomi részecskék úgy viselkednek, mintha tudathasadásuk lenne. Néha anyagként, mint nagyon apró billiárd golyók száguldoznak az atomon belül, máskor pedig, óceánon áramló energiahullámokként viselkednek. Szinte úgy tűnik, ha a tudós részecske után kutat, akkor a szubatomi anyag engedelmesen részecskeként viselkedik, és ha hullámként keresi, akkor hullámként tűnik fel. Ez tehát a következő jelzés arra vonatkozóan, hogy az emberi elme képes hatást gyakorolni „arra a valamire”, amelyből az anyagi világ készül.
Hogyan lehet ezt a kétféle viselkedést értelmezni? Einstein bebizonyította, hogy az anyag energiából áll, és az atomok keletkezésekor az energia a sűrű anyagnak megfelelő formát ölt magára. Az energia hullámok viselkedése a tudósok által ismert dolog, azonban az energia fogalmát nem tudják igazán meghatározni. A legtöbb, amit mondanak az az, hogy az energia egyfajta rezgés.
A következő megállapítás az, hogy az anyag egyfajta tiszta energiából jön létre. Ha az energia rezgés, akkor a tiszta energia egy olyan fajta rezgés kell, hogy legyen, amelyik az anyag részecskéinek rezgése fölött áll. Ahogy az energia rezgése csökken, úgy válik sűrűbb anyaggá, vagyis a tiszta energia a sűrű anyagra jellemző megjelenést ölt. Ezt a tényt támasztja alá a kvantumfizikusok megfigyelése, hogy a szubatomi részecskék egy látszólag üres térben tűnnek fel. A részecske hirtelen a semmiből tűnik elő, majd további részecskékre osztódik, amelyek egymással ütköznek, végül eltűnik, vagyis visszakerül oda, ahonnan jött.
Honnan tűnhetnek elő a szubatomi részecskék? A kvantumfizikusok fedezték fel azt, hogy lehetetlen bármely kísérlet eredményét pontosan előre jelezni. Bizonyos végkimenetelek valószínűsége sejthető. Ez a tény okozta azt az észrevételt, hogy ameddig valaki a megfigyelést nem végzi, addig a szubatomi részecskék nincsenek jelen az anyagi világban, az anyag világában. Helyette abban a világban léteznek, amelyet a valószínűség világának nevezhetünk. Ebben a világban számos lehetősége van bizonyos részecskék megjelenésének bizonyos helyeken. A megfigyelés ideje alatt az egyik ilyen lehetőség válik valósággá, és a sűrű anyagi részecske megjelenik az anyagi világban, ahol mérhetővé válik.
Világossá válik, hogy a kvantumfizika alkalmazása a filozófiában olyan világképet jelez, amely a következő elemeket foglalja magába:
* Kell, hogy legyen valami azon
túl, amit a tudósok anyagi világegyetemnek hívnak. Ezt hívhatjuk a
valószínűség világának, kvantum mezőnek, a tiszta energia világának, más
dimenziónak, párhuzamos világegyetemnek vagy bármi másnak.
Mindenképpen kell, hogy legyen a magasabb rezgéseknek egy világa,
amelyben csak tiszta energia van, de nincs sem fizikai anyag, sem
fizikai energia. Ahogy a tiszta energiahullám rezgése csökken, akkor
szubatomi részecskeként jelenik meg a térben, és ezek a részecskék
később az anyag építőkockáiként működnek, vagy pedig olyan fizikai
energiahullámokként, mint a fény.
* A két világ között nincs átjárhatatlanság. Valójában az anyagi világot egyfajta energiaáramlás hozza létre és tartja fenn minden bizonnyal, amely magasabb valóságból ered, és onnan áramlik az anyagi világba.
* A folyamat, amelynek során az energia anyagi formát ölt, úgy tűnik, hogy megkerülhetetlenül feltételezi egy magasabb szintű tudatforma létezését. A kvantum fizikusok felfedezése alapján anyag nem hozható létre tudatos elme közreműködése nélkül. Latolgatják, hogy az univerzum létezne-e egyáltalán, ha senkinek a figyelme nem irányulna rá.
* Az emberi elme az anyag legalapvetőbb szintjén működik közre, és látszólag szerepet játszik abban, hogy energiát juttasson a magasabb szintű valóságból az anyagi világba, valamint abban, hogy az energia bizonyos formát öltsön.
Ezeknek a tudományosan igazolt tényeknek az a következménye, hogy a tudomány mostanra egy olyan világképet tár elénk, amely nagyon hasonló ahhoz, amelyet a szellemi tanítások már évezredek óta jeleznek. Természetesen a szellemi tanítások teljesen más elnevezéseket használtak, amelybe belefoglalták a mítoszok és legendák világát, hozzáigazítva azt a mostani modern kultúrához képest sokkal fejletlenebb kultúrákhoz. Mostanra úgy tűnik, hogy a fő különbség a tudományos és a szellemi világkép között egyedül a nevezéktan. Fellelhető-e olyan megközelítés, amely egyesítené a kettőt?
Itt szükséges megjegyeznünk, hogy
nincs egyetlen olyan vallás sem, amelyet a tudomány érvényesítene.
Valójában az a világkép, amelyről az előbb szó volt, a
legtradicionálisabb vallásoktól kívánná meg azt, hogy szabaduljanak meg a
legnagyobb becsben tartott tantételeiktől. Nagyon sok vallás azon
alapszik, hogy Isten olyan magasabb valóságban létezik, ahová emberi
lény önmagától nem képes eljutni. Tehát szükséges a vallás vagy egy
megváltó saját magunkon kívül az üdvözülésünkhöz. Az új világkép azt
jelzi, hogy ezen változtatni kell. Az emberi elme ugyanis önmagában
képes hatni az anyagi világon túli valóságra, ami azt jelenti, hogy
nincs önmagunkon kívül semmire szükségünk ahhoz, hogy a szellemi
valósággal kapcsolatba kerüljünk. Számtalan szellemi tanító képviselte
már ezt a tanítást. Például Buddha azt mondta, hogy a szenvedés oka az
elmében található tudatlanság formájában. Tehát a szenvedésen való
túllépés útja a magasabb szintű tudatosság kialakítása, amely mentes
a tudatlanságtól. Jézus szintén azt tanította, hogy nincs szükség
semmilyen intézményrendszerre ahhoz, hogy Isten országába juthassunk:„az
Isten országa ti bennetek van” (Lukács 17,21). Lehetséges, hogy a
tudomány azt az alapvető igazságot fedezte fel az emberi elmével
kapcsolatban, amelyet Buddha és Jézus már más-más nyelven korábban
kijelentett?
16. Egy radikálisan új világkép
Mostanra lehetségessé vált egy új világkép kialakítása, amely hatalmas lehetőséget teremt arra, hogy átvegyük a belső és külső körülményeink irányítását. A központi elv alapján az anyagi világegyetemben jelenlévő sokféle forma, amely lehet fizikai anyagi, vagy fizikai energiából álló, mind ugyanabból az alapvető szubsztanciából épül fel. Ezt a szubsztanciát nevezi a tudomány energiának. Azonban ez az energiafajta olyan rezgési tulajdonságokkal rendelkezik, amely az anyagi világon túlmutat.

Ennek az alapvető
szubsztanciának a létezése sok szellemi tanításban jelen van. Például
Mózes szerint a teremtés első lépéseként: „mondta Isten: Legyen
világosság: és lőn világosság.” (Mózes első könyve 1,3) Ez arra a tényre
utal, hogy mielőtt bármilyen formát létre lehetne hozni, szükséges egy
szubsztancia, amely önmagában nem rendelkezik formával, de bármilyen
formát képes felvenni. Mivel ez az alapvető szubsztancia az, amelyből az
egész formai világ teremtetett, ezért hívhatjuk energiának, fénynek
vagy pedig „Anya-fénynek”.
A központ elvhez csatlakozó
második elv alapján a világegyetem síkokból áll. Általános iskolai
fizikában tanultuk, hogy a vörös fény frekvenciája alacsonyabb, mint az
ibolya fényé, bár a szemünkkel ezt nem érzékeljük. Hasonlóképpen a
zenei skála is hangcsoportokra, oktávokra tagozódik. Ez elvezet ahhoz a
gondolathoz, hogy az Anya-fény rezgési tulajdonságainak függvényében a
világegyetem különböző síkokból, szintekből áll. Vannak összetett
valóságok, de a leglényegesebb válaszvonal az anyagi valóság és a
magasabb rendű valóság, a szellemi valóság között húzódik.
Az anyagi valóság akkor keletkezett, amikor az Anya-fény rezgése a
szellemi valóság síkján annyira lecsökkent, hogy a fizikai világ
energiájává és fizikai anyaggá tudott átalakulni. A kvantumfizika
megfigyelése alapján ez folyamatosan fennáll, vagyis fizikai anyag és
fizikai energia állandóan „teremthető” szellemi energiából. Bár ez az
állítás a fizika bizonyos törvényeinek látszólag ellentmond,
magyarázatot ad az ősrobbanás elméletre, a világ keletkezésének uralkodó
nézetéhez kapcsolódó eddig megválaszolatlan kérdésekre.
E szerint az elmélet szerint a távoli múltban az anyagi világegyetem
minden anyaga egy végtelenül kis pontban sűrűsödött össze, amelyet
szingularitásnak nevezünk. Hatalmas robbanás következett, amelynek
eredményeként az anyag tágulni kezdett, amely folyamat azóta is tart. A
kiindulási rendezetlenség után anyagi részecskék jöttek létre, és ezek
szerveződtek fokozatosan összetett rendszerekké. Végül ez a folyamat
hozta létre a végtelenül összetett rendszereket, amelyeket úgy ismerünk,
mint galaxisok, vagy akár az emberi agy. Az összetett rendszerek
kifejlődése véletlenszerűségeken alapult, a természet törvényei által
irányítottan, de értelem közreműködése nélkül. A tudomány azonban
fokozatosan fedezi fel azokat a mélyebb és egyre összetettebb
törvényeket, amelyek felfedik a minden mögött fellelhető rendet.
Amellett, hogy az ősrobbanás elmélet nagyon sok kérdést vet fel,
amelyet maga az elmélet nem képes megválaszolni, ellentmond még a
kvantumfizika filozófiára gyakorolt hatásának is. A kvantumfizika
szerint a tiszta energia szubatomi részecskékké alakításához tudatos
elme közreműködése szükséges. Az ősrobbanás elmélet nem hagy teret
ilyen elmének. Ennek megfelelően feltehetően mindaddig nem volt jelen
tudatos, értelmes lény, amíg az evolúció véletlenszerű folyamatai
eredményeként ki nem alakult az ember, milliárd évekkel az ősrobbanást
követően. Ha az anyagi világegyetem nem létezik abban az esetben, ha
nincs, akinek a figyelme ráirányul, és ha az emberiség az egyetlen,
akinek a tudata kapcsolatba tud kerülni a szubatomi részecskékkel, akkor
hogy lehetséges az, hogy az univerzum az előtt keletkezett, mielőtt az
univerzumban az emberiség kialakulhatott volna?
Ha
felülemelkedünk mind a hagyományos vallások és a materialista tudomány
elmebörtönén, akkor képesek leszünk megválaszolni az ilyen kérdéseket. A
továbbiakban az új világkép rövid vázlata következik. A különböző
alkotó elemek részletesebb magyarázatára a könyv később tér rá.
* Hogy lehetséges a teljes világegyetem, amely méretében szinte
végtelen, anyagának egy pontba való összesűrítése? Ez a valóságban nem
így történt. A legelső történés előtt anyag nem létezett, és nem volt
fizikai energia sem. Egyedül a szellemi világ magasabb rendű rezgése
létezett. Ennek a tiszta energiának a rezgése lett mérsékelve addig,
amíg azzá az energiává alakult, amely a világegyetem tágulását
elindította. Ez az energia véletlenszerűen szubatomi részecskékké
olvadt össze, amelyek atomokat, molekulákat és látható formákat
eredményeztek.
* Hogyan lehetséges az, hogy a világegyetem
folyamatosan tágul? Ha csak bizonyos mennyiségű energiával rendelkezik,
akkor mi okozza a tágulást? Bár a fizika már régóta állítja azt, hogy
energiát nem lehet sem teremteni, sem megsemmisíteni, a kvantumfizika
ennek látszólag ellentmond. Valójában a szellemi világ sokkal több
energiával rendelkezik, mint a fizikai világ. Ennek az
energiamennyiségnek egy része folyamatosan az anyagi világ energiájává
alakul, és ez okozza az anyagi világegyetem tágulását. Mellesleg még a
világeredet-elmélettel foglalkozókat foglalkoztató „sötét anyag”
kérdésére is megvan a magyarázat. Ez feltehetően az anyagnak a
láthatatlan formája, amely a világegyetem tágulásához szükséges.
Lehetséges-e hogy a sötét anyag a szellemi energia egyik formája, amely a
polaritást biztosítja az anyagi világegyetem anyagához és energiájához?
* Hogyan képes a feltehetően véletlenszerű és értelem nélküli folyamat
létrehozni olyan végtelenül összetett világegyetemet, amely mögött olyan
nagymértékű rend van? Valójában a világegyetemet nem véletlenszerű és
értelem nélküli folyamatok hozták létre. A kvantumfizikusok igazolták,
hogy a szubatomi részecskék „teremtéséhez” tudatos elmére van szükség.
Az elmét, amely a teremtési folyamatot elindította a legtöbb vallásban
Istennek nevezik. Azonban az igazi Teremtő valójában számos
intelligens lényt teremtett, akik a szellemi világban léteznek, és akik
az anyagi világegyetem megteremtésében közreműködtek.
* Hogyan
tudna a természet mechanikus törvénye ilyen összetett és szerteágazó
világegyetemet teremteni? A Teremtő határozta meg a természet
törvényeit, de ezek nem gépiesen működnek. A szellemi világban létező
intelligens lények alkalmazzák őket. A természet törvényei gépiesen nem
képesek összetett rendszereket létrehozni, olyat, mint pl.: az emberi
agy. A szellemi síkon létező lény először elképzel egy adott formát
vagy struktúrát, azután az elméjének az erejét felhasználva rávetíti ezt
a struktúrát az Anya-fényre. Ez csökkenti az Anya-fény rezgését addig,
míg az elképzelt forma megjelenik az anyagi világban.
*
Hogyan tudná egy véletlenszerű folyamat az ilyen mértékben összetett
világegyetem folyamatos növekedését biztosítani? Hogyan lehetséges az,
hogy az univerzum nem omlott össze már réges-rég? Ennek az oka az, hogy
szellemi lények irányítják a növekedés folyamatát. Ennek megértéséhez
szükség van a hagyományos vallási felfogásunk, miszerint Isten
tökéletes, és a világot a teremtés kezdetén a jelenlegi formájában hozta
létre, elgondolás újraértelmezésére. Ez az új világkép egy közbenső
úthoz vezet bennünket az egyházi teremtéstörténet és a tudományos
evolúciós elmélet közé.
Nem tartható már
fenn a továbbiakban az az állítás, miszerint Isten a Földet a jelenlegi
formájában 6000 évvel ezelőtt teremtette. Senki, aki a kövületeket
vagy a geológiai alakzatokat objektíven vizsgálja, sem tagadhatja azt a
tényt, hogy a Föld teremtése több fokozatban történt. Ugyanakkor senki,
aki a kvantumfizika eredményeit objektíven értékeli, nem állíthatja
azt, hogy az evolúció irányító-értelem nélküli, véletlenszerű folyamat.
A középutas megoldás szerint a világegyetemet több fokozatban
alakították ki, és a folyamatot mindvégig intelligens lények
irányították. Ezek az intelligens lények a szellemi világban
léteznek, és mi lenne, ha néhányuk a fizikai világban képviseltetné
magát?
17. Kik vagyunk, és miért vagyunk itt?
Mostanra már megválaszolhatjuk azt a két alapvető kérdést, hogy: kik vagyunk, és miért vagyunk itt. A válaszok ezekre a kérdésekre a könyv későbbi oldalain nyernek bővebb magyarázatot. Két szempontra alapozhatjuk a válaszokat:
* A kvantumfizikusok fedezték fel,
hogy az emberi elme olyan képességgel rendelkezik, amely hatást tud
gyakorolni az anyagi világ legalapvetőbb szintjére. Ez azt jelenti,
hogy az elménk olyan képességekkel rendelkezik, amellyel részt tud venni
abban a folyamatban, amelyben a szellemi energia az anyagi világba
kerül, és bizonyos formát ölt magára. Az elménk olyan kapacitással
rendelkezik, hogy képesek vagyunk gondolatformákat létrehozni, azokat az
Anya fényre rávetíteni, ezzel előidézve azt, hogy a fény fizikai
formában testesüljön meg.
* A teremtéstörténetből tudjuk, hogy
Isten az embert saját képére és hasonlóságára teremtette, és ezt mondta:
Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be, és hódítsátok meg a Földet.
A legtöbb vallásban megtalálhatóak ezek a gondolatok. Végeredményben
úgy lettünk megteremtve, hogy Istennek társai lehessünk a teremtésben.
Alapvetően ugyanazzal a kreatív képességgel rendelkezünk, amellyel
Isten, de nem rendelkezünk azzal a kreatív erővel. A különbség
mennyiségi és nem minőségi.
Isten meghatározta a szellemi és
fizikai törvényeket, és Isten képviselői ezeket alkalmazva teremtették
meg a Földet. Azonban a Föld megteremtését nem ezek a szellemi lények
fejezték be. Más szellemi lényeket küldtek a Földre, hogy emberi
testben sokszorozzák meg a kreatív erejüket és vegyék uralmukba az
anyagi világot. Az elme uralmát realizálva az anyag felett, a
társteremtőknek lehetősége nyílik befejezni Isten és az Istent képviselő
szellemi lények szellemi síkon megkezdett teremtői munkáját.
A
Föld az a helyszín, ahol a társteremtők emberi testben közösen
építhetnek bármit, amit szeretnének. Itt találjuk meg a választ az élet
másik alapvető kérdése, hogy miért van ennyi szenvedés a Földön. Isten
teremtette-e a szenvedést? Lehetséges-e, hogy a feltehetően jó és
szerető Isten akarná az emberiség szenvedését? A válasz: az emberiség
szenvedését nem Isten teremtette, hanem az emberiség saját maga.
A legtöbb szellemi tanítás
tartalmazza azt a feltevést, hogy az emberiség elbukott, vagy mélyebb
szintre süllyedt annál, mint amilyen szinten teremtetett. A Bibliában
megtalálhatjuk az Édenkertről szóló történetet és az emberiség
elbukását. Ez annak a szimbóluma, hogy a legtöbb ember elfelejtette
szellemi eredetét és azt a feladatot, amely miatt a Földre született.
Elfelejtkeztünk a kreatív képességeinkről, és azok tudatos
használatáról. Mint ahogyan erről már volt szó korábban, ez lett az oka
annak, hogy az emberiség rászokott a nem tudatos döntéshozatalra, amely
a lefelé tartó spirált eredményezte, és az egyre növekvő szenvedés oka.
Az emberiség hosszú ideje saját
kreatív erejét arra használja, hogy kollektíven lefelé tartó spirált
teremtsen a Földön. Ez az igazi oka az emberi szenvedésnek. Az egyén
szintjén is ez a magyarázata annak, hogy miért kell korlátozó
tényezőkkel szembenéznünk, és miért tűnünk erőtlennek a
változtatásokhoz. Ez azért történt, mert anélkül hoztuk létre a külső
világunkat, körülményeinket, hogy észleltük volna, hogy mit
cselekszünk. A kreatív képességeinket tudattalanul használtuk.
A jó hír viszont az, hogy amennyiben tudatára ébredünk a kreatív
képességeinknek, akkor megfordíthatjuk a lefelé tartó folyamatot.
Kreatív képességeink felhasználásával felfelé tartó spirált hozhatunk
létre, amely jobb körülmények megteremtéséhez vezet. Ehhez azonban arra
van szükség, hogy tudatosan ismerjük pszichénket. Meg kell értenünk,
hogy kik vagyunk, hogyan működik az elménk, annak érdekében, hogy
átvegyük a saját elménk feletti irányítást. Ezek után az elménk kreatív
erejével irányítani tudjuk életkörülményeinket. Csak ekkor tudjuk a
feladatunkat a kozmikus drámában megvalósítani. Tudatos társteremtőként
az a feladatunk, hogy a Földet uralmunk alá hajtsuk, vagyis uraljuk az
anyag világát
Önmagunk mélyebb megértésének az az
alapja, hogy ráébredjünk arra, hogy olyan világban élünk, amely két
valóságot köt össze. Anyagi világmindenségben élünk, amelyen túl ott
van a szellem világa. Az anyagi világban minden a szellem világából
származik. A szellem világa energiája rezgésének lecsökkentése, és az
intelligens lények általi felhasználása eredményezte azokat a
rendszereket, mint pl.: a galaxisok, naprendszerek, amelyek túlmutatnak
az emberiség erején. Minket szintén a szellem szintjén élő lény
teremtett. Tehát az eredetünk, a teljes önmagunk egy része a magasabb
valóságból származik, és a Földön fizikai testbe süllyedve jelentünk
meg.
Az anyagi világegyetem ugyanabból az alapvető
szubsztanciából épül fel, mint a szellem világa. Az Anya-fény
hullámhosszának csökkenését, alacsonyabb rezgéstartományba kerülését
érzékeljük az érzékszerveinkkel, és az elménkkel szilárd anyagként,
energiavibrálás helyett. Ez az oka annak az illúziónknak, hogy
számunkra az anyag és a szellem elkülönülten létezik.
Valójában a szellem és az anyagi világegyetem világa egymást átfedi,
átjárja. A szellem világa itt van körülöttünk, éppen úgy, ahogy a
rádióhullámok különböző hullámtartományai járják át azt a helyet, ahol
most Ön tartózkodik. A szellem világát azért nem látjuk, mert az elménk
rádiója arra a hullámhosszra van hangolva, amelyet anyagi világnak
neveznek. Ettől függetlenül az elménknek megvan az a képessége, hogy a
szellem világára, és a saját magasabb szintű önmagára hangolódjon.
Miután az emberiség fizikai testbe süllyedt a Földön, elvesztette az
emlékeit arról, hogy a szellem világából érkezett. Még a saját kreatív
erőnk tudatáról, és a Földre érkezésünk céljáról is elvesztettük az
emlékképeinket. Így kezdtünk el tudattalanul döntéseket hozni, és az
emberiség közös erővel teremtette meg önmaga számára a lefelé tartó
spirált, amelynek korlátozások és szenvedés lett az eredménye. A
szenvedésünket okozó személyes, lefelé tartó spirálunkat mindannyian
önmagunknak mi, saját magunk teremtettük meg.
Ha saját helyzetünkre,
vagy egy vallásra tekintünk, akkor láthatjuk, hogy az emberi
kapcsolatok minden nehézsége abból ered, hogy az emberiség elveszítette
az igazi eredetének, a kreatív erejének, és a létezése céljának
tudatosságát. Földi életünket egy utazásnak tekintve, annak első
lépéseként visszaszerezhetjük a tudatosságunkat, azt a tudatszintünket,
amellyel eredetileg a Földre érkeztünk. Ha visszajutottunk a
kiindulási pontra, akkor megteremthetjük a felfelé tartó spirálunkat,
amely az eredeti célunk beteljesítéséhez vezet.
Ez a
gondolatsor ellentmond a hagyományos keresztény felfogásnak, mely
szerint az emberiség nem tökéletes lényként, bűnre hajlamosan lett
megteremtve. Azonban ez a tan nem képes arra magyarázatot adni, hogy a
feltehetően jó, és tökéletes Isten miért teremtett volna nem tökéletes
lényeket, akiknek a szenvedés a sorsa az életben. Valójában mi nem
lettünk nem tökéletesnek teremtve. Szellemi lénynek lettünk teremtve,
és a Földre kettős céllal érkeztünk. Azért vagyunk itt, hogy növeljük
tudatosságunkat, tanuljuk meg a kreatív képességeink használatát, és
öntudatunkra ébredve Isten társteremtőivé váljunk. Miután a kreatív
képességeinket, az elménket mester fokon uraljuk, ezt felhasználva
vegyük uralmunkba a Földet, és mint társteremtők teremtsünk jobb
világot ezen a bolygón. Érjük el a tudatunk hatalmát az anyag felett.
Tapasztalatlanokként, és nem tökéletlen lényekként lettünk
megteremtve. Ezért először azt kellett megtanulnunk, hogy hogyan
használjuk kreatív képességeinket oly módon, hogy ne veszélyeztessük
önmagunkat, és az élet többi résztvevőjét. Nem lettünk bűnre
hajlamosnak teremtve, de mivel szabad akaratot kaptunk, ebből adódóan
lehetőséget kaptunk arra, hogy a teremtői törvények ellen forduljunk, és
így veszélyeztessük önmagunkat és az élet további résztvevőit. Az
ostoba és gyakran nem tudatos döntéseink okozták azt, hogy fokozatosan
elvesztettük a szellemi eredetünk észlelését. Végezetül oda jutottunk,
hogy magunkat emberi lényként, vagy eredendően bűnösnek, vagy az állati
evolúció legmagasabb fokán állóknak tartjuk.
Valójában nem
emberi, hanem szellemi lények vagyunk. Mivel a világegyetemnek két
szintje létezik, így nekünk, teljes önmagunknak is két szintünk van. A
lényünk egy része állandóan a szellem világában létezik. Ezt a
részünket saját szellemi énünknek nevezhetjük. Ez a szellemi énünk
küldte önmaga egy részét a fizikai világba. Ez a részünk az alacsonyabb
énünk. A következő részben lesz szó a szellemi énünket, és az
alacsonyabb énünket alkotó részekről.
A könyv célja az,
hogy hozzásegítsen bennünket az életutunk kiteljesítéséhez, hogy
visszajussunk oda, hogy teljes tudatossággal tudjuk, hogy valójában kik
vagyunk, és miért küldött a felső szellemi énünk a Föld bolygóra. Így
az élet átfogó értelmének, a saját életünk sajátos feladatának,
küldetésének tudatára ébredünk.
19. Melyik énünk van tudatában annak, hogy kik vagyunk?
Az első lépés a saját teljességünk
magasabb szintű megértéséhez az, hogy ráébredjünk arra, hogy mi nem csak
a fizikai testünk vagyunk. A legtöbb szellemi tanítás tartalmazza,
hogy nem-anyagi lényként, amelyet gyakran léleknek neveznek, lettünk
megteremtve, és amelyik bizonyos ideig a testben lakozik, de az élet
végezetével is folytatja létezését. Emberek millióinak volt halál
közeli, vagy testen kívüli élménye, amely azt igazolta számunkra, hogy
önmagunk érzékelése létezhet a fizikai testtől függetlenül is. Más
szóval többek vagyunk, mint test és agy.
Az állatok nem
rendelkeznek önmaguk érzékelésének képességével, tehát nincsenek a saját
létezésük tudatában. Nincs saját egyéniség tudatuk sem. Ez azt
jelenti, hogy nem érzékelik önmagukat különálló lényként. Mi biztosítja
számunkra azt a képességet, hogy észleljük a létezésünket, és
önmagunkat különálló egyénként?
A teljes önmagunk központi
része a helyszíne önmagunk érzékelésének, öntudatunknak, amelyet tudatos
önmagunknak nevezhetünk. Ez a tudatos önmagunk a helyszíne az
egyéniségünk észlelésének. Ez a tudatos önmagunk az, aki észleli az
anyagi világegyetemben önmagát, és felismeri, hogy ÉN VAGYOK. Szintén a
tudatos önmagunk az, aki ideális esetben a fontos döntéseket az életben
meghozza.
A tudatos önmagunkra hárul az a feladat, hogy az
egyéniségünket társteremtőként határozza meg a Földön. A szellem
világában létező szellemi énünk állandóan a szellem világához kötődik.
(magyarázata a későbbiekben következik) Az anyagi világban való
önkifejezéshez szükségünk van arra, hogy társteremtőként azonosítsuk
önmagunkat. Önmagunk azonosítását ily módon saját magunknak kell
kialakítanunk, ezt nem végezték el helyettünk. A tudatos önmagunk kapta
azt a feladatot, hogy meghatározza, hogy mi következzen az:
én…………… vagyok meghatározásnál.
A tudatos önmagunk rendelkezik az „én vagyok” észleléssel, de nem
tartalmazza az önazonosságot. Éppen ezért a tudatos önmagunk teljes
mértékben azzal azonosítja önmagát, amivel akarja. Elméletben akár
kőnek is képzelheti magát. Ez teszi lehetővé, hogy olyan szellemi
lényként azonosítsuk önmagunkat, akik uralmuk alá hajtják a Földet
(magasabb szintű lehetőségünk), vagy emberként, akiket az öröklődés és a
környezeti tényezők hatása alakít (alacsony szintű lehetőségünk).
Gondolhatjuk egyrészt, hogy a világban létezünk, de mi nem a világ
részei vagyunk, vagy gondolhatjuk azt, hogy a világban létezünk, és a
világ részei vagyunk.
A legnagyobb lehetőségünk az, hogy a
tudatos önmagunk olyan önazonosságot alakítson ki, amely azon az isteni
egyéniségen alapszik és azzal kerül harmóniában, amely a legteljesebb
önmagunkhoz kapcsolódik. Ha ez bekövetkezik, akkor teljes a harmónia,
vagyis egység jön létre a magasabb szintű és az alacsonyabb szintű
lényünk között, amely azt jelenti, hogy nem vagyunk megosztva, nem
vagyunk önmagunk ellenségei.
Akkor tudjuk csak a legmagasabb
lehetőségünket kifejezésre juttatni, ha a magasabb és az alacsonyabb
önmagunk harmóniába kerül egymással, melyet a tudatos önmagunk
biztosít. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a tudatos önmagunknak fenn
kell tartania, vagy vissza kell szereznie a helyes önazonosságát,
szellemi önmagunk kiterjesztéseiként és Isten társ-teremtőiként. A
legtöbb ember még nem fejlesztette ki ezt a szellemi önazonosságát.
Ehelyett annak a kísértésnek az áldozatává vált, amely alapján az
alacsony szintű önazonosság szerinti anyagi természetű lényként
azonosítja önmagát. Mindez annak az eseménynek a következménye, amelyet
a Biblia úgy említ, mint az ember elbukása.
Valójában a bukás bibliai története szimbolizálja azt, ami minden
emberrel megtörtént. Ádám és Éva alapmodellként lényünk magasabb és az
alacsonyabb vetületét jelenítik meg.
Elbukáskor valójában az
történt, hogy a tudatos önmagunk annak a kísértésnek esett áldozatául,
hogy olyan önazonosságot építsen magának, amely az anyagi világ
feltételei szerinti. Ezzel, ahelyett hogy az anyagi világon való
uralmunkat alakítottuk volna ki, helyette hagytuk, hogy a világ, a
fizikai testünket, és az alacsonyabb szintű elménket is beleértve, vegye
át az uralmat rajtunk egészen odáig menően, hogy önmagunkat a Földön a
jelenlegi tökéletlen viszonyok alapján azonosítjuk. Ez a fajta földi
önazonosítás teremtette meg a magasabb és alacsonyabb önmagunk közötti
megosztást, és ez akadályoz bennünket abban is, hogy társteremtőként
éljük meg önmagunkat. Ehelyett olyan kiegyensúlyozatlan körülményeket
teremtettünk, amelyek magunk és mások szenvedését okozzák.
Az a
probléma, hogy a tudatos önmagunk saját magát a behatárolt
önazonosságunkon keresztül fejezi ki, amely az emberi ego. (magyarázata
később következik) Így nyilvánvalóvá válik, hogy az életélményünk
megjavításának, és a külső és belső körülményeinken való uralomnak az a
kulcsa, hogy a tudatos önmagunk visszaszerezze a saját igazi
önazonosságát, és ezt fejezze ki az anyagi világban. A tudatos
kapcsolatot újra ki kell alakítanunk a magasabb szintű önmagunkkal,
amely a szellemi önmagunk.
Ennek kialakítása lépcsőzetesen
történik, és azt kívánja, hogy a jelenlegi önazonosságunkat fokozatosan
az új önazonosságunkkal helyettesítsük. Azt is mondhatnánk, hogy
szellemileg újjászületünk. Ha ez hirtelen történne meg, akkor
elveszítenénk a folyamatosságunk érzését, és önazonosítási válságba
kerülnénk. Ezért az a biztonságos út, ha a fokozatosságot követjük, és
így jutunk tudatosságunk magasabb szintjére. Ez az egyetemes folyamat,
egyetemes út, amely túlnő minden valláson és hitrendszeren. Követhetjük
ezt az utat akkor is, ha továbbra is valamilyen egyház tagjai maradunk,
és akkor is, ha egyetlen egyházhoz sem tartozunk.
Az első részben arra kaptunk
magyarázatot, hogy az életélményünk javításának a kulcsa az , ha az
életet teljesebben értjük. Az újfajta megértés nem eredhet az eddigi
tudásunkból vagy hitrendszerünkből, vagyis hajlandóaknak kell lennünk
kitekinteni az eddigi elmebörtönünkből. Ahogy a történelem és az
általános tapasztalat mutatja, az emberek hajlamosak ragaszkodni a
hitvilágukhoz, és nem hajlandóak azon túl észlelni. Ha sikeresen át
akarjuk venni a belső körülményeink feletti irányítást, akkor nagyon
fontos, hogy felfigyeljünk arra, hogy van egy erő a pszichénkben, amely
ellenáll a fejlődésünknek. Ez az erő azt keresi, hogy hogyan
maradhatnánk meg a jelenlegi elmebörtönünkben, és ennek érdekében rávesz
bennünket arra, hogy utasítsunk el minden olyan elképzelést, amely
megszabadítana a jelenlegi korlátainktól. Ezt az erőt hívják a
hagyományosan emberi egónak.
Az emberi ego elnevezést,
különböző pszichológusok és szellemi tanítók eltérő módon használták.
Könyvünkben úgy használjuk, és arra utalunk vele, mint az emberi
pszichében létező „idegen” elem, vagyis az alacsonyabb szintű lényünk.
Ez a lényünk öntudattal, túlélési ösztönnel rendelkezik. A legtöbb
ember életében az ego nagyon magas szintű uralmat tart fenn. A szellemi
út az a folyamat, amelynek során ezt az uralmat az egótól
visszaszerezzük annak érdekében, hogy a szabadság azé legyen, akinek
szánták.
Az ego azonban nem fog önként lemondani a hatalmáról
. Ezért alapvető fontosságú az, hogy megértsük, hogy az ego hogyan
keletkezett. Ez egy meglehetősen bonyolult folyamat, amelynek a
rövidített ismertetése következik. Ahogyan már korábban elhangzott, a
tudatos önmagunk a lényünk központja, és az a feladata hogy a
pszichénket az ellenőrzése alatt tartsa. Annak érdekében, hogy ez az
uralom fennmaradjon a tudatos részünknek hajlandónak kell lennie az
életünkért teljes felelősséget vállalni, és meghozni a fontos
döntéseket. A kiegyensúlyozott döntések meghozatala érdekében, hogy a
döntéseinkkel ne veszélyeztessük önmagunkat és a körülöttünk lévő
életet, a tudatos önmagunknak szüksége van arra, hogy magasabb szinten
értse a világegyetem működését szabályzó törvényeket. Ezt a tudást
szellemi tanítóktól szerezhetjük meg, amelynek magyarázata később
következik.
Isten törvényei úgy lettek megalkotva, hogy
biztosítsák a világegyetem harmóniáját, vagyis az egyik társteremtő ne
pusztítsa el vagy tartsa kontrol alatt a másik társteremtőt. Ha minden
ember ezeket a törvényeket követné, akkor az emberiség felfelé tartó
spirált teremtene, és ezzel minden szenvedést megszüntetne a Földön.
Mivel minden társteremtő szabad akarattal rendelkezik, ezért
lehetőségünk van arra, hogy Isten törvényeivel szembeszegüljünk, és azt
az illúziót teremtsük meg magunknak, hogy különálló lények vagyunk.
Mindez azt a valótlan érzetet kelti, hogy magunkat mások fölé
helyezhetjük, és bánthatunk másokat anélkül, hogy önmagunkat bántanánk.
A társteremtőknek biztosított szabad akaratunkkal a tudatos önzőséget
választhatjuk saját döntésünk eredményeképp. Más szavakkal, a
társteremtők két lehetőség közül választhatnak az önazonosságukat
illetően:
- Önazonosságunkat alapozhatjuk olyan
tudatállapotra, amely a magasabb szintű önmagunkkal és minden élettel
egynek érzékeli önmagát. Ez harmóniát teremt a magasabb és az
alacsonyabb önmagunk között, és biztosít bennünket arról, hogy a
cselekedeteink önmagunk és mások felemelkedéséhez is hozzájárulnak.
Ezzel teljesítjük a létezésünk célját, és a Földet is hozzásegítjük
ahhoz, hogy az élet magasabb szintű formája jöjjön rajta létre. Azt a
tudatot, amely arra szolgál, hogy biztosítsa a harmóniát és a
világegyetemmel való egységet, nevezzük krisztusi tudatnak. Valójában
ez az egyetemes megnevezés túlmutat a keresztény vallásokon, és a
Krisztus szó szektariánus használatán. (erről bővebben később)
- Önazonosságunkat alapozhatjuk olyan tudatállapotra, amely önmagunkat a magasabb önmagunktól és minden más életformától elkülönültnek érzékeli. Ez szükségszerűen ahhoz vezet, hogy a magasabb és az alacsonyabb önmagunk között megosztottságot érzékelünk, és ezért az alacsonyabb önmagunk nem a szellemi önmagunkat tükrözi vissza. Ebből adódik az, hogy soha nem érezzük magunkat elégedettnek, és a cselekedeteink végül önmagunk és mások szenvedéséhez vezetnek. Azt a tudatot, amely az elkülönülést és az önzőséget érzékeli, nevezzük anti-krisztusi tudatnak. (magyarázata később következik)
Amikor öntudattal rendelkező
lényekként meg lettünk teremtve védett környezetben éltünk, amelyet az
Édenkert szimbolizál, amelyben bennünket szellemi tanítók vezettek.
Miközben önérzékelésünk fejlődésnek indult azzal a kísértéssel kerültünk
szembe, hogy az anti-krisztusi tudatunkat használjuk, amelyet a kígyó
szimbolizál.
A Földön élő emberek többsége az anti-krisztusi
tudat logikájától fokozatosan elvakult, és önmagát a saját szellemi
önmagától és a többiektől elkülönülve kezdte érzékelni. Ez eredményezte
azokat a döntéseinket, amelyeket arra az illúzióra alapoztunk, hogy
olyan emberi lények vagyunk, akik egymással versengenek. Az emberek
állatokhoz hasonló módon, a túlélési harcba kezdve kezdtek el
viselkedni, és ez vezetett a szenvedéshez. A tudatos önmagunk azt
kezdte érzékelni, hogy döntéseink nem várt következményekkel járnak.
Végül eljótt az az idő, amikor a tudatos önmagunk úgy döntött, hogy nem
hoz több döntést, vagyis nem vállal többé felelősséget.
Abban
a pillanatban, amikor úgy döntöttünk, hogy nem vállaljuk a felelősségét
annak, hogy döntéseket hozzunk, akkor született meg az ego. Mindez
azért történt, mert a külső körülmények megkövetelték a döntések
meghozatalát, de mivel a tudatos önmagunk erre nem volt hajlandó, valaki
másnak kellett döntést hoznia. Ez a valaki más, az ego. Alapvetően
azt határoztuk el, hogy a továbbiakban már nem hozunk tudatos
döntéseket, ezért az ego a tudatos észlelésünk alatti szinten kezdett el
működni, döntéseket hozni.
Ahhoz, hogy megértsük az ego
keletkezését, gondoljunk arra, hogy a tudat alatti elme a
számítógépekhez hasonlóan működik. Ha bizonyos cselekedeteket elégszer
ismételünk, akkor az elménkben tudat alatti szinten egy számítógépes
programot hozunk létre, amely innentől kezdve anélkül is működik, hogy a
tudatos elme ebben részt venne. Erre egy példa a kerékpározás. Ha
egyszer megtanultuk, többé nem felejtjük el. Ha tíz évig például nem
is bicikliztünk, de most, ha felülünk rá, akkor a tudat alatti
számítógépprogramunk beindul . Ennek az a hátránya, ha önző, vagy
önpusztító programot teremtünk, akkor abból szenvedés következik majd,
amit a tudatos elménk látszólag tehetetlenül szemlél, és nem állít le.
Ennek nyilvánvaló példája bármilyen függőség.
Mielőtt a tudatos
elménk úgy határozott, hogy nem vállalja a döntéshozatal felelősségét,
máris számos ilyen programot hozott létre. Amikortól megtagadta a
döntéshozatalt, onnantól ezek a programok indultak be. Néhány
tudományos fantasztikus történet azt írja le, hogy hogyan lesz egy
szuperszámítógép olyan hatalom birtokosa, amely értelemhez jut, és
uralni akarja a világot. Nos, miután mi nem vállaljuk az életünk
irányítását, a tudat alatti számítógépünk válik a hatalom birtokosává,
és az teremti meg az egót. Az ego behatárolt önazonosítással és
értelemmel rendelkezik, de a túlélési ösztöne rendkívül fejlett.
Az ego nem igazán törődik velünk, csak önmagával foglalkozik. Azt
keresi, hogy hogyan irányítson, és használjon fel bennünket úgy, hogy a
hatalmát minél jobban ki tudja terjeszteni a világra. Olyan, mint egy
őrült diktátor, akinek soha semmi nem elég, legyen az élvezet, tulajdon
vagy hatalom. Ha az ego fenyegetve érzi magát, akkor annak érdekében,
hogy életben maradjon, hajlamos elpusztítani bennünket, elpusztítja az
önbecsülésünket, és az önazonosságunkat. Az ego általában nem annyira
értelmes, hogy észlelje azt, hogy tőlünk függ a léte, és ha bennünket
elpusztít, akkor önmaga is elpusztul.
Azt is meg kell értenünk,
hogy az ego tisztában van azzal, hogy csak addig tudja fenntartani az
uralmát rajtunk, ameddig ezt a háttérből teszi. Ha a tudatos önmagunk
felfedezi az egót, és azt, hogy hogyan irányítja az életünket, akkor, ha
ezt nem fogadja el, visszaveheti az uralmat. Az ego azonban mindent
meg fog tenni annak érdekében, hogy ez ne következzen be, beleértve azt
is, hogy megváltoztatja a viselkedését, hitrendszerét. Az ego akkor sem
adja fel, ha rátalálunk a szellemi útra. Keresni fogja annak a
lehetőségét, hogy a szellemi hitünket úgy használja fel, hogy
fenntarthassa, vagy még ki is terjeszthesse az uralmát felettünk.
Nagyon is elképzelhető az, hogy azok az emberek, akik meg vannak
győződve, hogy szellemi úton járnak, még mindig az ego befolyása alatt
állnak. Ez az, amiről Jézus a következő állításában utalt: „Hogyan
mondhatod atyádfiának: Atyámfia, hadd vegyem ki szemedből a szálkát! –
mikor saját szemedben nem látod a gerendát? Képmutató, előbb vedd ki a
gerendát a saját szemedből, és akkor jól fogsz látni ahhoz, hogy
kivehesd a szálkát atyádfia szeméből.” (Lukács 6,42) Az ego nem látja
be a saját gyengéit, megvezet bennünket, és mindez álszent viselkedéshez
vezet.
Az ego mindent megtesz azért, hogy a háttérben
maradhasson, és azért, hogy bennünket arra késztessen, hogy ezeket az
egóról szóló tanításokat semmibe vegyük. Ezért, ha egyszer megértettük
az ego működését, akkor láthatjuk, hogy az igazi kulcs a szellemi
szabadságunk megszerzéséhez az ego legyőzése. Minden igaz szellemi
tanító foglalkozik annak tanításával, hogy hogyan győzzük le az egót.
Buddha szerint a megvilágosodás eléréséhez, és a szenvedésen való
felülkerekedéshez az ego legyőzésére van szükség. Jézus Isten
országáról beszélt, vagyis olyan tudatszintről, amely nem áll az ego
befolyása alatt.
Hol tartózkodik az ego, és mi teszi
arra képessé, hogy a tudatos önmagunk elől el tudjon rejtőzni? Lényünk
alacsonyabb részében tartózkodik, amely az anyagi világban fejezi ki
önmagát. Lényünknek ezt a részét gyakran tudat alatti elmének nevezik,
amely a hagyományos pszichológia, az önsegítő filozófiák és a szellemi
tanítások szerint is nagyon nagy hatással van az életünkre.
Amint a korábbi magyarázatból kitűnik, a tudatalatti elme
tanulmányozásának a legegyszerűbb módja az, ha számítógéphez
hasonlítjuk. Amint egy program létrejön ettől kezdve sokszor a saját
válaszreakcióinkat helyettesíti. Ezért a tudatos önmagunk már nincs
döntő pozícióban a külső körülményekre adott válaszreakcióknál, és az
életünk a tudatalatti számítógép vezérlete alatt telik. Sok ember
hagyja, hogy az egész élete a tudatalatti programok által vezérelten
folyjon, és gyakorlatilag nincs saját válaszreakciója. Ezek az emberek
biológiai robotként működnek, akik ritkán hoznak tudatos döntéseket,
inkább hagyják, hogy a döntéseik tudatalatti szinten folyjanak. Ez
nyilvánvalóan megakadályoz bennünket abban, hogy a belső körülményeinket
irányítani tudjuk. Megjegyzendő, hogy a számítógép nem fogja saját
programját módosítani, hanem a végtelenségig ismétli azt.
A
tudatalatti számítógép működésére példaként vegyünk egy olyan személyt,
akinek a matematikatanulás nehézséget jelent. Valószínűleg a
matematikai teljesítménye miatt már butának tartották. Ez a személy
önmaga számára már létrehozott egy olyan számítógépes programot, amelyet
arra alapozott, hogy ő nem tudja, nem is fogja tudni, és nem is akarja a
matematikát megérteni. Ha olyan helyzetbe kerül, amelyben matematikára
van szükség, akkor ez a program aktiválódik. Változatos formájú
kifogásként jön elő, amelyben az illető megmagyarázza, hogy miért nem
képes, miért nem akar, és miért nincs is szüksége arra, hogy matematikát
tanuljon. Az a tény, hogy valaki gyerekként nem tudta a matematikát,
az nem jelenti azt, hogy felnőttként sem lenne képes azt megtanulni.
Azonban ha hagyjuk, hogy a tudatalatti program irányítsa az életünket,
akkor még csak meg sem fogjuk próbálni, hogy valami újat tegyünk, és így
megfosztjuk magukat az új lehetőségek kiaknázásától.
Szinte
végtelen számú ilyen fajta tudatalatti számítógépes program létezik,
amelyek többsége pszichológiailag korlátoz. A függőségek minden formája
szintén tudatalatti számítógép programra vezethető vissza. Nagyon sok
ember, akiket gyermekkorukban érzelmileg megaláztak, úgy tűnik, hogy
felnőttként is maguk köré vonzzák a kegyetlen embereket, és mivel
állandóan azonos mintát ismételnek, nem képesek a folyamatot megtörni.
Nyilvánvalóvá válik, hogy ha az életélményünk irányítását a saját
kezünkben akarjuk tartani, akkor a tudatos érzékelés gátját kell
feloldani, és fel kell fedni a tudatalatti önpusztító programokat, majd
törölni kell őket az elménkből. Sajnálatosan ennek véghezvitele az ego
nagy ellenállásába ütközik, hiszen a tudatalatti programjaival befolyása
alatt tart bennünket, és mögéjük rejtőzik el. A legtöbb ember azonban
nem törekszik a tudatalatti elméjének megtisztítására mindaddig, amíg
valamilyen nagy krízishelyzet erre rá nem kényszeríti.
A
tudatalatti programok tudatalatti döntéseket eredményeznek, amelyek
korlátozó következményekkel járnak. Amennyiben a tudatos önmagunk
megtagadja a tudatos döntések meghozatalát, akkor azt hagyjuk jóvá, hogy
a tudatalatti programok határozzák meg a válaszainkat a korábbi
döntéseink következményeire vonatkozóan, és ezek további tudatalatti
választásokhoz vezetnek, amelyek még inkább korlátozó következményekkel
járnak. Mindez valójában „börtönbe” zár bennünket, amely egyre inkább
beszűkíti a mozgásterünket, míg végül úgy érezhetjük, hogy mozdulni sem
tudunk, mintha nem lennének az életben lehetőségeink. A legáltalánosabb
reakcióként ilyenkor azt jelentjük ki, hogy nekünk nincsenek
lehetőségeink. Végül ez a lefelé tartó spirál nagyobb válsághelyzetbe
torkollva arra készteti a tudatos önmagunkat, hogy ébredjen végre fel,
és határozza el önmagát arra, hogy magára vállalja az életünk
irányítását, és tudatosan döntések meghozatalát.
Nem szükséges azonban az életünket válságba sodorni ahhoz, hogy a
tudatos önmagunk úgy döntsön, hogy visszaveszi az életünk irányítását.
Mindannyiunknak bármikor megvan a lehetősége arra, hogy visszaüljünk a
vezetői székbe, és hozzákezdjünk a tudatalatti számítógépünk
szerkezetének megtisztításához. A könyvünknek az a célja, hogy
mindenkit arra sarkalljon, hogy vegye át az irányítást, és ne várjon a
nagy válsághelyzetekig. Az irányítás visszavételéhez azonban szükség
van arra, hogy többet tudjunk a tudatalatti elménkről, és az
energiatestünkről is.
Einsteinnek az a felfedezése, hogy minden energia, az élet minden területét átjárta. Ha minden energia, akkor az elménk is az. Ezt nem is nehéz elképzelni, hiszen a gondolataink és az érzéseink nyilvánvalóan az energia formái. Azonban ha a gondolatok és az érzések az elménk részei, akkor mi az elme?
Az energia kétféle módon
viselkedhet. Lehet hullám természetű, amely közvetítőn keresztül halad,
mint például a hang, amely a levegőben terjed, vagy a tengeri hullám,
amely vízben terjed. Az energia azonban energiamező formába is
rendeződhet, amely egyhelyben marad. Az elme egy ilyen energiamező. A
gondolatok és érzések pedig olyan hullámok, amelyek az energiamezőből
indulnak ki, és vagy ott is maradnak az energiamezőben, vagy
szétküldhetjük őket a világba.
Hogyan képzelhetjük el az elme energiamezejét? Tudjuk, hogy a
rúdmágnest láthatatlan energiamező veszi körül, és valószínűleg ennek
fényképét is láttuk már. Földünket is láthatatlan energiamező veszi
körül. Ezek után nem nehéz elképzelni, hogy az elménk egy olyan
energiamező, amely a fizikai testünk körül helyezkedik el. Egy ilyen
energiamező vagy aura létezését már évezredek óta feltételezik. Néhány
tisztánlátó képes az energiamezőt látni, amelyet arra használnak, hogy
fizikai betegségeket és elmeproblémákat diagnosztizáljanak. A legutóbbi
évtizedekben néhány tudós tudományos eszközökkel megmérte az emberi
energiamezőt. Annak ellenére, hogy ez nem került a tudományos élet
középpontjába, és nem is vált mindenki által ismertté, azért a testünk
körüli energiamező létezése tudományosan is elfogadott. Vannak olyan
fényképezőgépek, amelyek számítógéphez kapcsolva az energiamezőt a
képernyőn láthatóvá teszik, és valószínűsíthető, hogy ez a technológia
továbbfejlesztve alkalmassá válik betegségek diagnosztizálására. Ekkorra
már mindenki biztos lesz az emberi energiamező létezésében, de mi miért
várjunk odáig?
Az
elménk energiamezeje felismerésének az az előnye, hogy hozzákezdhetünk
annak tanulmányozásához, hogy az energiamező állapota hogyan
befolyásolja a tudatos gondolatainkat és érzelmeinket. Így az
energiamezőre elkezdhetünk hatást gyakorolni, ahelyett hogy az
gyakorolna hatást ránk. Ez néhány igen fontos elgondoláshoz vezet el.
Az energiamezőnk nem egy önmagában álló egység. Amikor egy másik
személlyel kapcsolatba kerülünk, az energiamezőink is kapcsolatba
lépnek, energiát cserélnek egymással, a másik energiamezőjéből. Az
adott személy energiát küld a mi mezőnkbe, vagy energiát vesz el.
Valószínűleg tapasztaltuk már, hogy ha valaki kiabál velünk dühében,
utána mi kerülünk nyomott hangulatba, vagy mi leszünk haragosak. Ennek
az az oka, hogy a személy haragos érzelmei energia hullámokként elérik
az energiamezőnket, és befolyásolják a saját érzelmeinket. Valószínűleg
azt is tapasztaltuk már, hogy ha egy szomorú vagy depressziós személy
közelében tartózkodtunk, akkor utána mi is fáradtnak, kimerültnek
éreztük magunkat. Ez abból adódott, hogy az a személy valójában
energiát vont el az energiamezőnkből, és így mi is lemerültünk.
Az energia lehet pozitív, vagyis magas rezgésszámú energia, amely
feltölt, és negatív, vagyis alacsonyabb rezgésszámú energia, amelyik
lemerít. Mivel minden energia, ebből az következik, hogy minden
érzéshez egy bizonyos rezgésszám tartozik. Nem nehéz felismerni, hogy a
haragnak észrevehetően alacsonyabb a rezgésszáma, mint a szeretetnek.
Így nyilvánvalóvá válik, hogy fel kell állítanunk egy szűrő rendszert
annak érdekében, hogy az energiamezőnket megvédjük az a negatív energiák
behatolásától, ugyanakkor utat engedjünk a pozitív energiáknak.
Hasonlatos ez a fizikai testünk immunrendszeréhez. A jó közérzetünket
növelhetjük azzal, hogy az energiamezőnket megvédjük a negatív
energiáktól.
Mi történik
akkor, ha a negatív energia már bekerült az energiamezőnkbe? A
tudomány szerint, ha az energiahullámmal valamilyen rezgést közöltünk,
akkor az végtelen hosszú ideig ugyanabban az állapotban marad. Más
szavakkal, ha egy alacsony rezgésszámú energia került az
energiamezőnkbe, akkor az képes sokáig ottmaradni. Az ilyenfajta
energia még arra is képes, hogy felhalmozódjon, és ettől
egyre rosszabbul érezzük majd magunkat. Találkozhatunk olyan
emberekkel, akiket a harag annyira a hatása alatt tart, hogy az
önuralmukat elveszítve állandóan sértett állapotban vannak. Ennek egyik
oka az, hogy a harag energiája képes felhalmozódni az
energiamezőjükben. Ugyanígy a depresszió egyik oka a negatív energia
felhalmozódása.
Tudatos
elménk, gondolataink és érzéseink, energiából állnak. Ahogy a mágnes
képes a vasreszeléket magához vonzani, úgy az energiának szintén van
elektromágneses ereje. Ezért a harag energiahullámainak a
felhalmozódása az energiamezőnkben a tudatos elménkre mágneses vonzást
gyakorol, és ezzel kiszolgáltat annak, hogy a helyzetre haraggal
reagáljunk. Világos most már, hogy a stressz szintén alacsony
rezgésszintű energia felhalmozódás az energiamezőnkben. Azonban a
sikeres stressz kezelés kulcsa az, hogy megtanuljuk annak a módját, hogy
hogyan védjük meg az energiamezőnket a negatív energiáktól, és hogy
hogyan tisztítsuk meg magunkat azoktól az energiáktól, amelyeket már
beengedtünk. A jó oldala a dolognak az, hogy elég könnyű a negatív
energiát pozitívvá alakítani. Ahogy az elménk képes olyan negatív
energiát létrehozni, mint a harag, úgy arra is képes, hogy az ilyen
energiát átalakítsa. Ennek a magyarázata későbben következik.
Mindez egy újabb gondolathoz vezet. Energiamezőnk a Földünk
energiamezején belül létezik. Ennek a mezőnek része az a terület,
amelyet a pszichológusok régóta kollektív tudattalannak neveznek. Ezt
most úgy magyarázhatnánk, hogy ez egy olyan energiamező, amely a
planétánkat körülveszi, és a gondolati és érzelmi energiák számára,
amelyet az emberiség az idők kezdete óta kibocsájt, tárolótérként
szolgál. Hiszen az energia az adott rezgésszintjén marad, és
felhalmozódik. Ezért nem nehéz elképzelni, hogy ez a kollektiv
energiamező hatalmas mennyiségű félelem, harag és gyűlölet energiát
halmoz fel. Ha a személyes energiamezőnk nyitva áll a tömegtudat előtt,
akkor nagyon nehézzé válik életünk irányítása.
Ennek egyik példája az, ahogyan a tömeg tudata képes az egyént
befolyásolni a tömegen keresztül. Számos esetben tapasztalható, hogy az
emberek elméjét a tömeg hogyan változtatja meg, és ennek hatására
hogyan lesznek képesek olyan dolgokat megtenni, mint például az
öldöklés, amelyet normál esetben soha nem tennének. Ez ad magyarázatot
arra is, hogy miért van az, hogy bizonyos emberek mindig az aktuális
áramlatokat követik, legyen az akár a közösségi vélemény, vagy
divatirányzat. Életünk irányítának alapvető lépése a tömegtudattól való
elhatárolódás.
Természetesen az energiamezőnkbe negatív energia nem csak kívülről
érkezhet. Ilyen energiák előállítására mi magunk is teljes mértékben
képesek vagyunk azzal, ha olyan negatív érzéseknek adjuk át magunkat,
mint a félelem vagy a harag. Ez szintén eredményezheti a negativ
energiák felhalmozódását, amely aztán még mélyebbre visz a lefelé tartó
spirálon, amely végül oda vezet, hogy elveszítjük az irányításunkat.
Láthatjuk, hogy az életünk irányításának egyik oldala az, hogy tanuljuk
meg magunkat megóvni attól, hogy az életre negatív érzésekkel
válaszolunk. Erre megoldást jelent a tudatalatti számítógépes programok
megszüntetése, ahogy erről korábban már szó esett.
Végül tartsuk szem előtt azt, hogy annak érdekében, hogy jól érezzük
magunkat az szükséges, hogy a személyes energiamezőnkben teremtsünk
pozitív energiát. Ez magába foglalja annak ismeretét is, hogy az
életkörülményekre hogyan adjunk pozitív válaszokat, de magába foglalja
annak ismeretét is, hogy hogyan fogadjunk magunkba annak forrásából
többet. A folyamat működésének megértéséhez ismernünk kell a magasabb
önmagunkat, és tudnunk kell arról a természetes energiaáramlásról, amely
a magasabb önmagunk és az alacsonyabb önmagunk között zajlik.
Mindezzel világosabbá válik annak ismerete, hogy hogyan védjük, és
tisztítsuk meg az energiamezőnket. Összefoglalva az energiatestükről
tanultakat:
* Meg kell tanulnunk megakadályozni a negatív energiák beáramlását az energiamezőnkbe. Lásd: Szellemi védelem
* Meg kell tanulnunk az energiamezőnk megtisztítását azoktól az energiáktól, amelyek már bejutottak. Lásd: Átalakítás
* Meg kell tanulnunk annak a módját , hogy ne teremtsünk a saját
elménken belül negatív energiát. Lásd: Béke, Psziché gyógyítása
* Meg kell tanulnunk a pozitív energia áramlásának kiterjesztését lényünk magasabb részéből. Lásd: Belső ráhangolódás

Annak érdekében, hogy lényünk magasabb és alacsonyabb énje közötti kapcsolatot könnyen elképzelhessük, segítségünkre lesz a következő ábra, melynek színes változata a könyv címlapján található. A szellemi énünk középpontját úgy is nevezik, az ÉN VAGYOK jelenléte, utalva arra, hogy ez az igazi önazonosságunk, amelynek segítségével képesek vagyunk észlelni, hogy „én vagyok”, létezem. A felső emberalak az
ÉN VAGYOKI AM megjelenítése a központi fehér gömbben.
René Descartes, francia filozófus mondta: „Gondolkodom, tehát vagyok.”
Bár a fizikai világban ez a megfigyelés megállja a helyét, a magasabb
valóság szerint először a létezésünket szükséges észlelnünk ahhoz, hogy
utána gondolkodni tudjunk. A szellemi énünk biztosítja a létezésünk
érzékelését, és az a tény, hogy tudatossággal rendelkezünk, biztosítja
számunkra azt, hogy gondolkozhassunk. ÉN VAGYOK, ezért tudok
gondolkodni. Az ÉN VAGYOK megnevezés ahhoz a névhez kapcsolódik,
amelyet Isten használt, amikor a Sínai hegyen Mózessel beszélt.
3,13 (2. Móz.) Mózes pedig monda az Istennek: Ímé én elmegyek az
Izráel fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem
tihozzátok; ha azt mondják nékem: Mi a neve? Mit mondjak nékik?
3,14 (2. Móz.) És monda Isten Mózesnek: VAGYOK, AKI VAGYOK. És monda:
Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem tihozzátok.
A szellemi világ lényei hierarchiát alkotnak, ennek magyarázatára a
későbbiekben kerül sor. Ez a hierarchia a szellemi valóság legfelső
Isten szintjétől kiindulva számos rezgéstartomány szintet átfog. A mi
életáramlatunk része ennek a hierarchiának, része a lények
láncolatának. Más szavakkal, az anyagi világban az emberek többsége
önmagát elkülönült lényként érzékeli a többi embertől, a természettől és
Istentől.
A szellemi világban minden tudatos lény számára
nyilvánvaló, hogy minden élet egy, és mindennek a forrása is egy. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy a szellemi világ lényeinek ne lenne
egyénisége. Azonban a saját egyéniségüket a magasabb szintű szellemi
lény rajtuk keresztüli önkifejezésével azonosítják, eljutva így egészen a
minden élet Teremtőjének szintjéig. Ez tisztán olvasható a Bibliában:
„Minden ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” (János
1,3) A szellemi világban minden lény rendelkezik az egység érzésével,
anélkül, hogy ez azonosságot jelentene. Önmagukra és a többiekre úgy
tekintenek, mint egyedülálló kifejezései ugyanannak a mindenen túl
létező valóságnak, amelyet az emberiség Istennek nevez.
Az
alacsonyabb énünk az ÉN VAGYOK jelenlétének egyéniesült kifejezése,
amely azért lett teremtve, hogy Isten többként fejezhesse ki önmagát,
ezzel megnyilvánítva a feltétel nélküli szeretetét. Az ÉN VAGYOK
jelenléte kívánsága volt az, hogy önmaga egy részét az anyagi
világmindenségbe küldje részben azért, hogy belülről tapasztalja meg
Isten teremtésének ezt a szintjét, részben pedig azért, hogy
társteremtőként segítséget nyújtson Isten országának megteremtésében,
amely a tökéletesen harmonikus társadalom a Földön.
Az ÉN VAGYOK
jelenléte részünk tartalmazza az egyéniségünk isteni tervét, minden
jellemzőnket, amely képessé tesz bennünket Isten lényének egyéni
kifejezésére. Szellemi szüleink alkották meg a tervet rólunk, akik
valamelyik szellemi valóságban léteznek. A terv, amelynek alapján
minket teremtettek állandó és megváltoztathatatlan. Ez az alapja annak,
hogy mi társteremtőként létezhessünk.
Az élet legvégső célja
az, hogy önmagunkat minél tejesebben észleljük, és a teremtői
képességünket olyannyira kiterjesszük, hogy uralkodhassunk az anyagi
világegyetemen, (az elme hatalmának mesteri alkalmazása az anyag felett,
amelyet Jézus és Buddha is bemutatott) és ezáltal Isten országát a
Földre hozzuk. Ha a teremtői képességeinket bölcsen használjuk, akkor
az isteni egyéniségünk alapjaira építünk, és ki is tudjuk bontakoztatni
azt. Ezáltal többé válunk annál, mint amilyennek bennünket teremtettek,
tanulva az anyagi világ megtapasztalásából származó építő jellegű
ismereteinkből.
Mivel az ÉN VAGYOK jelenléte az anyagi
világegyetem rezgése feletti rezgéstartományban található, ezért nem hat
rá negatívan semmilyen hibás cselekedetünk, melyeket az anyag világában
elkövetünk. Bármilyen hibát követtünk is el, annak nincs hatása az
igazi egyéniségünkre. Éppen ezért függetlenül attól, hogy milyen
szerencsétlenül érezzük magunkat, mindig van lehetőségünk arra, hogy
visszakapcsolódjunk az ÉN VAGYOK jelenlétéhez, és kibontakoztassuk saját
szellemi képességeinket. Ez a beépített biztonsági védelem Isten
világmindenség tervében biztosítja azt, hogy soha ne veszíthessük el a
magasabb énünkkel való egység kialakításának képességét.
A kauzális testünk
Az ábrán az ÉN VAGYOK jelenlétét szimbolizáló fehér gömb körül számos
gyűrűt láthatunk. Ezek jelképezik az anyag világában tett utazásunk
során elért eredményeinket. Mindezek az építő jellegű tanulási
megtapasztalásaink termékei. Megjegyzendő, hogy ami látszólag számunkra
hibának tűnik, az is átfordítható építő jellegű tanulási tapasztalattá.
Bölcs dolog az életet tudományos kísérletként megélni. Azért vagyunk
itt, hogy megtapasztaljuk azt, hogy mi az, ami működik, és mi az, ami
nem. Mindaddig, amíg hajlandóak vagyunk minden megtapasztalást építő
jellegű, pozitív tanulási folyamatnak tekinteni, addig nincs okunk arra,
hogy bűnösnek érezzük magunkat az elkövetett hibáink miatt. Amikor
Thomas Edison a villanykörte felfedezésén dolgozott, 2000 féle anyagot
próbált ki, mielőtt rátalált arra az egyre, amelyik működött. Nem
tekintette úgy, hogy kétezerszer hibázott. Az mondta: „Kétezer féle
útját ismertem meg annak, amelyek nem alkalmasak a villanykörte
megalkotására. Elképzelhető, hogy mi is megismertük már azt a 2000 féle
utat, amely nem vezet el ahhoz, hogy olyan emberek legyünk, akik lenni
szeretnénk, de mindezek a tapasztalatok felhasználhatóak arra, hogy
megalkossuk azt az embert, akik lenni szeretnénk.
A Biblia így hivatkozik a kauzális testre:
„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják;
Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda,
sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem
lopják.
Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Máté 6,19-21)
„Jézus pedig rátekintvén, megkedvelé őt, és monda néki: Egy
fogyatkozásod van; eredj el, add el minden vagyonodat, és add a
szegényeknek, és kincsed lesz mennyben; és jer, kövess engem, felvévén a
keresztet.”(Márk 10,21)
A kauzális testünkre úgy tekinthetünk,
mint egy kozmikus bankszámlára, amelyből meríthetünk a szellemi
fejlődésünk érdekében, és annak a célnak teljesítése érdekében, amely
miatt a Földre érkeztünk. Ha egyszer majd helyreállítjuk a tudatos
kapcsolatunkat a magasabb énünkkel, akkor képesek leszünk arra a pozitív
energiára és tapasztalatra támaszkodni, amelyet a kauzális test
raktároz.
A nyolcas számhoz hasonló forma,
amely az ábrán a felső és alsó emberi alakot veszi körül, jelképezi az
energia áramlását az ÉN VAGYOK jelenlétéből az alsóbb énünkbe. Ha
elveszünk a különváltság tudatállapotában, és tudatalatti döntéseket
hozunk, akkor helytelenül kezeljük a szellemi energiát, így az nem képes
visszajutni a szellemi valóságba. Ezek az energiák helytelenül kezelt
energiákká válnak, amelyek a személyes energiamezőnkben gyűlnek össze.
A helytelenül kezelt energia elzárja a szellemi énünkkel való intuitív
kapcsolatunkat, és csökkenti azt az energiamennyiséget, amely az ÉN
VAGYOK jelenlétéből áramlik, ezzel gyengítve a teremtő (kreatív)
energiánkat. Amint az alsó énünk egyensúlyát visszanyerjük, a nyolcas
formájú áramlás helyreáll, és az energia visszaáramlik a szellemi
valóságba, ahol megsokszorozódik, és így áramlik vissza hozzánk.
Talentumunkat (képességünket, tehetségünket) megsokszorozva a teremtő
erőnk kibővül. Jézus így magyarázta ezt a talentumról szóló
példabeszédében:
„Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik; de akinek nincs, az is elvétetik tőle, amije van.” (Máté 13,12)
Az igaz útja a talentumunk megsokszorozásának az, ha önzetlenül
járulunk hozzá az élet minden formája felemelkedéséhez. Ezt úgy
érhetjük el, hogy a szellemi egyéniségünket juttatjuk kifejezésre,
ahelyett, hogy célként saját személyünket akarnánk felemelni, vagy
másoktól akarnánk megszerezni bármit. Mindezt tökéletesen csak akkor
tudjuk megvalósítani, ha a tudatos önmagunk eléri a magasabb énünkkel
való egységet, vagyis túllép az emberi egón. Ez esetben önmagunkat
Isten társteremtőiként tudatosítjuk, és így eggyé válunk az ÉN VAGYOK
jelenlétünkkel.
A megvilágosodás vagy krisztusi tudatszint
alapján felismerjük, hogy az összes többi társteremtő is ugyanabból a
forrásból származik, és minden ember része Isten testének a Földön.
Önmagunk felemelésének igaz útja az, ha önzetlenül azon dolgozunk, hogy
segítsünk másoknak az egójuk legyőzésében, és a szellemi szabadságuk
elérésében. Jézus így írt minden élet egységéről:
„És felelvén
a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, amennyiben
megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem
cselekedtétek meg.”(Máté 25,40)
„És a ki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok.” (Máté 20,27)
„És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (János 12,32)
Pál szintén beszélt minden élet egységéről:
„Azonképpen sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai vagyunk.” (Róm.12,5)
„
Mert amiképpen a test egy és sok tagja van, az egy testnek tagjai
pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképpen a Krisztus is.”
(1.Kor.12,12)
25. Az énünk hordozója és a négy alsó testünk

Az ábrán lejjebb álló alak képvisel
bennünket, az emelkedő életáramlatot. Az ábra az életáramlatunk
legmagasabb szintű lehetőségét mutatja, amely esetén megszabadulunk a
dualitás/kettősség tudattól, és magunkra vesszük a krisztusi tudatot.
Így az alacsonyabb énünk a magasabb énünk tökéletességét tükrözi. Itt
lenn is azok lehetünk, akik odafenn vagyunk.
Leonardo da Vinci
Vitruvius-tanulmányának emberalakja az alacsonyabb énünket ábrázolja
teljesen kiegyenlített állapotban. Az alakot körülvevő kör jelzi a
szellemi valósággal való egységet. A négyzet az anyagi világegyetemet
reprezentálja, a kör négyszögesítését, vagyis azt a folyamatot, amelynek
során a szellem anyaggá válik.
A négyzet szimbolizálja a négy
elemet, a tüzet/Fire, a levegőt/Air, a vizet/Water és a Földet/Earth.
Ezek jelképezik az anyagi valóság négy síkját és a négy alacsonyabb
„testünket”, az önazonosságunk testét, a mentális vagy gondolati
testünket, az emocionális vagy érzelmi testünket és a fizikai testünket.
A lejjebb álló alakot nevezzük az énünk hordozójának. Ez foglalja
magába a négy alacsonyabb testünket, amelyek ugyanabban a térben
együttesen létező, egymáson áthatoló energiatestek, amelyek különböző
frekvenciával rezegnek.
- Az önazonosításunk testét/Identity body éteri
testnek is nevezik. Az önazonosításunk teste határozza meg azt, hogy
mivel azonosítjuk önmagunkat. Hogyan tekintünk önmagunkra, Istenre,
milyennek látjuk a világot, és hogyan észleljük a mindezek között
fennálló kapcsolatot? Magunkra szellemi lényként tekintünk-e, aki azért
van itt, hogy uralma alá hajtsa a Földet, vagy anyagból álló lénynek
tekintjük magunkat, a Föld termékeként, akinek nincsen befolyása arra,
hogy ezen változtasson?
- A mentális vagy gondolati testünk/Thought body tartalmazza
a gondolatainkat. Itt alkotjuk meg azoknak a különböző dolgoknak a
gondolati képekeit, amelyeket az anyagi világban meg szeretnénk
valósítani, és magát a megvalósítás módját. Minden gondolatformánk
önazonosságunkon alapul, vagyis az szabja meg, hogy miről hisszük el
bizonyos helyzetben, hogy képesek vagyunk megtenni, és miről hogy nem.
Így ha az önazonosságunk alapján emberi lényeknek tekintjük magunkat,
akkor ezzel behatároljuk önmagunk lehetőségeit.
- Az emocionális vagy érzelmi testünk/Feeling body természetesen
az érzelmeink helyszíne. Emóció vagy érzelem nem más, mint olyan
energia, amely mozgásban van. A gondolataink gondolat-formák,
amelyeknek ahhoz, hogy cselekvéssé váljanak, vagy megvalósuljanak
mozgásba kell hogy jöjjenek, és ez történik az érzelmi test szintjén.
Ez a testünk tartalmazza vágyainkat is, amelyek esetleg ellentétesek
lehetnek a magasabb szintű céljainkkal. Ideális esetben az érzelmeink a
gondolatainkat tükrözik, amelyek pedig az önazonosításunk tükröződései,
és amelyek végül az isteni természetünk visszatükröződései. Gyakori
azonban, hogy az érzelmeink saját életet élnek, és megpróbálják
irányítani az életünket, ahelyett, hogy a gondolataink felügyelete alatt
állnának.
- A tudatos elménk és a fizikai testünk/Physical body. Nagyon sok ember önazonosítása többnyire a gondolatok és az érzelmek tudatos észlelésének küszöbértéke alatt rejtve marad. Ezért nem értik a tudatos gondolatokhoz, érzésekhez és cselekvésekhez vezető folyamatot. Ebből adódóan kevés hatalmuk van afelett, hogy a cselekedeteiket ellenőrzésük alatt tartsák, így ilyenkor azok a tudat alatti folyamatok eredményeként születnek. Az emberek pedig csak szemlélhetik, hogy a tudat alatti elméjük irányítja életüket.
A tudatos elme és a cselekedeteink irányításának az a kulcsa, hogy csökkentsük a tudatos észlelésünk küszöbértékét, és így kezdjük el megérteni azt, hogy mi történik a magasabb testeinkben, és kezdjük el azokat tudatosan irányítani. A tudatos énünk erre tökéletesen alkalmas, hiszen képes arra, hogy oda vetítse ki önmagát, amit elképzel.
26. Hogyan veszítettük el a kapcsolatunkat a szellemi énünkkel?
Azt az alapvető koncepciót kell
megértenünk, hogy a négy alsó testünk szűrőt képez, amely megszínezi az
ÉN VAGYOK jelenlétéből az alacsonyabb énünkbe szűrődő fényt. Mivel
minden energiából áll, ezért minden az Anya-fényből jött létre.
Bennünket az anyagi világegyetemben ez a beszűrődő energia tart életben,
amely az ÉN VAGYOK jelenlétéből áramlik le a négy alsó testünkbe, ez
biztosítja a létezésünket.
Ideális esetben, ha mi pozitív
rezgést adunk hozzá ehhez az energiához, akkor felemeljük önmagunkat, és
önmagunkkal együtt minden más életformát. Így ez az energiánk
visszaáramolhat a szellemi énünkhöz. Ez a visszaáramlott energia
megsokszorozódik, és cserébe még több energiát kapunk. Ennek
eredményeként nő a kreatív, vagyis a teremtő energiánk. Mindez pozitív
spirált eredményez az életünkben, amely hozzásegít bennünket ahhoz, hogy
megvalósítsuk a létezésünk célját, és megszerezzük az anyag világa
feletti uralmunkat.
Ezt az energiaáramlást egy filmvetítő
fényforrásából érkező fényhez hasonlíthatjuk. Miközben a fény átjárja
az alsó testeinket, megszíneződik a testeink tartalmával,
gondolatainkkal, elképzeléseinkkel, hitünkkel és a testeink
energiájával. A filmvetítő fényforrásából származó fény pedig a
filmszalagon lévő képektől válik színessé. Mi négy “filmszalaggal”
rendelkezünk.
Ha vannak olyan elképzeléseink,
gondolataink, meggyőződéseink az alsó négy testeinkben, amelyek
nincsenek harmóniában a magasabb énünkkel, különösen, ha önző
gondolataink és önző vágyaink vannak, akkor az a kép, amit az
Anya-fényre vetítünk az nem tökéletes. Ez nem harmonikus
cselekedetekhez vezet, amelyek az életünkben a szenvedések okai. Végül
mindez lehet, hogy lefelé tartó spirált eredményez, amely még több
szenvedéshez vezet.
Az Anya-fényre általunk kivetített nem
tökéletes képek alacsonyabb rezgésű energiát képviselnek. Ez a
lerontott, helytelenül kezelt energia már nem képes visszaáramolni a
szellemi énünkhöz, hogy a mennyországban lévő kincseinket növelje, mert
nem képes a magasabb rezgésű szellemi valóságba bejutni. Így az önző
cselekedeteink megszakítják a nyolcas formájú áramlást, ám a lerontott
energiának valahol tárolódnia kell. Az általunk lerontott energia
végtelen hosszú ideig a saját rezgéstartományában marad. Ez az energia
nem tűnik el, hanem a négy alsó testünkben raktározódik el.
Így jön létre az a filter, amelyet fátyolnak neveznek. Ez az
energiafátyol akadályoz meg bennünket abban, hogy a szellemi énünkkel
fenn tudjuk tartani a kapcsolatunkat. Később ez olyannyira elködösíti a
látásunkat, hogy önmagunkat az anyagi világegyetembe zárt emberekként
érzékeljük, akiknek nem létezik semmi ezen a világon túl. Ezzel együtt a
kreatív, vagyis teremtő képességünk is annyira lecsökken, hogy úgy
gondoljuk, hogy a fizikai testünk használatán kívül nincs semmi egyéb
lehetőségünk a Földön. A szellemi erőinktől így foszt meg a
felhalmozott energia.
Meg kell értenünk, hogy ami a
tudatosságunk szintjén történik, beleértve a külső körülményeinket is,
az csak egy egyszerű kép, amely a tudatunk vetítővásznára és az
Anya-fényre vetül. Így rájöhetünk arra, hogy annak érdekében, hogy
megváltoztassuk azt, hogy mi vetüljön az életünk vetítővásznára, ahhoz
arra van szükség, hogy a vetítőteremben kicseréljük a “filmszalagokat” a
négy alsó testünkben. A tudatosság szintjén az élet hasonlatos a
filmvetítéshez. Ha nem tetszik az a film, de a vetítővászonnál tovább
nem jutunk, akkor hogyan tudnánk a filmen változtatni? Nyilvánvalóan
nagyobb sikerrel járunk, ha a fényforráshoz megyünk, és kicseréljük a
filmszalagot, vagyis a négy alsó testünk tartalmát.
Ha
megértjük ezt a folyamatot, akkor egyértelművé válik az, hogy két
kulcselemen múlik az, hogy szellemi síkon haladást érjünk el:
- Meg kell tisztítanunk az elménk minden síkját, a négy alacsonyabb „testünket” a nem tökéletes elképzeléseinktől, amelyek a szellemi energiát lerontják, és amelyek miatt az élethez negatívan állunk hozzá.
- Meg kell tisztítanunk, át kell alakítanunk a négy alsó testünkben tárolt lerontott energiát. Könnyítenünk kell a terheinken, mielőtt nekivágunk a hegymászásnak.
Szerencsére mindezt nem egyedül kell véghezvinnünk, hiszen mindannyiunknak van személyes tanítója, aki mindezekben segít.

Az a forma, amely a nyolcas közepénél látható, a krisztusi énünket szimbolizálja.
Ő a közvetítő az ÉN VAGYOK jelenléte, és a dualitásban (kettősségben)
elveszett alacsonyabb énünk, vagyis a tudatos énünk között. Az
mondhatjuk, hogy a krisztusi énünk a szellemi tanítónk, aki, miután
elvesztettük a magasabb énünkkel való kapcsolatot, értünk jött. Ez az
énünk önmagunk tartományán belül bármikor elérhető, ha a figyelmünket a
szívünkre összpontosítjuk, miközben az intuíciónkat is működésbe
hozzuk. Jézus a krisztusi énünkről ezt mondta:
„És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké.”(János 14,16)
„Ama vigasztaló pedig, a Szent Lélek, akit az én nevemben küld az Atya,
az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat,
amiket mondottam néktek.” (János 14,26)
Nem igényel ember
feletti képességet, vagy pszichikumot az, hogy meghalljuk a krisztusi
énünk csendes hangját. Jegyezzük meg azonban, hogy a krisztusi énünk
nem a fizikai testünk szintjén található, és nem is abban a
tudatállapotban található meg, amely a legtöbb ember számára általános.
Nem találhatjuk az érzelmi testünk szintjén sem, és még a gondolati
testünkben sem, ahol az intellektuális, racionális elménk van. A
krisztusi énünk nem süllyed lejjebb az önazonosságunk testénél, és a mi
feladatunk az, hogy a figyelmünket erre a szintre emeljük.
Sajnálatosan a világ arra sarkall bennünket, hogy a figyelmünket
alacsonyabb szinten tartsuk. Vannak, akik teljesen az anyagi világra
fókuszálnak, vannak, akiket leginkább az érzelmek irányítanak, és vannak
nagyon intellektuális emberek. Mindannyiuk számára nehézséget jelent a
krisztusi énük észlelése. Ki kell alakítanunk azt a képességünket,
hogy a figyelmünket a magasabb énünkre, a szellemi valóságra
fókuszáljuk. Jézus így beszélt a krisztusi énünkre való hangolódás
fontosságáról:
„Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.” (Máté 6,33)
Ahhoz, hogy meghalljuk a krisztusi énünket, le kell csendesítenünk az
egónk erős hangját, amely próbálja a krisztusi énünket elnyomni, vagy a
megérzéseinket, intuícióinkat, észérvekkel próbálja támadni. Valójában
az egónk folyamatosan azon munkálkodik, hogy magánál tartsa életünk
irányítását, azt a pozíciót, amelyre a krisztusi énünk lenne hivatott
addig, ameddig a tudatos énünk egységbe nem forr az ÉN VAGYOK
jelenlétünkkel. Az egónak ezt úgy sikerül elérnie, hogy folyamatosan
abban a hitben tart bennünket, hogy bizonyos elképzeléseink a
megingathatatlan igazságot képviselik, ezáltal az elménk köré falat
épít. Ezen a falon sok ember nem is mer a felülemelkedni, pedig erre
volna ahhoz szükség, hogy észlelhesse a krisztusi énjének a hangját. A
krisztusi énünk VÉG NÉLKÜL azon munkálkodik, hogy kivezessen bennünket a
mentális börtönünkből azzal, hogy megkérdőjelezi az ego
„megingathatatlan” igazságainak a tartalmát.
A szellemi úton
lépésenként közelítünk a krisztusi énünkhöz. Időközben elnyerjük azt a
látásmódot és megkülönböztető képességet, amely lehetővé teszi
számunkra, hogy átlássunk az anti-krisztusi tudat által létrehozott
illúziókon. Ezzel együtt visszanyerjük a négy alsó testünk tisztaságát,
és megtisztulunk az önző elképzeléseinktől, amelyek a szenvedéseinket
okozzák. A krisztusi énünkön keresztül jutunk el odaig, hogy először a
négy alsó testünkön, később pedig a fizikai valóságon is átvegyük az
uralmat.
Kezdetben a tudatos énünk a krisztusi énünket
rajtunk kívül álló tanítónak érzékeli, később azonban fokozatosan egyre
mélyebb egységet épít ki vele. Ez vezet ahhoz a misztikus egységhez,
amikor mi magunk válunk eggyé a krisztusi énünkkel, válunk Krisztus
menyasszonyává. Ezáltal a tudatos énünk az őt megillető helyre kerül,
mint a lényünk Krisztusa, és így válunk az élő Krisztussá.
Így
teljesedik be a mondás: „amint fent, úgy lent”, amely azt jelképezi,
hogy az ÉN VAGYOK jelenléte már képes az alsó énünkön keresztül
megnyilvánulni, cselekedni. Ebben az esetben az önazonosságunk a
szellemi énünket tükrözi vissza, amely az ÉN VAGYOK jelenlétéhez
kapcsolódik. Ezáltal uralmunkba vehetjük a Földet, amely az ábrán
szimbolikusan a Vitruvius-tanulmány emberalakjának lába alatt van.
Jézussal együtt mondhatjuk: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én
is munkálkodom.” (János 5,17)
Valószínűleg a teljes lényünk
bemutatása alapján arra a következtetésre juthattunk, hogy a szellemi út
sokkal összetettebb annál, mint amilyennek gondoltuk, és több munkával
jár, mint amit elképzeltünk. Ha így vélekedünk, ne keseredjünk el.
Ugyanis rövidesen megismerkedhetünk azzal a szisztematikus úttal,
amellyel javíthatunk az életünkön. Még annak is van esélye, hogy
amennyiben változtatunk az életfelfogásunkon, akkor a közérzetünkben
azonnali javulást érjünk el.
Sokféle szellemi és vallásos
tanítás ígér könnyű kiutat, automatikus utat az üdvözüléshez. Valójában
az egyetlen igaz út az, ha szisztematikusan újraépítjük saját magunk
önazonosságát egészen addig, míg azt fogadjuk el, akik igazából
vagyunk. Igy tud helyreállni a magasabb és az alacsonyabb énünk közötti
egység. Ez munkával jár, hiszen meg kell tisztítanunk az alsó négy
testünket a dualista gondolatoktól, és a lerontott, helytelenül kezelt
energiától. Létezik azonban egyfajta könnyű kiút.
A kiutat az
jelenti, ha felismerjük, hogy a tudatos énünk azzá válik, aminek önmagát
képzeli. A tudatos énünk olyan képességgel rendelkezik, hogy azzal
azonosítja önmagát, amit magának választ, és képes még ezen az
azonosításon is bármikor változtatni. Tudatosíthatjuk, hogy az egónk az
önző gondolatainkból és az alsó négy testünk lerontott energiáiból
mentális börtönt épített önmagunknak.
Elképzelhetjük ezt egy
kis piros téglás épületnek az ajtó helyén kisméretű ablakkal. Az ego
trükkökkel rávette a tudatos énünket, hogy lépjen be ebbe a börtönbe, és
higgye úgy, hogy innen nincs menekvés. Így a tudatos énünk jelenleg
nagyon szűk perspektíván át lát a világra és önmagára. Ez okozza azt az
érzést, hogy korlátok között érezzük magunkat, és az életet
szenvedésként éljük meg, úgy gondolva, hogy nincs számunkra kiút.
A
valóság azonban az, hogy a börtön ajtaja nincs kulcsra zárva. A
tudatos énünk bármikor dönthet úgy, hogy kinyitja az ajtót, és kilép a
börtönből. Ettől a börtön még nem tűnik el. Meg kell szabadulnunk az
önző gondolatainktól és a lerontott energiáktól annak érdekében, hogy
visszavehessük az irányítást a négy alsó testünkön. Azonban ha egyszer
már kinn vagyunk a börtönből, akkor az életkilátásaink máris drámaian
megváltoznak.
Ettől kezdve már nem érezzük magunkat korlátok
között, és az élet sem tűnik már végtelen szenvedésnek. Észrevesszük a
régi mondás igazságtartalmát: mi nem olyan emberek vagyunk, akik
szellemi tapasztalatokat akarnak nyerni, hanem olyan szellemi lények,
akik emberi tapasztalatokat gyűjtenek. Ha pedig nem tetszenek a
begyűjtött emberi tapasztalataink, akkor változtathatunk rajtuk azzal,
ha szellemi útra lépünk.
Vezetőnkként használhatjuk a
krisztusi énünket az igazi önazonosságunk visszaszerzéséhez. Így
kezdjük el felismerni és elfogadni, hogy szellemi lények vagyunk,
kezdjük el megérezni azt a szabadságot és örömet, amely abból fakad,
hogy tudjuk, hogy kik vagyunk, miért vagyunk itt, és hogyan tudjuk
teljesíteni a legmagasabb céljainkat. A könyv egyedüli célja az, hogy
olyan ismeretet adjon, amely hozzásegít ahhoz, hogy visszanyerhessük a
szellemi szabadságunkat.
Nagyon sok keresztény ember abban a
hitben nevelkedett, elhitették vele, hogy Jézus azért mondta, hogy ő és
az Atya egyek, mert ő volt Isten egyetlen fia. Eszerint
istenkáromlás lenne azt feltételezni, hogy mi is képesek vagyunk azt
megtenni, amit Jézus tett. Jézus azonban soha nem állította, hogy ő
Isten egyszülött fia, hanem:
„Én semmit sem cselekedhetem magamtól;” (János 5,30)
„semmit sem cselekszem magamtól, hanem amint az Atya tanított engem, úgy szólok” (János 8,28)
Jézus az Atya szót használta az ÉN VAGYOK jelenlétére, amikor a
szellemi tanítójára utalt. Az ő ÉN VAGYOK jelenlétének fénye volt az,
amely erőt adott neki ahhoz a munkához, amit elvégzett. Mivel az alsó
négy teste tiszta volt, így az ÉN VAGYOK jelenlétéből áradó fény
korlátozás nélkül áramolhatott le, ezért rendelkezett az átlagembernél
nagyobb kreatív energiával. A legtöbb hagyományos egyház által titokban
tartott tény az, hogy mindannyian rendelkezünk az ÉN VAGYOK jelenléte
részünkkel. A bennünk lévő ÉN VAGYOK jelenléte ugyanolyan erővel
rendelkezik, mint az ÉN VAGYOK jelenléte Jézusban. Jézus ezért mondta:
„Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd
azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem; és nagyobbakat is
cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek.” (János 14,12)
Mi, vagyis az alsó énünk, nem vagyunk képesek azt cselekedni, amit
Jézus tett, azonban Isten rajtunk keresztül ugyanazt tudja tenni, amit
Jézuson keresztül tett. Jézust az tette egyedülállóvá, hogy
megszabadította magát attól, hogy Istent önmagában megtagadja, ezért
Isten képes volt ellenállás nélkül rajta keresztül cselekedni. Minket
arra kondicionáltak, hogy Isten fényének és szeretetének áramlását az
alacsonyabb énünkben állítsuk le, azonban a krisztusi tudatunkkal ezen a
programon felül tudunk emelkedni. Megismerve a krisztusi igazságot,
megszabadulhatunk az ego illúzióitól.
Ha ismerjük az
igazságot, akkor elérhetjük ugyanazt az egységet az ÉN VAGYOK
jelenlétével, amelyet Jézus elért. Jézus azért jött, hogy bemutassa ezt
az utat, amelyre mindenki képes, nem pedig azért, hogy őt
bálványozzuk. Jézus azért jött, hogy megmutassa a szellemi gyarapodás
egyik alapvető törvényszerűségét:
Amit egyikünk meg tud tenni, azt mindannyian meg tudjuk tenni.
Az ÉN VAGYOK jelenlétével való egységünk a legnagyobb lehetőségünk a
Földön, és ha elérjük, akkor teljesíteni tudjuk Isten társteremtőiként a
szerepünket. Csak akkor következik be Krisztus második eljövetele, ha
ezt az egységtudatot megfelelő számú ember már elérte. Így valósul meg
Isten országa a Földön, amely a béke és megvilágosodás Aranykorához
vezet majd.
Földi küldetésünkre, az Aranykor létrejöttében való
segítségre jelen megtestesülésünkben nagy valószínűséggel önként
jelentkeztünk. Bizonyára éreztük azt, hogy valami nincs rendjén a
Földön, valami hiányzik, valamin változtatnunk kell. Valószínűleg
mindig élt bennünk a vágyakozás valami jobbra, valami többre, és élt a
vágyunk az elveszett paradicsom után, amely nem más, mint az igazi
énünkkel való egységünk. A személyes beteljesülésünk és a világ jobbá
tételének kulcsa az, hogy kövessük a régi hívást:
Ember, ismerd meg önmagad!
Ez valójában azt jelenti:
Ember, ismerd fel önmagadban az Istent!
Az igazi önmagunk az ÉN VAGYOK jelenléte. Legyen bátorságunk ezt
felismerni, és legyen bátorságunk ennek megfelelően ugyanannak lenni itt
lent, mint akik odafent vagyunk.
29. Értsük meg, hogyan társteremtünk!
Ha önmagunknak jobb életet szeretnénk
teremteni, akkor értenünk kell a teremtés folyamatát. Meg kell
értenünk, hogy társteremtőként hogyan járultunk hozzá a jelenlegi
helyzet megteremtéséhez, annak érdekében, hogy megtanuljuk azt, hogy
hogyan teremthetünk jobb jövőt. Mostanra elérkezett a lehetőségünk
arra, hogy felvázoljuk, és megértsük a társteremtés folyamatát.
Az anyagi világegyetemben minden egy anyagból, a szellemi energiából
teremtődött, amely az Anya-Fény. Mielőtt ez a fény fizikai anyagként
fizikai formában megjelenne, azt megelőzően a rezgéstartománya az anyagi
világ rezgésének szintjére kell , hogy csökkenjen. A Földet a szellemi
szférában tartózkodó lények teremtették számunkra, és biztosították
azokat a feltételeket, amelyekre építhetünk. Azért vagyunk itt, hogy a
számunkra biztosított alapokra építsünk. A feladatunk teljesítése
érdekében társteremtőként alkalmasnak kell lennünk a magas rezgésű
szellemi fény befogadására, amelyet az anyagi világ tartományába kell
lehoznunk. Ez a fény a szellemi énünkből, az ÉN VAGYOK jelenléte
részünkből érkezik, és onnan áramlik folyamatosan az alsó énünkbe.
Ideális esetben a tudatos énünk irányítja ezt a szellemi fénysugarat. A
fény először az alsó énünk legmagasabb szintjére, az önazonosságunk
testébe érkezik. Ha a tudatos énünk már felépítette a legmagasabb szintű
önazonosságát, akkor szellemi lénynek tekinti önmagát, aki azért van
jelen, hogy a szellemi egyéniségét kifejezhesse. A világegyetem
harmóniáját biztosító szellemi és természeti törvények alapján tudjuk
ezt megtenni, amelynek során önzetlenül, az élet minden oldalának
fejlődését segítve munkálkodunk. Így megsokszorozzuk a
talentumunkat, amely felemel bennünket, és velünk együtt minden életet.
Az a fény, amely az önazonosságunk testén keresztül szűrődik be,
bizonyos formát, alakot ölt magára. Ez azonban még nem fizikai forma,
mivel még a fizikai anyag szintje feletti rezgés alkotja. Platón, a
görög filozófus, azt tanította, hogy a fizikai világban minden a
magasabb valóságban lévő „ideális forma” mintájára jött létre. Ha az
önazonosságunk teste tiszta, akkor ilyen ideális formát teremthetünk.
Továbbá a tiszta önazonosság testben semmi sem fogja a fény útját
akadályozni, vagyis a fény a szellemi énünkből teljes erővel a gondolati
testünkbe áramolhat.
Ideális esetben a gondolati testünk az a
hely, ahol az elképzeléseink már szilárdabbá válnak. Az önazonosság
testünk egy építész elgondolásai alapján létrehozott vázlatokhoz
hasonlítható, a gondolati testünk pedig a papírra vetett tervnek felel
meg, amely már a kidolgozott részleteket is tartalmazza . Ha az
önazonosságunk testében jó alapokat teremtettünk, és ha a gondolati
testünk is tiszta, akkor a gondolataink az önazonosság testünkben lévő
legmagasabb szintű vágyakkal, tervekkel harmóniába kerülnek. A
változatlan intenzitású, nem csökkentett fény ereje így akadálytalanul
jut be az érzelmi testbe.
Az építész valószínűleg több
vázlattervet is készít egy házhoz, azonban belőlük csak egy valósul
meg. Mivel a gondolatok képlékenyebbek az érzéseknél, ezért az érzelmi
test szintje az a helyszín, ahol eldől, hogy melyik vázlatból lesz
valóság. Szintén itt dől el az is, hogy a munkába mikor kezdjünk
bele. Itt kapjuk az ösztönzést, és a lendületet a cselekedetekhez. Ha
az érzelmeink tiszták, egyensúlyban vannak és harmonikusak, akkor az
érzelmi testünk is harmóniában lesz a legmagasabb szintű vágyainkkal,
terveinkkel. Így az energia akadálytalanul áramolhat az anyagi világ
szintjére.
Az anyagi világegyetemben és a fizikai testünkben az
energia kétféleképpen jelenik meg. A legáltalánosabb megnyilvánulási
formája egy eredményes cselekedet a fizikai világban. Ha a
cselekedetünket az önazonosság testünk legmagasabb szintű elképzelései
vezérlik, és az tiszta gondolatokkal, és harmonikus érzelmekkel párosul,
akkor érjük el a legtöbbet, az eredmény pozitív lesz nemcsak önmagunk,
hanem mindenki más számára is. Azonban az önazonosság-, a gondolati-,
és az érzelmi testeinken áthaladó energiának van még valamilyen egyéb
hatása is.
Ahogy már a korábbiakban említettük, a
teremtés folyamata a moziban lévő vetítőgép működéséhez hasonlítható.
Amint a fény eléri az anyag szintjét, a mentális folyamataink során az
anyagi világ hullámhosszain képeket vetítünk az Anya-fényre. Úgy is
mondhatjuk, hogy az élet vetítővásznára vetítjük a képeinket, vagyis a
világegyetemnek arra a kozmikus tükrére, amely azokat a fizikai
körülményeket türközi vissza, amelyek az elménk által más szinten
megteremtett képeknek felelnek meg. Ezzel a tanítással valószínűleg nem
találkozunk az iskolákban, vagy a vasárnapi iskolákban, ezért szükség
van némi elmélkedésre ahhoz, hogy igazán megértsük, mi is történik.
30. Hogyan válnak a gondolatok anyaggá?
Kiindulásként gondolkozzunk el azon,
hogy a tudomány egyik fontos eredményeként minden kétséget kizáróan
bebizonyosodott, hogy sok látható tényállásnak/okozatnak az oka
láthatatlan. Példaként képzeljük el, hogy a testünkön vérző sebek
jelentek meg. Kezelésként a ha kenőcsöt használunk, akkor csak a
látható sebekre/okozatra hatunk. A sebek azonban nem tűnnek el, így
orvoshoz fordulunk. Ő tudósként rájön, hogy a látható sebeket
láthatatlan ok, a vérben lévő fertőzés váltotta ki. Miután a
baktériumokat hatástalanítja, ezzel megszűntetve az okot, az okozat is
eltűnik. A tudomány az ok és okozat kapcsolatáról már felfedte:
- Az anyagi világegyetemben látható
sokféle különböző forma valójában okozat, amelyek egy láthatatlan
anyagból állnak. Minden anyag molekulákból áll. A molekulákat atomok
építik fel. Az atomokat szubatomi részek alkotják. A szubatomi részek
anyagi részeknek, vagy energia hullámoknak tűnhetnek. A jelenlegi
feltevés szerint a szubatomi részeket nagyon apró rezgő szálak
alkotják. Ezek a szálak azonban egy másik dimenzióban találhatóak,
amelyet ez a könyv szellemi valóság világának nevez.
- A természet bizonyos törvénye szabályozza azt a folyamatot, amelynek során ez az alapvető szubsztancia különböző atomként, molekulaként és látható formaként megjelenik.
A tudomány nem tudja még
pontosan leírni, hogy az energiából hogyan lesz anyag, de ennek részben
az az oka, amelyről a későbbiekben még szó lesz, hogy a tudomány az
elmét nem veszi figyelembe. Ahogyan már korábban erről már beszéltünk, a
kvantum fizikusok egyértelmű kapcsolatot fedeztek fel a tudat és a
szubatomi részecskék között. Néhány tudós jelenleg azt feltételezi,
hogy a világegyetem alapvető építőköve nem anyagi részecske, vagy
energia hullám, hanem információ.
Ezek után a központi kérdés
az, hogy minek a hatására veszi fel a vibráló energia a szilárd anyagi
részecske alakját, és mi okozza azt, hogy ezek a részecskék bizonyos
anyaggá és formává állnak össze a látható világegyetemben? Példaként
gondolkozzunk el azon, hogy a szubatomi részecskéket mi irányítja úgy,
hogy oxigén vagy hidrogén atomokká álljanak össze? Mi irányítja ezeket
az atomokat úgy, hogy víz molekulákká álljon össze? Mi irányít más
részecskéket úgy, hogy olyan atomokká rendeződjenek, amelyekből ásványok
keletkeznek? Mi irányítja a molekulákat, hogy úgy kombinálódjanak,
hogy hatalmas óceánok jöjjenek létre Földünkön? Mivel a kvantum
fizikusok kimutatták az anyag és a tudat közötti tagadhatatlan
kapcsolatot, így a folyamat melynek során az energia, amely az elme
anyaga, anyaggá lesz, az nem lehet tudat nélküli, intelligencia
jelenléte nélküli folyamat.
A legnyitottabb gondolkodású
tudósok azt kezdték el feltételezni, hogy a világegyetemnek azért van
egyedi formája, mert az alap szubsztancia, amelyből keletkezett, olyan
formát öltött, amelyet a ráható információk közöltek vele. A tudósoknak
ezzel az a gondjuk, hogy információt csak tudatos elme tud létrehozni.
Tudjuk, hogy egy könyv, ugyanúgy mint a számítógépünk alaplapja adatokat
tárol. Azonban ami a könyv lapjain fellelhető, azok bizonyos
elrendezésű fekete pontok, a számítógép adatbankjában pedig igen/nem
jelek vannak, 0-val vagy1-el kifejezve. Ezek adatok, de az nem
információ. A számítógép adatai, vagy a könyv pontjai addig nem válnak
információvá, amíg valaki azt el nem olvassa, vagy nem értelmezi.
Azonban csak a tudatos elme képes adathalmazt értelmes információként
feldolgozni.
Tehát a világegyetemet felépítő alap
szubsztanciának ahhoz, hogy látható formát öltsön tudatos elmére van
szüksége, amely létrehozza az elképzelést az adott formáról, majd pedig
alkalmazza vagy átküldi ezt az információt ahhoz a szubsztanciához,
amely nem rendelkezik formával, de képes bármilyen formát magára venni.
A materialista tudósok egy ilyen tudat létezésére nem tudnak
magyarázatot adni, mivel az evolúciós elmélet szerint nem volt az ember
megjelenése előtt tudatos lény a Földön. Azonban, ahogy erről már az
előző részben volt szó, erre a problémára a spirituális világnézetnek
megvan a magyarázata.
Amit még tudnunk kell az az, hogy
Istenen vagy a Szellemi Lényeken kívül, még más lények is rendelkeznek
azzal a képességgel, hogy az elméjükkel az Anya-fényre vetített
információ felvegye a vetített forma alakját. Az elménk pont olyan
kreatív képességekkel rendelkezik, mint Istené, mivel Isten képére és
hasonlatosságára lettünk teremtve. Azonban a külső körülményeink, és
részben a lelki állapotunk tükrözik rólunk vissza azt, hogy milyen képet
őrzünk önmagunkról az elménk négy szintjén. Ezt vetítjük az
Anya-fényre, és a fény ezek után olyan fizikai formát ölt fel, mint
amilyen az elménkben lévő kép. Ha azt képzeljük, hogy az élet harc,
akkor olyan körülményeket hozunk létre, vagy vonzunk be, amely az
életünket harccá alakítja.
Eddig anélkül vetítettük
gondolati képeinket az Anya-fényre, hogy tudatában lettünk volna annak,
hogy mit teszünk. Mindezt anélkül tettük, hogy tudatában lettünk volna
annak, hogy az elképzeléseink, a tudatalatti önazonosságunk,
gondolataink, érzelmeink és a tudatos gondolataink hatással vannak az
életünkre. Azzal, ha ráébredünk, hogy az életünk látható körülményei
egyszerűen a láthatatlan okokból következnek, akkor ezzel a tudással
elkezdhetjük az irányítást a saját életünk felett.
Ha
megváltoztatjuk az elképzeléseinket és hitünket az elménk négy szintjén,
akkor változtathatunk a külső körülményeinken. Ahelyett, hogy a
kozmikus tükör előtt ülve arra várnánk, hogy a tükör mosolyogjon ránk,
hozzákezdhetünk ahhoz a dologhoz, amelyen azonnal átvehetjük az uralmat,
vagyis a belső körülményeink megváltoztatásához. Kellemetlen külső
hatások esetén elkerülhetjük az önpusztító kérdésfeltevést: miért velünk
történik ez? Ehelyett feltehetünk önerősítő kérdéseket: „Milyen
gondolati képet sugároztam a kozmikus tükörre ahhoz, hogy ezt kaptam
vissza?”
31. Jussunk el a legteljesebb lehetőségeinkig!
Lehet, hogy elvontnak tűntek a
korábbi gondolatok, ezért nézzünk most egy gyakorlatiasabb példát.
Miért van az, hogy egyes emberek mindig szerencsésnek tűnnek, míg
másoknak mindig a lehető legrosszabb jut ki? A kvantum fizikusok
bizonyítása alapján a szubatomi részecskék nem fizikai részecskék
mindaddig, amíg a tudós el nem kezdi a megfigyelést. Addig azok
virtuális részecskeként a valószínűség világában léteznek. Amikor a
megfigyelés megkezdődik, az egyik lehetséges részecske „előkerül” a
valószínűség világából, és megjelenik a fizikai világban.
Most
gondoljunk a saját életünkre! Gyakran érezzük azt, hogy olyan
helyzetben vagyunk, amely többféleképpen zárulhat. Szinte minden
helyzet rendelkezik egynél több lehetséges kimenetellel, amelyeknek a
skálája a viszonylag kellemestől a viszonylag kellemetlenig terjed. Mi
határozza meg azt, hogy a lehetséges kimenetelekből melyik válik
valóra? Ha egy dobókockát eldobunk, akkor az hat féle eredményt
hozhat. Mielőtt elgurítjuk a kockát, nem jelenik meg a végkimenet. A
hat lehetséges eredmény egy másik valóságban tartózkodik, ahol mindegyik
csak egy esély.
Mi határozza meg, hogy melyik számnál áll
meg az eldobott kocka? Csupán a véletlenszerűség? Ha így van, akkor
hogy lehet az, hogy néhány ember szerencsésebb, mint mások a
kockadobásban az élethelyzetekben? Miért van az, hogy néhányan úgy
töltik el az életüket, hogy egyik jóból a másikba kerülnek, míg másoknak
mindenből a lehetséges legrosszabb jut? Miért van az, hogy úgy tűnik,
hogy néhányan vonzzák a szerencsétlen helyzeteket, és krízisekből áll az
életük. Mindez csak szerencse, sors vagy az igazságtalan Isten
büntetése? Esetleg lehetséges-e az, hogy az emberek tudata, élethez
való hozzáállása és hite dönti el, hogy a legteljesebb vagy leggyengébb
lehetőségünk válik valósággá.
Képzeljük el, hogy egy olyan
helyzet alakul ki körülöttünk, amelynek tíz lehetséges kimenetele van. A
helyzet még nem áll fenn, így a tíz végkimenet még nem létezik a
fizikai szinten, hanem a magasabb valóságban, ahol még csak lehetséges
végkimenetelek. Milyen ez a valóság? Lehetséges-e, hogy ez a magasabb
rezgések valósága? Lehetséges-e hogy ez a valóság az anyagi
világegyetem egy szintje, és megfelel az egyik vagy az összes olyan
szintnek ahol az érzelmeink, a gondolataink és az önazonosságunk
található? Más szavakkal az elménk magasabb szintje kapcsolatban áll-e
az anyagi világegyetem magasabb szintjeivel?
A válasz: a
helyzet végkimenetelét nem a fizikai szint dönti el. Ezen a szinten az
okozatot, az eredményt látjuk csupán, vagyis azt, hogy a tíz lehetséges
végkimenetelből végül melyik valósult meg. Azonban mielőtt a helyzet
„anyagba merevedne” azelőtt egy sokkal folyékonyabb szinten, az
önazonosság szintjén van jelen. A személyes energiáink az önazonosság
testünk szintjén kapcsolatba kerül a bolygónk önazonosság testének
energiájával, valamint többi ember energiájával is, akik ugyanannak a
helyzetnek a résztvevői.
Ha két energiahullám találkozik,
kiolthatják, vagy erősíthetik egymást. Az önazonosság testünk
energiahulláma csökkentheti a valószínűségét bizonyos kimenetelek
megvalósulásának, és növelheti egy másik kimenetel esélyét. Például, ha
az önazonosságunk szintjén pozitívak vagyunk, és azt tartjuk magunkról,
hogy szerencsések vagyunk, akkor a legszerencsétlenebb végkimenettől
szabadíthatjuk meg magunkat. Másrészt, azonban ha önmagunkat
szerencsétlennek tartjuk, akkor megfoszthatjuk önmagunkat a
legszerencsésebb végkimenettől. A végeredmény tehát az, hogy az
önazonosságunk szintjén lehet, hogy a tíz végkimenetelből háromtól
megszabadítjuk magunkat, és a hét maradék megvalósulásának esélyét
magunkhoz vonzzuk.
A helyzet később a gondolatok szintjére
süllyed, ahol a gondolataink szintén beleavatkoznak a helyzetbe. Ezen a
szinten is újabb három lehetséges végkimeneteltől mentesíthetjük
magunkat, attól függően, hogy a gondolataink pozitívak vagy negatívak. A
következő szint az érzelmek szintje, ahol az érzelmeink szűrik meg a
lehetséges végkimeneteleket. Mire a helyzet a fizikai szintre érkezik,
az önazonosságunk, a gondolataink, az érzelmeink már kizártak a tíz
lehetőségből kilencet, így csak egy maradt, ami a fizikai szinten
megvalósulhat. Ha a magasabb elménk szintjén pozitívak vagyunk, akkor a
helyzetből a lehető legjobb végkimenetel valósul meg. Ha azonban az
elménk negatív, akkor bevonzzuk a lehetséges legrosszabb végkifejletet.
Így lesz világos, hogy minden külső körülmény körülöttünk az elménk
tartalmának egyenes következménye. A fizikai körülményeink a látható
következményei annak, ami az energiák szintjén történik. Mivel az
energiahullámok egymást erősíthetik vagy gyengíthetik, a gondolataink
közvetlen hatással vannak azokra a rejtett okokra, amelyeknek a
következménye fizikai valóságunkban megvalósul. A gondolat anyag.
Néhány szellemi tanító szerint az egész világegyetem egy gondolat Isten
elméjében. A tudomány is ebbe az irányba mutat.
32. A tudat az anyag felett, mivel az anyag tudat
A külső körülmények azoknak az
okoknak a következményei, amelyek az energiák világában történnek.
Ilyen az elme vagy gondolatok világa. Annak a logikus magyarázata, hogy
az elme az anyag felett állhat az, hogy az anyag ugyanabból az
„építőelemből” épül fel, mint az elme, és az elménk erre az építőelemre
képes hatást gyakorolni. Elméletileg mindez határtalan lehetőséget
biztosít arra, hogy az elménkkel formáljuk az anyagi világot. Ismertek
olyan „segítőkész” guruk, akik némi fizetség ellenében készségesen
felajánlják titkos tudásukat, hogy számunkra tökéletes egészséget és
határtalan gazdagságot teremtenek.
Valójában a körülményeink
megváltoztatásának lehetőségei nem határtalanok, mivel bizonyos
tényezőkre az elménknek nincs befolyása. Azonban ez nem szükségszerűen
hátrány. Ismerve a korlátainkat és azzal megbékélve képesek vagyunk
azok felhasználásával gazdagítani az életünket. Néhány ilyen korlátozó
tényező:
- Isten társteremtői vagyunk. A
tudatos önmagunk jelenleg a Földön fizikai testben van jelen. A Földet
nem mi teremtettük, ezért az elménk jelenleg nem rendelkezik azzal a
kreatív erővel, hogy a Föld alapvető megjelenésén változtatni tudna.
Hasznos, ha ezzel tisztában vagyunk, és elfogadjuk, hogy a meglévő földi
adottságok mellett a körülményekből a legjobbat legyünk képesek
kihozni.
- A Föld tervrajzait Szellemi Lények
alkották. Mivel azonban az emberiség mélyebb tudatszintre süllyedt, így
az emberiség közös erővel bizonyos kiegyensúlyozatlan körülményeket
teremtett. Ezek a körülmények természetesen hatással vannak ránk.
Személyes elménk azonban nem rendelkezik azzal az erővel, hogy azt
rövidtávon meg tudnánk változtatni, amit az emberiség kollektíven
teremtett. El kell tehát fogadnunk, hogy jelenleg a Földön vannak olyan
korlátozó tényezők, amelyeket sem megváltoztatni sem kikerülni nem
tudunk. Saját elménk segítségével azonban csökkenthetjük ezeknek az
életünkre gyakorolt hatását.
- A Földön nem mi vagyunk az egyetlen
társteremtők, ezért nem kizárólag a mi igényeinket figyelembe véve
alakították ki a földi körülményeket. A Föld tudományos kísérleti
helyszínként működik, ahol sok társteremtőnek van arra lehetősége, hogy
teremtő erejüket próbálgathassák anélkül, hogy kárt okoznának
önmaguknak, egymásnak, vagy a bolygónak.
Mivel azonban minden társteremtő szabad akarattal rendelkezik, ezért megvan a lehetősége annak, hogy valamelyik egyén vagy csoport önpusztítóvá váljék. A Teremtő azért, hogy ezt a kockázatot mérsékelje, meghatározott néhány olyan törvényt, amelyek a teremtő erőnket irányítják. Ha ezekkel a törvényekkel szembehelyezkedünk, azzal a saját teremtőerőnket korlátozzuk, és ez szenvedést eredményez. Ha követjük a törvényeket, felfelé tartó spirált teremtünk, amely a teremtő erőnket kibővíti, így az ránk és mindenki másra is pozitív hatással van. Előnyünkre válik tehát, ha Isten törvényeinek keretein belül gyakoroljuk a társteremtést. ( Az alapvető törvényekről később lesz szó.)
- Sok esetben a végkimenet nem pusztán rajtunk múlik, hanem még egy vagy több személyen együttesen. Ezért, ha a saját elménket minden negatív elemtől meg is tisztítottuk, a többiek elméje képes negatívan befolyásolni a helyzet végkimenetelét. Ezért két lehetőségünk van. Tölthetjük azzal az egész életünket, hogy másokat próbálunk szabályozni, ezzel mindenkinek szenvedést okozva, vagy dönthetünk úgy, hogy tiszteletben tartva mások szabad akaratát a saját elménk tökéletesítésén dolgozunk annak érdekében, hogy csökkentsük mások döntésének negatív hatását önmagunkra.
Ezek azok a fő korlátozó tényezők, amelyek a teremtőerőnk
kifejezésére hatnak. Van azonban még egy korlátozó tényező, amelyet
figyelembe kell vennünk akkor, ha meg akarjuk magunkat kímélni a
csalódástól, vagy attól az érzéstől, hogy üres ígéretek áldozataivá
váltunk.
33. Miért nincs gyors megoldás?
Az elmúlt néhány évtizedben az
önsegítő módszerekre való igény növekedésével nagyon sokan kezdtek olyan
önsegítő vagy szellemi technikákat alkalmazni, amelyek gyakran nagy
reményekkel kecsegtettek, vagy az életükben gyors és átfogó változásokat
ígértek. Közülük sokan jutottak arra a következtetésre, hogy hiú
reményeket tápláltak, mert az ígért változás nem következett be, vagy
nem olyan gyorsan jelentkezett, mint ahogy szerették volna. Mi a
magyarázata az eredmények hiányának? Egyetlen dolog, annak megértése,
miszerint mielőtt azt várnánk, hogy a külső körülményeink
megváltozzanak, előtte teljesen meg kell tisztítanunk az elménk minden
szintjét a felhalmozódott helytelenül kezelt energiáktól és téves
elképzelésektől. Ezek az energiák és elképzelések nem változnak meg
egyik napról a másikra, és ez a magyarázata annak, hogy miért
nem vagyunk képesek gyorsan túljutni rajtuk.
Ha sikeresen
szeretnénk ennek, vagy bármelyik másik önsegítő, vagy szellemi,
filozófiai könyv tanításának alkalmazásában, akkor hosszútávú
elvárásokra SZÜKSÉGES berendezkedni. Valóban létezik kiút az emberi
korlátok közül, de ez az út nem gyors és nem is könnyű. Azonban ha
áldozatául esünk azoknak, akik gyors és könnyű kiutat ígérnek, akkor
kitesszük magunkat olyan csalódásnak, amely miatt a szellemi utat
feladjuk éppen az előtt, mielőtt jelentős eredményt tapasztalnánk. Ez
nem jelenti azt, hogy nem tapasztalhatunk rövid időn belül eredményt.
Sok ember tapasztal meg valamilyen eredményt rögtön az elején, de aztán
olyan időszakba jutnak, ahol úgy tűnik, hogy az eredményekért több
munkára van szükség. Ezen csak úgy tudunk túljutni, ha reálisan mérjük
fel azt, hogy mivel tudjuk önmagunkat a szellemi úton tartani.
Hosszútávú elvárásokra berendezkedve képessé válunk az életünk azon
alapvető kérdésének megválaszolására is, amelyre sem a materialista
tudomány, sem a hagyományos kereszténység nem tudja a választ. A kérdés
tehát az, hogy miért van olyan sok igazságtalanság a Földön, és miért
tűnik úgy, hogy Isten egyeseket kedvel, míg másokat egy életen át
szenvedésre ítél. Például néhány gyermek hatalmas fizikai vagy szellemi
lemaradással születik, míg másoknak több jut, mint amennyire szükségük
van. Néhányan bár igyekeznek mindig mindent helyesen tenni, mégis
végzetes betegség jut nekik, míg mások, akik mind Isten, mind az emberek
törvényeit megszegik, látszólag háborítatlanul élnek.
A
tudománynak nincs más válasza, mint az, hogy az élet az esélyek játéka, a
keresztények válasza pedig az, hogy ez Isten akarata, az Úr szándéka
kifürkészhetetlen. A logikus válaszhoz úgy jutunk el, ha elgondolkozunk
azon a tényen, hogy szellemi lények vagyunk, akik a fizikai testtől
függetlenül is képesek létezni. Minket a szellemi valóságban
teremtettek meg, és a Tudatos Énünk ereszkedett bele a fizikai
testünkbe. A fizikai világban való létezés eszközeként, és a Tudatos Én
és a fizikai testünk kapcsolódási felületeként teremtették meg
számunkra az önazonosság testünket, a mentális/gondolati testünket, és
az érzelmi testünket. Tehát logikailag nincs annak akadálya, hogy miért
ne létezhettünk volna a szellemi valóságban azt megelőzően mielőtt a
fizikai testünkbe ereszkedtünk. Ez ahhoz a logikus következtetéshez
vezet, hogy az idők során a Tudatos Énünk nemcsak egyetlen fizikai
testben létezett. Ami azt jelenti, hogy a Föld bolygón való utazásunk
száz vagy ezer évekkel ezelőtt kezdődött. Ez ad magyarázatot a korábban
említett mindkét kérdésre. Ha különböző körülmények között többször
megtestesültünk, akkor a társteremtő képességünket már alkalmaztuk, és
ezzel elindítottuk annak az okát, amelynek a következményét a jelenlegi
életünkben tapasztaljuk meg. Ezt hívják a keleti vallások karmának.
Ez egyszerűen annak az energia impulzusnak a visszatérése, amelyet mi
saját magunk indítottunk el egy korábbi életünkben. Einstein
elgondolása szerint a tér-idő folytonosság zárt kört alkot, tehát ha
folyamatosan azonos irányba utazunk, akkor az ellenkező irányból
visszatérünk a kiindulási pontra. Tehát a tudomány megerősítette azt,
amit Jézus mondott akkor, amikor azt mondta, hogy azt cselekedjük
mássokkal, amit szeretnénk, hogy mások velünk cselekedjenek. Amit
másokkal cselekszünk, az valamikor visszatér hozzánk, mivel a kozmikus
tükör azt tükrözi vissza, amit mi magunk útnak indítunk.
Ha egy gyermek betegen születik, akkor ő a betegségének az okát a
korábbi életeiben teremtette meg. Bármennyire is kíméletlenül hangzik,
ez mégis erőt adó koncepció. Ha ugyanis a gyermek betegségének oka az
élet sorsszerűségén, vagy egy igazságtalan Isten döntésén múlna, akkor a
gyermeknek nem volna arra esélye, hogy javítson az életén. Azonban, ha
a helyzetet a korábbi életének egyik döntése eredményezte, akkor a
személynek lehetősége van arra, hogy az általa elindított okokon
változtasson, és így megszabaduljon a válaszreakciótól.
Ez
ad magyarázatot arra is, hogy miért tart el egy ideig, mielőtt látnánk a
szellemi munkánk erőfeszítéseinek eredményeit az életkörülményeink
javulásában. Láthatjuk, hogy ahhoz, hogy az elménk minden szintjét
megtisztítsuk, fel kell oldanunk a korábbi életekben keletkezett
korlátozó tényezőket is. Nem reális az az elvárás, hogy mindazokat a
helytelenül kezelt energiákat, és elképzeléseket, amelyeket a korábbi
életeinkben teremtettünk, azt gyorsan megszüntethetjük.
34. Hogyan válik a múlt kezdetté?
Mostanra világossá vált, hogy
amennyiben az elménk felett teljes uralmat szeretnénk elérni, előtte meg
kell szabadítanunk mindentől, ami nem tökéletes akkor is, ha azt a
mostani életünkben teremtettük, és akkor is, ha a korábbi életeinkben.
Bár mindez első hallásra meglehetősen bonyolult feladatnak tűnik, nem
az, ha megértjük azt, hogy mit kell tennünk. Két alapvető elemet kell
figyelembe vennünk.
Helytelen meggyőződések, elképzelések
Hagytuk, hogy az elménk mind a négy szintjét bizonyos helytelen
meggyőződések járják át. Közülük néhány a jelenlegi életünkben
keletkezett, míg a többi elképzelhető, hogy régóta jelen van. Nehéz
tehát ez utóbbiak helytelenségét felismerni, mert olyan régen velünk
vannak, hogy nem feltételezzük, hogy hibásak lehetnek, vagy nem fogadjuk
el, hogy ezek hiányában az életünk bármennyire is megváltozna. Sok
ember hiszi például azt önmagáról teljes meggyőződéssel, hogy emberi
lényként az elméje az anyagra nem lehet hatással. Világossá vált, hogy
az elménk négy szintje rövidtávú és hosszútávú alkotókat tartalmaz. A
rövidtávú összetevőket a jelenlegi életünkben teremtettünk meg. Nézzük,
hogy ezek hogyan hatnak az elménk négy szintjére:
- Családi hátterünk tükrében
rendelkezünk valamiféle önazonossággal, van nemzettudatunk, etnikai
hovatartozásunk, nemi hovatartozásunk. Ezt a rövidtávú önazonosítást
egyértelmű, hogy nem visszük magunkkal a következő megtestesülésünkbe.
Vannak azonban olyan sokkal általánosabb általunk teremtett
önazonosítások, amelyeket tovább viszünk magunkkal a
megtestesüléseinkbe. Ideális esetben ez a hosszútávú önazonosítás azon a
szellemi egyéniségünkön nyugszik, amely az ÉN VAGYOK jelenlétünkhöz
kapcsolódik. Teremthetünk azonban olyan önazonosságot is, amely majdnem
kizárólag a jelenlegi világunk hitét tükrözi, vagy érzékszervi
érzékelésen alapul. Elképzelhető, hogy elfelejtkeztünk szellemi
eredetünkről, és az anyagi világban élő emberi lényekként, vagy
nyomorult bűnösökként azonosítjuk önmagunkat. Az alacsony önbecsülésünk
tehát eredhet a korábbi megtestesüléseinkből.
- Az
elménk teste rögzíthetett hibás meggyőződéseket arról, hogy mi az
elfogadott módja a teremtőerőnk kifejezésének, vagy a kívánságaink
beteljesítésének. Elképzelhető, hogy elfogadtunk olyan elképzelést,
amely gyengíti azt a képességünket, hogy észleljük azt a vágyunkat, hogy
szellemi úton szeretnénk járni. Egyszerű példa erre az a meggyőződés,
hogy a cél szentesíti az eszközt. Ez az a filozófia, amelyet számos
változatban használtak már arra fel, hogy a legszörnyűbb emberi
rémtetteket „igazolják”. Ilyen téves hit alapján vált lehetővé az, hogy
az emberek Isten nevében gyilkolják egymást annak ellenére, hogy a
vallásuk tartalmazza a tiltást: Ne ölj!
- Az érzelmi testünk azokat az elképzeléseket rögzítette, hogy
hogyan fejezzen ki érzelmeket pl. ha valami nem sikerül, számunkra
elfogadható-e, vagy elkerülhetetlen az, hogy haraggal reagáljunk. Az
érzelmi testünk bizonyára már sok sebet szerzett különböző
megrázkódtatások során, amikor nagy mennyiségű negatív energiát hoztunk
létre. Súlyos megrázkódtatások során a pszichénkben még törés, vagy
darabokra szakadás is történhetett, amely oka lehet olyan súlyos
pszichés betegségek kialakulásának, mint pl. depresszió, skizofrénia
vagy a bipoláris betegség.
- A tudatos elme szintjén is rendelkezünk meggyőződésekről a számunkra elfogadható viselkedési normákról. Van elgondolásunk arról, hogy bizonyos helyzetekre milyen elképzelhető, esetleg kizárólagos módon reagáljunk. A reakciók közül néhány a fizikai testből ered, az agyon és az idegrendszeren keresztül bevitt programok alapján. Ennek egyik példája az állatok esetében a harcolj vagy menekülj viselkedés, melynek célja a test azonnali túlélésének biztosítása. Ha egy állatot veszély fenyeget, az első reakciója a futás, ha erre nincs lehetősége, akkor harcolni kezd. Igen sok ember szintén így reagál az életre, bár nekik olyan lehetőségük is van, hogy az állati viselkedés fölé emelkedjenek. Jézus ezért mondta, hogy tartsuk oda arcunk másik felét, de ne üssünk vissza. Az agyunk bizonyos irányító funkcióit a fizikai testünk kódjai alapján végzi. Ez okozza azt, hogy vannak olyan emberek, akik az egész életüket fizikai élvezeteknek szentelik.
Érdemes megjegyeznünk, hogy
lehetséges az, hogy a rövidtávú és hosszútávú meggyőződésrészek között
ellentmondás álljon fenn. Pl.: lehet, hogy jelenlegi életünkben egy
vallásos családban felnőve az a meggyőződésünk, hogy a lopás bűn.
Emellett az is elképzelhető, hogy a korábbi életeinkben a lopást
elfogadható viselkedési formának tartottuk, és ezért ez felülírhatja a
rövidtávú meggyőződésünket. Az efféle konfliktusok a pszichénk
megosztását eredményezhetik, amely még több bizonytalansághoz és
szenvedéshez vezet.
Amennyiben a négy alsó testünket megtisztítjuk a
helytelen meggyőződésektől, akkor túljuthatunk az ilyen belső
konfliktusokon. Így visszakapcsolódhatunk a szellemi egyéniségünkhöz,
és a hosszútávú önazonosságunk pozitív oldalához, amely a világunk
része. Az önazonosság testünk ezért a szellemi önazonosságunkat fogja
tükrözni, a gondolataink a legbelső tudást fogják követni, és az
érzelmeink pedig a gondolataink keretein belül maradnak, és a
cselekedeteink pedig minden életet támogatnak majd. Mindez megadja majd
a leginkább vágyott minőségeket, vagyis az elme belső békéjét, amely a
szellemi teljesség belső érzéséből fakad.
Helytelenül kezelt energia
A
múltunk második eleme a helytelenül kezelt energia, amelyet karmának is
neveznek. Sok embernek van tudomása a karmáról, de gyakran gondolják
úgy, hogy csak cselekedetek lehetnek az okai. A karma azonban
helytelenül kezelt energia, és amint már láttuk a gondolataink és az
érzelmeink is energia-megnyilvánulások. Ezért teremthetünk karmát a
gondolatainkkal és az érzelmeinkkel is. Ha valakit gyűlölünk,
energiát kezelünk helytelenül, és karmát hozunk létre. Azonban ez a
karma nem olyan súlyos, mintha fizikai erőszakot követtünk volna el
valaki ellen. Kétféle karma létezik:
- Van olyan karma, amely gondolatok, érzelmek, ember ellenes cselekedetek, vagy az állatvilág, vagy a környezet ellen elkövetett cselekedetek eredményeként keletkezik. Ez a karma energia impulzusként kerül a tér-idő folytonosságba, a kozmikus tükörhöz. Adott időben, ami gyakran a következő megtestesülésünk ideje, visszakerül hozzánk. Visszatérésekor, ahogy korábban már szó volt róla, megtörténhet a legrosszabb, vagy a legjobb kimenet. Ha a helyzetnek tíz lehetséges kimenete van, akkor az előző életből visszatérő karma-rész eredményezheti a legrosszabb kimenet bekövetkeztét is. Ebből adódik az, hogy aki jó életet él, azzal is történhet szerencsétlenség. Természetesen van jó karma is, amely megmagyarázza azt, hogy miért lehet valaki szerencsés akkor is, ha nem jó életet él.
- Van olyan karma, amely olyan gondolat, érzelem, cselekedet miatt keletkezik, amelyek saját magunk ellen irányulnak. Ez a karma olyan energia-impulzus, amely nem kerül az univerzumba, hanem a saját elménkben marad. Ha az impulzus pozitív, akkor fel tud emelkedni a kauzális testünk szintjére, és a mennyországban lévő kincseinket gyarapítja. Ha pedig negatív impulzus, akkor a hosszútávú elménkben elraktározódik, és innen hatással lesz az egész életünkre, és még a következőkre is.
- Nyilvánvalóan az ilyen energia az életek során felhalmozódhatott; ez magyarázza bizonyos emberek viselkedésében azt, hogy milyen egyéni módon reagálnak bizonyos dolgokra, pl. ha valaki haraggal reagál. Ezek az emberek olyan nagy mennyiségű harag energiát halmoztak fel, amely az érzelmeiket felülírja, a tudatos elméjük pedig nem elég erős ahhoz, hogy a helytelenül kezelt energia vonzásán felülemelkedjen. Elveszítik az uralmat az érzelmeiken, és a harag uralkodik rajtuk.
35. Miért nem kerülhetjük el a felelősséget?
Az a karma, amelyet önmagunk ellen
hoztunk létre velünk marad, és bár a hatását állandóan érezzük, sok
ember ezt már észre sem veszi, mert érzéketlenné vált vele szemben, mint
ahogy a fájdalommal szemben is érzéketlenné válhatunk. A mások ellen
teremtett karmánk a megfelelő ciklus alapján tér vissza hozzánk, ezért
gondolhatjuk úgy, hogy valaminek nincs következménye. Az érzéketlenség,
és a karma ciklikussága teszi azt lehetővé, hogy az emberek a karma
létezését tagadhassák, hiszen úgy tűnik, hogy árthatunk önmagunknak és
akár másoknak is következmények nélkül. Az anyagi világegyetem
legmeggyőzőbb illúziója az, hogy a cselekedeteink következményeitől
megmenekülhetünk. Mindez az anyagi világegyetem működéséből adódik.
Az elsődleges pszichológiai blokk, amely az embereket az élet
spirituális nézőpontjának elfogadásában megakadályozza az az, hogy nem
akarják vállalni a cselekedeteikért a teljes felelősséget. Nem akarják
tudomásul venni, hogy semmit sem úszhatunk meg. Ahogy a biblia mondja:
„Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert amit vet az ember,
azt aratándja is.” (Gal. 6,7) A fizikusok szerint minden hatásnak
megvan az azonos mértékű ellenhatása. Nincs olyan hatás, amelynek nem
lenne ellenhatása, következménye.
Szellemileg éber személyként
el kell fogadnunk a felelősségünket a múltunk cselekedeteiért, és
meggyőződéseinkért. Első hallásra ez nagy tehernek tűnhet, azonban ez
az egyetlen módja annak, hogy szellemi növekedést érjünk el, amellyel
hihetetlen mértékben növelhetjük az erőnket. Miután felismertük, hogy
az élethelyzetünket a karmánk, és a múltbéli meggyőződéseink nagyon
nagymértékben formálják, itt az ideje, hogy erőfeszítéseket tegyünk az
önpusztító meggyőződéseink felszámolására, és a karmánk
semlegesítésére. Jegyezzük meg, hogy a karma mielőtt fizikai
eseményként megvalósulna, előtte végigcirkulál az anyagi világ négy
szintjén. Ezért, ha a karmát sikerül az önazonosság, a mentális, vagy
az érzelmi szinten semlegesíteni, akkor az nem jelenik meg a fizikai
szinten.
A fizikai világ másik nagyon meggyőző illúziója az,
hogy lehetetlen felülemelkednünk a múltunkon. Az egónk azt szeretné
velünk elhitetni, hogy ha egyszer hibáztunk, akkor soha ne
emelkedhessünk efölé. Vagyis ha hibáztunk, akkor örökre el vagyunk
veszve. Minden igaz szellemi tanítás központi üzenete az, hogy az
anyagi világegyetemben semmi sem tart örökké, ezért a hibáink sincsenek
örökké hatással ránk. Mindent energia alkot, és az anyagi világot
alkotó energia alacsonyabb rezgésű.
- A szellemi önazonosságunkat semmi
sem károsíthatja, bármit is teszünk az anyagi világban. Ezért
lehetetlen, hogy elveszítsük az esélyünket a szellemi önazonosságunk
visszaszerezésére. A tudatos énünket sem tudjuk véglegesen semmivel
ezen a világon befolyásolni. A tudatos énünk mindig az, aminek magát
hiszi, és ezért bármikor meg is tudja változtatni azt, hogy mit hisz
önmagáról. Annak ellenére, ha életeken át korlátozott önazonosságot
építettünk is ki önmagunknak, bármikor efölé az önazonosság fölé
kerülhetünk, ha az alsó négy testünket megtisztítjuk a romboló
meggyőződéseinktől.
- A mi világunkban semmi sem állandó, ezért minden elkövetett hiba kijavítható. Az anyagi világ energiája alacsonyabb rezgésű a szellemi világ energiájánál. Az elménk lehet az a nyitott kapu, amelyen át a szellemi energia az anyagi világba leáramlik. Ha a tudatos önmagunk behívja, és irányítja ezt az energiát, akkor az képes átalakítani és megtisztítani az általunk a jelenlegi és korábbi életeinkben előállított helytelenül kezelt energiát. Ezzel megszabadíthatjuk önmagunkat attól a karmától, amelyet másokkal kapcsolatban teremtettünk, és attól is, amelyet önmagunknak hoztunk létre. Így van ez akkor is, ha a korábbi életekben főként negatív karmát teremtettünk, hiszen mindezeket megfelelő szellemi technikával át tudjuk alakítani.
Ne
felejtkezzünk el a bennünket irányítani szándékozó külső ellenségünkről,
és saját belső ellenségünkről, az egónkról se, aki szintén kontroll
alatt kíván bennünket tartani. Mindkét ellenséggel szemben az
elsődleges fegyverünk az a meggyőződésünk, hogy felül tudunk emelkedni a
hibáinkon. Mint már láttuk ugyanis, minden hiba valamilyen a négy alsó
testünk egyikében lévő, romboló meggyőződésből adódik. A tudatos
énünket ebben a világban semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy
elutasítsa a hibás meggyőződéseket, és igaz tudással helyettesítse
őket. Semmilyen erő nem képes megakadályozni bennünket abban, hogy
megváltoztassuk a gondolkodásunkat. Erre csak saját magunk vagyunk
képesek.
A hibás
meggyőződéseink miatti helytelenül kezelt energiát azonban bármikor
átalakíthatjuk. Ennek a ténynek a tagadása, az élet tényeinek tagadása,
amelyet azonban a fizika már igazolt. Ezért ennek a világnak semmilyen
ereje sem képes bennünket megakadályozni abban, hogy a negatív energiát
transzformáljuk, kizárólag önmagunk.
36. Hogyan emelkedjünk a múltunk fölé?
36. Hogyan emelkedjünk a múltunk fölé?
A múltunkon túllépni nem olyan bonyolult, mint amilyennek gondoljuk. A helyzet az, hogy a jelenlegi életünk múltjában minden korlátozó körülményt mi teremtettünk meg magunknak. A bátorító felismerés pedig az, hogy mindent, amit mi magunk teremtettünk, azt meg is tudunk szűntetni. A teremtőerőnk tudattalan működtetésével mi teremtettük a korlátozó tényezőinket. Az a tény, hogy ezeket a korlátokat képesek voltunk megteremteni azt jelzi, hogy működik a teremtő képességünk. Ugyanezt a teremtő képességünket használhatjuk fel arra is, hogy megszűntessük a múltunk korlátait. Ehhez a teremtő képességünket tudatosan kell elkezdenünk használni. A következőkben arról lesz szó, hogy ez hogyan tehetjük meg.
Kitágult önészlelés, önérzékelés
Teremtő képességünk alapja az a tény, hogy észleljük önmagunkat, öntudattal rendelkezünk. Tudjuk, hogy létezünk, és tudatában vagyunk annak, hogy képesek vagyunk valamit létrehozni, teremteni. Sajnálatosan a legtöbb ember lecsökkentette önmaga észlelésének, érzékelésének képességét főként azért, hogy elkerülje a fájdalmat. Egyszerűen az történik, hogy amennyiben azt gondoljuk, hogy nem vagyunk képesek arra, hogy változtassunk az életünkön, akkor inkább nem is akarunk az életre gondolni. Sok életen keresztül ez volt ránk jellemző, mivel nem spirituális kultúrában élünk, annak ellenére sem, hogy esetleg vallásosnak mondjuk magunkat. Ezért van az, hogy az emberekben nem alakult ki az önmegfigyelés szokása, annak érdekében, hogy le tudjuk győzni saját öngyengítő elképzeléseinket.
Megoldásként ne azt válasszuk, hogy önmagunkat valamilyen emberi mértékkel szabott tökéletes lénnyé próbáljuk átalakítani. Többféle társadalom alakított már ki efféle emberi sztenderdeket. Nekünk viszont arra van szükségünk, hogy az ÉN VAGYOK jelenlétünkhöz kapcsolódva fedjük fel szellemi önazonosságunkat. Mindannyian egyedülálló egyéniségek vagyunk, és az egyetlen valós értékelésünk azon alapul, hogy milyen mértékben vagyunk képesek a Teremtőtől kapott teremtői képességeinket kifejezni a korábbi életeinkben önmagunk által létrehozott alacsonyabb önazonosságunkhoz képest.
Alapvetően fontos tudnunk azt, hogy a teremtői önazonosságunk visszanyeréséhez a tudatos önmagunknak az egónk kemény ellenállásával kell szembenéznie. Az egónk nem fogja önként visszaadni az alacsonyabb lényünk feletti irányítást, ezért nekünk kell határozottan visszavenni azt. Ez azt kívánja meg tőlünk, hogy vállaljuk a felelősséget saját életünkért és szellemi fejlődésünkért. Túl kell lépnünk azon a szokásunkon, hogy nem önmagunkra, hanem gurukra, szervezetekre vagy filozófiákra hagyatkozunk. El kell tudnunk fogadni azt, hogy bennünk megvan minden, amire szükségünk van: a Krisztusi önmagunk, és az ÉN VAGYOK jelenlétünk. Külső tanítások és különböző tanítók nagyon hasznosak lehetnek, de ők sohasem helyettesíthetik a szellemi önmagunkhoz kapcsolódó közvetlen kapcsolatunkat. Nem hagyhatjuk, hogy bárki is saját magunk és az ÉN VAGYOK jelenléte részünk közé álljon.
Különösen fontos azt is a figyelmünkben tartani, amelyről már volt szó korábban, hogy az ego által létrehozott elmebörtönből a tudatos énünk bármikor kiléphet. Ennek az az oka, hogy a tudatos énünk több mint az ego, és az ego hitvilága. Attól kezdve, amikortól önmagunkat már nem az egónkkal azonosítjuk, onnantól sokkal világosabban felismerhetővé válnak az ego által fenntartott hibás meggyőződések, hitek. Mindez azonban csak akkor következik be, ha a tudatos énünk úgy dönt, hogy visszaveszi a döntések jogát, és ezzel az életünkben újra ellátja a feladatát. Ezzel lehetőséget nyitunk arra, hogy új nézőpontból tekintsünk az életünkre, elkerülve a félelem, a bűntudat és a szégyen csapdáját. Ahelyett, hogy a hibáink miatt bűnösnek éreznénk magunkat, és megpróbálnánk azokat elrejteni mások szeme elől, ettől kezdve a hibáinkra úgy tekinthetünk, mint bizonyos tudományos kísérletekre, amelyek nem a kívánt eredményeket hozták. A továbbiakban pedig a kellemetlen végeredmény elkerülése érdekében hajlandóakká válunk arra, hogy szembenézzünk a hibás meggyőződéseinkkel, vagyis a tudatos észlelésünk szintjére emeljük őket azért, hogy a lehető leggyorsabban megválhassunk tőlük.
Az önmegfigyelés, és az életünkért való felelősségvállalás hozzásegít ahhoz, hogy felismerjük, ha hibázunk. Az ego azonban soha sem vallja be, hogy hibázott, helyette végtelen köröket futva keresi annak a lehetőségét, hogyan igazolja a cselekedeteit, és a meggyőződését. Az ego legfőbb üzenete az, hogy vagy nem vagyunk képesek megváltozni, vagy nincs rá szükségünk, hogy megváltozzunk; vagyis hagyjuk, hogy továbbra is az ego irányítson. Ennek eredményeként az ego megpróbál elbátortalanítani, hogy ne merjünk az elkövetett hibáinkkal szembenézni részben az attól való félelem miatt, hogy valami megbocsájthatatlan dolgot követtünk el, vagy azért ne akarjunk visszatekinteni a múltba, mert a hibáink miatt bűnösnek és megszégyenülten éreznénk magunkat, vagy a büszkeségünk miatt úgy képzeljük, hogy mi nem hibázunk, de ha mégis, azt nekünk nem szükséges beismerni.
Annak érdekében, hogy megmeneküljünk ezektől az ego játszmáktól, azt kell észrevennünk, hogy nem a tudatos énünk követi el a hibák többségét. A tudatos énünk valójában egy hibát követ el; azt, hogy nem vállalja fel, hogy döntéseket hozzon, és ezáltal lehetőséget ad az egónak arra, hogy az életünk legtöbb döntését ő hozza meg. Az igazság az, hogy a hibás döntések többsége az ego döntésének eredménye. Mivel azonban a tudatos énünk nem azonos az egóval, ezért bizonyos értelemben, nem mi követjük el azokat a hibákat. Az ego hazugsága az, hogy aki rosszat cselekszik, az rossz ember. Az igazság az, hogy azzal, ha hibázunk, a tudatos énünk nem válik rosszá. Amint az egótól elkülönítjük magunkat, a hibáink fölé emelkedhetünk.
Azonban ne értsük félre ezt úgy, hogy nem mi vagyunk felelősek az önmagunk által elkövetett hibákért. A tudatos énünk feladata az, hogy meghozza az életünkben a döntéseket. Ha a tudatos énünk úgy határoz, hogy nem hoz több döntést, akkor lemond a döntéshozói hatalmáról, de nem mentesül a döntéshozatal eredményéből adódó felelősségtől. Látható, hogy hiba volt a felelősséget az egónak átadni, de az is felismerhető, hogy amint visszavesszük azt az egótól, akkor a hibát kijavítottuk. Ezek után még mindig a miénk a felelősség azért, hogy az ego által teremtett helytelenül kezelt energiát, hibás elképzeléseket megszűntessük, de önmagunkat ne azonosítsuk az egóval, és ne érezzük magunkat rosszul a bőrünkben.
Ennek a felismerésnek az eredménye alapvető és nagyon fontos. Ha önmagunkat már nem az egóval, és az ego által hozott döntésekkel azonosítjuk, akkor sokkal könnyebbé válik önmagunkat elkülöníteni az egótól. Sokkal könnyebb lesz beismerni az ego téves elképzeléseit, és egyszerűen megválni tőlük. A hibákon való felülemelkedés a következő fázisokból áll:
· Meg kell szűntetnünk az önpusztító gondolatainkat, amelyek eredményeként a hibákat elkövetjük! Nem engedhetjük meg az egónak, hogy igazolja a hibás döntései okainak helyességét! Ezeket a gondolatokat, elképzeléseket olyan elhatározásokkal kell helyettesítenünk, amelyek a teremtői egyéniségünkkel harmóniában vannak, és a szellemi törvényekhez igazodnak!
· Át kell alakítanunk, transzformálnunk kell minden külső karmát, (olyan karma, amely mások felé irányul), amelyek a korábbi döntéseinkből fakadtak!
· Transzformálnunk kell minden belső karmát is (olyan karma, amely önmagunk ellen irányul, és az önbecsülésünket csökkenti, ha hibázunk)!
· Tudatosan kell meghoznunk azt a döntésünket, hogy az egész helyzethez a továbbiakban nem ragaszkodunk, elengedjük, a hátunk mögött hagyjuk azt. El kell határoznunk, hogy a továbbiakban nem követjük el ugyanazt a hibát.
Az utolsó fázis a legfontosabb szellemi fejlődésünk szempontjából. Az események végén nem tudjuk megváltoztatni azokat a dolgokat, amelyek már megtörténtek. Azonban, ha afölé a tudatszint fölé emelkedünk, amely miatt a hibát elkövettük, vagyis inkább az ego elkövette, és semlegesítettük az ebből adódó külső és belső karmát, akkor az elkövetett hiba ténylegesen már nem létezik. Valójában ilyenkor már csak egyetlen helyen létezik, a saját emlékeinkben. Végül, utolsó lépésként ahhoz, hogy túljussunk az elkövetett hibán az szükséges, hogy megbocsájtsunk mindenkinek, aki a helyzetben érintett volt, és legvégül megbocsájtsunk saját magunknak.
Dönthetünk úgy, hogy az egész helyzetet elengedjük, elfelejtjük, ezzel elérjük azt, hogy mindenhonnan kitörlődjön, ahol a gondolataink és érzelmeink energia-lenyomatokat hagytak maguk után, így a világegyetem teljes mértékben visszarendeződhessen abba a tiszta állapotba, amelyben a hiba elkövetését megelőzően volt. Így minden olyan lesz, mintha a hiba nem történt volna meg. Ami az anyagi világegyetem alacsony rezgésű energiájával lett írva, az mostanra törlődött. Egyszerűen az egész csak olyan, mintha a homokba írtunk volna valamit, amit most eltöröltünk. A legtöbb ember félreérti a megbocsájtást, és úgy gondolja, hogy ha valakinek megbocsájt, azzal azt az embert szabaddá tette. Valójában, amikor megbocsájtunk, magunkat szabadítjuk fel, mivel így már sem a helyzethez, sem a résztvevőihez nem kötődve a múlt terhe nélkül léphetünk tovább. Mindaddig, amíg a megbocsájtás nem teljes, nem szabadulhatunk meg a múltunktól.
Ennek a koncepciónak az a jelentősége, hogy a szellemi utunk során, fölé kell emelkednünk annak az érzésnek, hogy nem tökéletes emberi lények, vagy bűnösök vagyunk. Ennek az önazonosításunknak az elengedésével azt kell elfogadnunk, hogy szellemi lények, Isten társteremtői vagyunk. Ez csak akkor valósulhat meg, ha az önazonosságunk minden emberi alkotóját elengedve a teljes szellemi szabadság szintére kerülünk azzal, hogy az egónk és a hamis önazonosságunk fölé emelkedünk.
Képzelet
Mint, ahogy erről már volt szó, minden forma keletkezésének kiindulási pontja egy öntudattal rendelkező lény elméjében létező kép. Ez a gondolati kép rávetül az Anya-Fényre, amely ezután fizikai formát öltve megtestesíti az elképzelést. A gondolati képet a képzeletünkkel formáljuk. Ezzel a képességünkkel, olyasmit is el tudunk képzelni, amit még nem láttunk, sőt még olyasmit is, amit még soha senki sem képzelt el.
Ebből logikusan következik az, hogy a teremtőképességünk teljes mértékben a képzelőerőnkön múlik. Tehát nem tudunk olyasmit teremteni, amit előzetesen nem tudtunk elképzelni. Ezért ha a képzeletünk korlátozott, akkor nem jutunk tovább. Ha nem tudjuk azt elképzelni, hogy az ego által teremtett elmebörtönből ki tudunk szabadulni, akkor szó szerint nincs módunk arra, hogy kiszabaduljunk. A képzelettel kapcsolatos legfontosabb tény az, hogy a tudatos önmagunk határtalan képzelőerővel rendelkezik, amely adottságát minden körülmény között megőrzi. Mindegy tehát, hogy jelenleg milyennek látjuk önmagunkat, hiszen bármikor elkezdjük azt elképzelni, hogy felül tudunk emelkedni a jelenlegi helyzetünkön. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, az szükséges, hogy az ego helyett a tudatos énünk alkossa meg az elképzeléseinket a jövőről.
A tudatos énünk a szellemi valóságban lett megteremtve, ezért rendelkezik azzal a képességgel, hogy a szellemi világot és a szellemi önazonosságunkat el tudja képzelni, még mielőtt azt megtapasztalná. Ez a képzelőerő, amely a felső világokat is képes elképzelni, ez nyit lehetőséget számunkra arra, hogy a felső valóságokat belső megtapasztalásként észleljük. Ezzel szemben az ego, mivel az anyagi világban keletkezett, nem képes ezen a világon kívül semmit elképzelni. Az ego képzelete tehát behatárolt, arra korlátozott, amit ebben a világban lát. Ez azt jelenti, hogy meg van arról győződve, hogy mi igazából emberi lények vagyunk, és nagyon korlátozott erővel rendelkezünk. Az ego meg van győződve arról is, hogy nem vagyunk képesek arra, hogy a fizikai körülményeinken változtatni tudjunk az elménk erejével. Úgy gondolja, hogy a világ eszközeire van ahhoz szükségünk, hogy előre jussunk. Az ego azonban nem rendelkezik morállal vagy etikával. Az ego filozófiája alapvetően ennyi: ha van rá lehetőség, akkor csináljuk.
Az ego teljes mértékben önközpontú, alapvetően azt képzeli, hogy ő a világegyetem központja. Számára a természet és az emberiség csupán arra valók, hogy őt kiszolgálják, bár sajnálatosan az emberiség makacsul ellenáll, és tagadja ezt a tényt. Ezért az ego legfőbb érdeke az, hogy kontroll alatt tartson bennünket, és e célja érdekében minden eszközt elfogadhatónak tart. Végül is számára semmi sem fontosabb, mint a saját túlélése.
Nyilvánvaló tehát, hogy annak a kulcsa, hogy képesek legyünk a helyzetünkön javítani azon múlik, hogy a tudatos énünk különváljon az önközpontú világképpel rendelkező egótól, és arra kezdje el a képzelőerejét használni, hogy jobb jövőt vizualizál magának. Merészen és bátran kell azt elképzelnünk, hogy többek vagyunk az egónál, és többek annál, amit a világ belénk programozott. Spirituális lényekként, akiket a szeretett Istenünk teremtett teljes mértékben jogosultak vagyunk a tökéletes szeretetre, amely képes elűzni a félelmeinket. Ha a pszichénkben korlátokat észlelünk pl. önpusztító elképzeléseket, akkor ezek helyett jobb elképzeléseket kell alkotnunk, és meg kell szabadítanunk magunkat az önkorlátozó látásmódtól.
Bátran el kell tudnunk képzelni jobb külső körülményeket önmagunknak, valamint olyan gondolatformákat, amelyeket szeretnénk megvalósítani. A képzelőerőnk segítségével vetítsük magunkat egy ilyen helyzetbe, érezzük át, hogy milyen lenne az önazonosságunk, hogyan gondolkoznánk, éreznénk, és hogyan cselekednénk ekkor. Ezután a képzelőerőnk teljes erejével kapaszkodjunk bele ebbe az elképzelésbe azzal az erős belső tudással, hogy ez meg fog valósulni a közeljövőben. Ahogy a Biblia mondja: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és nem a látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsid. 11:1)
Aminek az a jelentés, hogy az igaz hit ott kezdődik, ha olyasmit képzelünk el, ami nem látható, még nincs a fizikai világban. Amint az elménkkel teremtett elképzelés erős belső tudássá válik, akkor vetítsük azt az elképzelt képet az Anya-fényre, és így az testet ölt.
Ha helyesen cselekszünk, a folyamat sikeres lesz. A képzelőerőnk olyan képességünk, amely a négy alsó testünkön túlra, sőt még az anyagi világegyetemen túlra is képes eljutni. Az életünkről alkotott legjobb tervünket a képzelőerőnk segítségével létrehozhatjuk, abba belekapaszkodva azt lépésről lépésre a világegyetem négy alsó szintjén keresztül lejjebb és lejjebb húzva a fizikai szintre juttathatjuk, ahol fizikai valósággá válik.
Érvelés, magasabb szempontok alapján
Az anyagi világegyetemet tudományos laboratóriumként vagy kozmikus tanteremként teremtették, ahol az új társteremtők teremtőerejük használatát kísérletezések segítségével gyakorolhatják. A folyamat során elképzelünk egy formát, amit létre szeretnénk hozni, vagy egy cselekedetet, amelyet szeretnénk megvalósítani. Az elképzelt képet ezután mozgásba hozzuk, amelyet az anyagi világegyetem visszatükröz nekünk. Ezért tartják a világmindenséget hatalmas élő visszacsatoló rendszernek, amelynek segítségével láthatjuk az anyagi világban megjelenő gondolatformáinkat.
Alapvető fontosságú az, hogy tudjuk, hogy új társteremtőkként lettünk megteremtve, akiknek az önészlelése, öntudata korlátozott, és ezért korlátozottan észlelik Isten törvényeit is, valamint az anyagi világegyetemben is tapasztalatlanok. Tehát nem várják el tőlünk, hogy tökéletesek legyünk, mint ahogy egy kisbabától sem várható az el, hogy az első próbálkozással megtanuljon járni. Azt várják tőlünk, hogy legyenek olyan cselekedeteink, amelyeket hibáknak érzékelünk, mert nem a várt eredményeket hozzák. Ezekből tanulva azok a fejlődésünk lépcsőfokaivá válhatnak. Létezésünk igazi célja a fejlődés, melynek magyarázata a későbbiekben következik.
Végeredményben csak addig fejlődünk, ameddig hajlandóak vagyunk minden cselekedetünkből tanulni; még azokból is, amelyek nem várt eredményt hoznak. Hogyan tanuljunk belőlük? Észlelve önmagunkat, tartsunk önvizsgálatot, a képzelőerőnk segítségével képzeljük el a legjobb végkimenetelt, majd hasonlítsuk össze az aktuális végkimenetelt az elképzelt legmagasabb szintűvel. Észlelve a különbséget, rájöhetünk, hogy jobban is cselekedhettünk volna. Elemezzük ki, hogy hogyan kellett volna cselekednünk a jobb eredmény érdekében. Sajnálatosan, amikor a magasabb énünk nem vállalja a döntéshozatalt olyankor a magasabb szintű elemzés kiiktatódik, és helyette az ego korlátozott, önközpontú érvelése valósul meg. A különbség észlelhető:
· A tudatos énünk számára a Krisztusi tudatszint elérhető, kezdetben a saját Krisztusi énünkön keresztül, később pedig közvetlenül. A Krisztusi tudatszint a teljes tárháza az univerzum mindazon szellemi törvényeinek, amelyek a harmóniát és az egyensúlyt biztosítják. Ha ismerjük ezeket a törvényeket, akkor az abszolút értékrend birtokában mérlegelhetjük a cselekedeteket és azok következményeit. Ha a gondolatforma és a cselekedet a szellemi törvényekkel harmóniában van, akkor kedvező hatással lesz a saját életünkre, a többi ember életére és a Föld állapotára is. Mindez olyan energiát hoz létre, amelynek szintje a kritikus szint felett lesz, és ezért képes lesz visszaáramolni a szellemi énünkhöz, ezzel megerősítve a 8-as formájú áramlást a Szellem és az anyag között. Ha egy cselekedet alacsony rezgésű energiát generál, akkor annak a rezgése a kritikus szint alatt marad, és ezért nekünk kell azon dolgoznunk a tudatunkat megemelve ahhoz, hogy harmóniát teremtsünk a Krisztusi tudatszint magasabb valóságával.
· Az egónk nem érheti el a Krisztusi tudatszintet, az anti-krisztusi szinten marad. Mint ahogy ez majd később bővebb magyarázatot nyer, ennek a tudatszintnek nincs meg az abszolút értékrendje arra nézve, hogy mi az, ami építő jellegű, és mi az, ami romboló. Az ego számára minden relatív. Ezért minden cselekedetet igazolni próbál, vagy kimagyarázza a következményeit. Az egónak nincs tudomása magasabb sztenderdről, mindent csak az önközpontú értékrendje alapján rangsorol. Ami az ego számára jó, azt jónak értékeli, figyelmen kívül hagyva azt, hogy ez milyen következményekkel jár másokra nézve, de még a saját hosszútávú érdekeit is figyelmen kívül hagyja.
Láthatjuk, hogy a cselekedeteinkből tanulva azokat csak akkor tudjuk a fejlődésünkhöz felhasználni, ha a tudatos énünk elkülöníti magát az ego relatív érvelésétől, és visszakapcsolódik a Krisztusi tudatszint abszolút igazságához. Véget kell tehát vetnünk a folytonos ego játszmáknak, a magyarázkodásoknak, annak érdekében, hogy a cselekedeteinket, meggyőződéseinket igazoljuk. Magunk mögött kell hagynunk mindent, ami nem működik.
A tudatos énünknek ez nem jelent nehézséget; ennek ellenére időre van szükség, amire átlátunk mindezen, és figyelmen kívül tudjuk hagyni az ego által kreált számtalan dualista illúziót. Mindehhez kezdetben nagy segítséget jelenthetnek a szellemi tanítások, és a spirituális tanítók, azonban a folyamat sikerének az kulcsa, hogy mindannyian a saját belső tanítónkhoz, a Krisztusi énünkhöz kapcsolódjunk. Az intuitív képességeink fejlesztésével juthatunk el oda, hogy a Krisztusi tudatszint igazságát belső tudásként ismerhessük fel.
Akaraterő
A személyes fejlődésünk záloga a szabad akaratunk. Ehhez alapvetően fontos az, hogy elemezzük a döntéseinket és azok következményeit. A szabad akaratunk a tudatos énünk része. A tudatos énünk azonban visszautasíthatja azt, hogy tudatos döntéseket hozzon, ilyenkor az ego dönt helyette. Ez jellemző általánosságban az emberekre. A lefelé tartó spirált, amely a szenvedések oka, ennek következtében hozza létre az ego. Mivel az ego nem észleli a szellemi törvényeket, (nincs a Krisztusi tudatszinttel kapcsolata), ezért nem képes életigenlő döntéseket hozni. Az ego minden döntése korlátoz bennünket, és csökkenti az energiánk rezgésszintjét.
Látható, hogy az életünk megváltoztatásának és a felfelé tartó spirál megteremtésének az a kulcsa, hogy eljussunk a fordulópontig. A tudatos énünknek meg kell hoznia azt a döntést, hogy visszaveszi a döntéshozatalt. Hogyan jut el idáig egy társteremtő? Két alapvető módon:
· Az egyén azt észleli, hogy „padlót fogott”. Az ego ugyanis olyan mély krízisbe taszította, hogy a tudatos én felébred, és kijelenti, hogy: ez így nem mehet tovább, (a döntéshozatalaim nélkül) meg kell változnom. Az efféle fordulópontoknak gyakran a félelem a kiindulópontja, hogy el tudjuk kerülni a még nagyobb bajt.
· Az egyén pozitív változást él át spirituális ébredése nyomán, és eközben ráébred az élet működésére is. Önészlelése egyre jobban kiteljesedik, szebb gondolatformákat alkot a jövőről, és élete tüzetes átvizsgálása nyomán ráébred arra, hogy mi az, amin változtatnia kell. Elhatározza, hogy a változások útjára lép. Rá kell ébrednünk arra az alapigazságra, hogy mindaddig, amíg ugyanazokat a cselekedeteinket ismételgetjük, nem következik be változás, és arra is, hogy a külső körülményeink megváltoztatásához először a belső körülményeinket kell megváltoztatnunk.
Sok esetben az emberek addig ismétlik a cselekedeteiket, amíg válságba nem sodródnak. Ekkor ébrednek csak rá arra, hogy a cselekedeteik negatív következményeket eredményeztek. Az ego ezt azonnal tagadja, és csak a még rosszabbtól tartva, (az életük veszélybe sodródik, vagy a pokoltól való félelem, vagy egyéb félelmek miatt) változtatnak az életükön. Mindez kezdetben növekedést eredményez, bár alapvetően tudnunk kell, hogy a félelemre alapozott fejlődéssel nem sokáig juthatunk előre. Az út egy pontján elakadhatunk, nem jutva tovább mindaddig, amíg a motivációnkként a félelem helyett a szeretetet nem választjuk.
A szellemi út végeredményeként a tudatos énünk eljut a szellemi énünkkel való egységig. Általánosságként jellemző ránk, hogy menekülünk mindattól, amitől félünk, és afelé közelítünk, amit szeretünk. Ha a tudatos énünket a félelem motiválja, akkor menekülni fog a szellemi énjével való egyesüléstől, hiszen az ego ezt sugallja. Csak ha a szeretet motivál, akkor keressük majd a szellemi énünkkel való egységet.
Ahogy erről már volt a korábbiakban szó, a szellemi út során a helytelen elképzeléseinket fokozatosan le kell építenünk. Tehetjük ezt félelemből, hogy elkerüljünk valami nagyon rossz dolgot, azonban a helyesebb motiváció az, ha azért tesszük, mert ráébredtünk arra, hogy van valami, amit az ego én központú meggyőződéseinél sokkal jobban szeretünk. A szellemi utat választók közül sokan átváltottak már a szeretet alapmotívumára.
Sok embernek van például olyan érzése, hogy speciális céllal érkezett, küldetést teljesít. A Földbolygó jelenlegi átmeneti állapotában az emberiség feladata saját önészlelésének magasabb szintre emelése. Éppen ezért sok társteremtő vállalta megtestesülése előtt azt, hogy azon fog munkálkodni, hogy az emberiség önészlelése olyan szintre emelkedhessen, amely egy békésebb, sikeresebb világhoz vezet majd. Kulcsfontosságú tehát, hogy rájöjjünk arra, hogy a küldetésünk teljesítésében az ego akadályoz bennünket. Ha ráérzünk a küldetésünk fontosságára, akkor az ego önközpontú meggyőződéseiről sokkal könnyebb lemondanunk.
Milyen kapcsolat fűzi a szeretetet az akaraterőhöz? Nagyon sok ember kísérli meg jó akarattal az életét úgy megváltoztatni, hogy önmagára megszorításokat, fegyelmet erőltet. Ideiglenesen ez hasznos is lehet, például segít a függőségektől való megszabadulásban. Azonban hosszútávon az akaraterő, mint külső erő használata növeli a feszültséget, és a pszichénkben megosztottsághoz vezet.
Ahogy korábban már elhangzott, az ego elképzelései hasonlóak egy tudatalatti számítógép- programhoz. A függőség például egy olyan program eredménye, amely egy bizonyos viselkedési formához vonz. Az akaraterőnk segítségével azonban egy olyan új programot hozhatunk létre, amely a korábbi programot felülírja azzal, hogy egy kevésbé romboló hatású viselkedésmintával kapcsol bennünket össze. A régi program azonban ezzel még nem tűnik el, ezért folytatódnak a konfliktusok az életünkben, gyakran az életünk végéig.
A megoldás magasabb szintje az, ha a spirituális változáshoz a szeretet motívumát választjuk, hogy elkerüljük a romboló viselkedésmintát. Így lehetőségünk lesz azt még el is távolítani, mivel ráébredünk, hogy van valami, amit annyira szeretünk, hogy hajlandóak vagyunk a régi programról, és a hozzá tartozó teljes tudatállapotról, amelyből a program ered, lemondani. Az az akaraterő mindig magasabb rendű, amelyet nem a félelem, hanem a szeretet motivál. A félelmen alapuló akaraterő azonban hasznos segítség lehet nagyon romboló helyzetekből való kiszabadulásnál. A szellemi úton egészen a célig azonban csak a szeretet által motivált akaraterő vezet el.
Még egy dolgot szükséges az akaraterővel kapcsolatban mérlegelnünk. A tudatos énünknek kell elhatároznia magát arra, hogy túllép az egón. A tudatos énünk a jelenben él, az ego ezzel szemben a múltban, de mindig a jövőről ábrándozik, amely azonban soha nem jön el. Ezért az ego azzal próbálkozik, hogy az önészlelésünket vagy a múltba börtönözze, (hogy érezzük rosszul magunkat a múltunk miatt, vagy, hogy bizonygassuk az igazunkat), vagy a jövőbe zárja, hogy azon ábrándozzunk, hogy mi történhetne. Döntéshozatalra azonban egyedül a jelen idő alkalmas, hiszen lehetetlen tegnapra vonatkozó döntéseket hozni. Ennek ellenére az ego megpróbál bennünket rávenni arra, hogy halasszuk el azt a döntésünket, hogy visszavesszük az életünk irányításával járó döntések meghozatalát azáltal, hogy azt mondja nekünk, hogy nem fontos most döntenünk, ráérünk arra holnap, vagy majd a következő életünkben.
A valóság azonban az, hogy az a holnap soha nem jön el. Amikor a következő napon felébredünk, ami számunkra tegnap még a holnap volt, az mostanra ma lett. Ezért az életünk feletti irányítást ma kell átvennünk. Tehát az a kérdés, hogy Ön hajlandó-e meghozni ezt a döntést most, vagy tovább halogatja azt egy távoli jövőig, ezzel meghosszabbítva saját szenvedését mindaddig, amíg abból nem lesz jelen, az örök és végtelen jelen.
Ez a könyv az életet a szellemi fejlődés folyamataként értelmezi, olyan útként, amely során lépésről-lépésre nyerjük vissza az igazi önazonosságunkat, társteremtő létünket Istennel. A folyamatnak az a kulcsa, hogy felülemelkedjünk az emberi önazonosságunkon, így eljutva a szellemi önazonosságunkhoz. Ez nem felületes viselkedésmód váltást, vagy viselkedéskozmetikázást jelent. A folyamat során a tudatos énünk felülemelkedik az Istentől való különváltságának illúzióján, és azon az illúzión, hogy Isten egy ellenséges világban hagyta őt egyedül. A tudatos énünk fejlődésével érhetjük el a magasabb énünkkel való teljes egységet, így az ráébred arra, hogy egy a forrásával és egy minden élettel. Az egységtudat elérésének két szakasza van.
A kitágult önészlelés
Az önazonosságunk megváltoztatása nem mechanikus, hanem kreatív folyamat, amely hatást gyakorol lényünk legbelsejére is. A tudatos énünktől azt kívánja meg, hogy szabaduljon meg négy alsó testünk helytelen meggyőződéseitől, és a tudatos döntések eredményeként helyettesítse azokat a Krisztusi tudat magasabb igazságával. Az útnak ebben a szakaszában az szükséges, hogy tágítsuk ki az önészlelésünket, a megértésünket az élet hétköznapi oldalára vonatkozóan is. Ez tanulást igényel.
Természetesen ez a könyv nem állítja magáról azt, hogy mindent megad ahhoz, hogy ezt a folyamatot teljesíteni tudjuk, hanem azt állítja, hogy nincs a Földön egyetlen olyan hitrendszer sem, amely mindent meg tudna adni, amire szükségünk lesz. Az emberi önészleléstől a szellemi önészlelésig még egyetemi tanulmányokkal a hátunk mögött sem juthatunk el automatikusan. Ennek ellenére a külső tanítások mindaddig hatalmas segítséget jelenthetnek, amíg szem előtt tartjuk azt, hogy csak az a tudás változtatja meg az életünket, amely mélyen belénk ivódott.
A tanulási folyamatnak tehát nem az a célja, hogy intellektuális tudásra tegyünk szert, vagy, hogy bekezdéseket tudjunk idézni ebből a könyvből, vagy szellemi, vallási tanulmányokból. A külső tanulásra úgy kell tekintenünk, mint az intuitív, belső megtapasztalásokra serkentő eszközre, amely integrált tudáshoz vezet, felvértezve bennünket a magasabb tudatszintre jutáshoz.
Mit szükséges megtanulnunk? Szükségünk van alapszintű pszichológiai ismeretekre azért, hogy ismerjük az emberi psziché működését. Ehhez sokféle könyv áll rendelkezésünkre; van közöttük önképző könyv, vagy spirituális pszichológiával foglalkozó könyvek is. Szükséges értenünk a fizikai világegyetem működésének elvét is, vagyis néhány tudományos könyvre is szükségünk lesz. Végül ismernünk kell mélyebben a szellemi valóságot is, amelyhez nagyszámú olyan önképző, spirituális könyv áll rendelkezésünkre, amelyek egyetemes tanításokat nyújtanak, és nem egy bizonyos vallás tanításait.
Mely könyveket válasszuk a megvásárolható több ezer népszerű kiadványból? Minden ember egyéniség. Mindannyian létrehoztuk életútjaink során azokat a személyes blokkjainkat, gátjainkat, amelyeket fel kell oldanunk. Ezért mindannyiunk útja egyéni. Ne essünk guruk, vallási szervezetek, vagy egyetlen tanítás csapdájába sem azt gondolva, hogy közülük bármelyik megad számunkra minden szükségeset. Ehelyett ébredjünk rá a régi mondás igazságtartalmára: „Ha a tanítvány készen áll, a tanító megjelenik.”
Ez nem azt jelenti, hogy egy tanító vezet bennünket az úton végig, hazáig. Az út minden szakaszán más-más tanítóra lesz szükségünk. Ne ragaszkodjunk tehát egyetlen tanításhoz, és ne zárjuk el az elménket a többi elől. Ébredjünk rá arra, hogy az igazi tanítónk a saját Krisztusi önmagunk, aki tudja, hogy mire van ahhoz szükségünk, hogy a következő lépést az úton megtegyük. Legyünk éberek, és nyitottak a belső útmutatásokra! A Krisztusi önmagunk jelzi, hogy mikor milyen külső tanításokra, vagy tanítókra van szükségünk. Fontos, hogy tartsuk nyitva az elménket annak érdekében, hogy a tudatunk ne tudja visszautasítani, vagy félremagyarázni az intuitív vezérfonalat. Kövessük az Isteni útmutatást, amely arra törekszik, hogy kitágítsa az észlelésünket, de nem az ego érdekeinek megfelelően, amely viszont igyekszik azt beszűkíteni!
Vegyük észre, hogy a hibás meggyőződések kiküszöbölése hasonlít egy zár kinyitásához. A hibás meggyőződéseinket szavak segítségével fejezzük ki. Éppen ezért bizonyos szókombináció használata alkalmas lehet arra, hogy meglássuk a régi elképzelésünkben rejlő hibát, és az új igazságtartalmát. Például előfordulhat az, hogy egy könyv tartalmazza mindazt a tudást, amelyre adott esetben szükségünk van, de nem adja meg azt a szóösszetételt, amely ahhoz segítene hozzá, hogy megnyíljon a megértésünk. Mindig keressük tehát azokat a tanításokat, amelyek hozzájárulnak a megértésünkhöz, és ne ragaszkodjunk olyan tanításokhoz, amelyek túl általánosak. Ha nyitottak maradunk a belső irányításra, akkor a Krisztusi énünk megmutatja azt, hogy mire van éppen szükségünk az utunk adott szakaszában. Ehhez a könyvhöz is a Krisztusi énje vezette el Önt.
Lépjünk túl a nem tökéletes energián!
Míg az önazonosságunk újraépítése kreatív folyamat, addig a nem tökéletes energián való túllépés valamilyen szinten mechanikusan történik. A múltbéli karmánk hasonlatos a banki tartozásunkhoz, egyfajta adósság az élet felé. Azt gondolhatjuk, hogy ha pl. x mennyiségű karmával tartozunk, és azt az x mennyiséget visszafizetjük, akkor kiegyenlítettük az adósságunkat, és szabadok vagyunk. Sajnálatosan a karma adósságunk visszafizetése nem ennyire egyszerű, mivel azt több életen keresztül halmoztuk fel.
A karma visszafizetésének egy része lefedi azokat az önző cselekedeteinket, amelyek károsan hatottak az élet más résztvevőire. Mindez önzetlen cselekedetekkel ugyan elméletben kiegyenlíthető, vagy visszafizethető, de mivel a korábbi sok életünk alatt nagyon sok önző tettet hajtottunk végre, ezért azok visszafizetése egy élet során nem oldható meg. Van igazság abban a keresztény koncepcióban, hogy kegyelem nélkül nincs megváltás, vagyis egyetlen ember sem tudná a teljes karmáját törleszteni a felsőbb erők nélkül. Ha nem tekintenének el bizonyos mennyiségű karmánktól, nem bocsátanának meg nekünk, akkor nem lennénk képesek azt visszafizetni.
Ez a nézet vezetett el ahhoz a keresztény doktrínához, hogy Jézus vére a kereszten olyan hatalmas áldozat volt, amely eltörölte az emberiség korábbi bűneit, és minden további bűnt is, amelyet a keresztre feszítés után követett el. Gondolkozzunk azonban reálisan, miért akarna Isten vagy Jézus számunkra kitöltetlen csekket adni? Ha Jézus fizetné meg az összes adósságunkat, akkor az emberiség vajon mit tudna tanulni abból? Hogyan tanulna meg afölé a tudatszint fölé emelkedni, amelyen vétkezett?
Könyvünk az univerzumot egy tudományos laboratóriumhoz, vagy egy spirituális osztályteremhez hasonlítja, ahol a behatárolt önészleléssel megteremtett lényeknek, azaz nekünk, az a feladatunk, hogy a kreatív képességeinket Isten törvényeinek megfelelően az önészlelésünk kiterjesztése mellett alkalmazzuk, és így teljesítsük a társteremtői feladatunkat. Kétféleképpen tanulhatunk: egyrészt a cselekedeteink következményeit elemezve, másrészt a szellemi tanítóink vezetése mellett folytatott helyzetértékeléssel.
Ha Jézus segítségével az összes helytelen cselekedetünk következménye eltűnne, akkor hogyan tudnánk azokból tanulni? Jézus egyértelműen kijelentette, hogy nem elegendő az, ha bizonyos cselekedetektől magunkat távol tartjuk, mivel ahhoz, hogy a bűneinktől megszabaduljunk, arra van szükségünk, hogy afölé a tudatállapot fölé emelkedjünk, amelynek a szintjén vétkeztünk. Például a szélsőségesen önző szint lehet az oka annak, ha valaki megöl egy másik embert, és mindaddig, amíg nem emelkedik efölé a tudatszint fölé, addig nem jut túl az emberölés bűnén.
Mivel azonban szabad akarattal rendelkezünk, ezért sem Jézus, sem bárki más nem tud erővel bennünket rávenni arra, hogy az önző tudatszintünk fölé emelkedjünk. Nekünk kell meghoznunk tudatosan ezt a döntésünket. Jézus, a saját szellemi énünk, és más szellemi lények rendelkeznek ugyan azzal a képességgel, hogy a karmánkat/ bűneinket helyettünk visszafizessék, azonban a törvény addig erre nem ad lehetőséget, ameddig mi saját magunk nem emelkedtünk afölé a tudatszint fölé, amely szinten a bűnt elkövettük.
Ha azonban már túljutottunk a korlátozó tudatszintünkön, akkor megtanultuk a leckét, és nincs annak további haszna, ha az összes korábbi életünk cselekedeteinek a következményeit megéljük. Ezért lehetséges az, hogy a bűneink adósságát szellemi Lények egyenlítsék ki helyettünk kegyelem által. Ahogy erről a későbbiekben még szó lesz, mi egy szellemi Lény kiterjesztései vagyunk, aki annak a Lények hierarchiájának a része, amely egészen a Teremtőig vezet el. Az elkülönültség érzése csak a tudatunkban létezik. A szellemi Lények látják az élet teljes egységét. Az a szellemi Lény, aki az Ön családfájához tartozik, Önre úgy tekint, mint önmaga részére, ezért vágyik arra, hogy lássa az Ön önészlelésének fejlődését. Ha pedig Ön a leckét megtanulta, akkor Ön helyett a karmikus adósságot a szellemi Lény örömmel visszafizeti. A törvény azonban addig erre nem ad lehetőséget, ameddig Ön nem emelkedik afölé a tudatszint fölé, amely a karmikus adósságot okozta.
A lényeg tehát az, hogy a karmánk, bűneink egy része az emberiség tanítóiként szolgáló szellemi Lények beavatkozása, kegyelme által törlődik. Azonban ez a kegyelem addig nem érvényesíthető, ameddig mi nem jutottunk egy bizonyos tudatszint fölé. Így ez a 22-es csapdájának tűnhet; mivel ha nem ismerjük a karma működését, akkor nehéz afölé a tudatszint fölé emelkednünk, amely miatt a karmánkat megteremtettük. Gondoljuk végig az előzőekben elhangzottakat! A karma egyfajta energia, amely a tudatalattinkban halmozódik fel, és amely mágneses vonzást gyakorol a tudatunkra. Ha pl. sok harag energiát halmoztunk fel, akkor az afelé vonz bennünket, hogy bizonyos helyzetekre haraggal reagáljunk, és ezzel még több helytelenül kezelt energiát hozzunk létre. Más szavakkal, ha egy bizonyos mennyiségű karmát teremtettünk, akkor az „hozzásegít” ahhoz, hogy egyre többet teremtsünk magunknak. Ezt a lefelé tartó spirált kell megtörnünk ahhoz, hogy az életünkben fordulat következzen be. Nem nehéz példákat találnunk arra, hogy lássuk, hogy sokan kerülnek olyan súlyos önpusztító helyzetbe, hogy azt gondolják, hogy képtelenek abból kitörni.
A negatív élethelyzetből való kitörés kulcsa az, ha tudjuk, hogy amennyiben át tudjuk alakítani a helytelenül kezelt energiát, és ezzel képesek vagyunk csökkenteni a mágneses vonzást, akkor visszanyerhetjük a gondolataink, az érzelmeink és a cselekedeteink feletti uralmunkat. Ezután indulhatunk el azon a felfelé tartó spirálon, amely a korábbi tudatszintünknél feljebb emel bennünket, megnyitva ezzel a lehetőségét annak, hogy kegyelem által bizonyos karmánknak a fennmaradó részét számunkra semlegesítsék.
Ahogy erről már volt szó, a karma egyszerűen helytelenül kezelt energia, olyan energia, amelynek a rezgésszintje a tiszta szellemi energia szintjéhez képest, melyet a szellemi énünktől kapunk lecsökkent. Ezt az energiát azonban meg lehet „tisztítani”, vissza lehet alakítani azzal, ha megemeljük a rezgésszámát. Ez úgy tehetjük meg, hogy több szellemi energiát hívunk be. A fizikusok már bizonyították azt, ha magas frekvenciájú és alacsony frekvenciájú energiahullámok találkoznak, akkor annak olyan interferencia lesz az eredménye, amely az alacsony frekvenciájú rezgés rezgésszámát megemeli.
A karmától való szabadulásunk kulcsa tehát az, hogy olyan technikát használjuk, amellyel magasabb rezgésszámú szellemi energiát hívhatunk segítségül, amelyet az alacsonyabb frekvenciájú energiára, vagyis a karmánkra irányítunk. Ezzel meg tudunk szabadulni az energiamezőnkben tárolt karmától, és meg tudunk szabadulni a külső karmától is még azelőtt, mielőtt hozzánk visszatérne, és kellemetlen fizikai következményeket okozna.
Hol található ez a technika? A spirituális emberek évezredekig tudatában voltak annak, hogy létezik a spirituális energiának egy olyan formája, amelyet arra terveztek, hogy a testben lévő társteremtők meg tudják tisztítani a helytelenül kezelt energiát. Hívták kegyelemnek, Szentléleknek, Ibolya Lángnak, Isteni Szeretetnek és még sok más néven. Sokféle vallás és spirituális tradíció rendelkezik olyan technikával, vagy rituáléval, amely arra szolgál, hogy behívja ezt az energiát. Lehet, hogy Ön nem úgy nevelkedett, hogy hallott volna ezekről. Ennek ellenére bőséges választékban találhatunk ilyen technikákat. Az a legfontosabb teendő, hogy olyan technikát találjon, amely az Ön jelenlegi szellemi szintjén hatékonyan működik. Ismételten elmondható, hogy az Ön belső tanítója tud és fog is segíteni akkor, ha nyitott elmével kéri az útmutatást. A lehetséges technikákat különböző kategóriákba sorolhatjuk:
· Ima. Amennyiben Ön a tudatát őszintén ráhangolja a magasabb énjére, vagy egy szellemi Lényre, akkor spirituális energiát szabadít fel. Azonban az őszinte ima nem egyezik meg a palackba zárt szellemhez intézett kérésekkel. Az igazi ima az vezetést kér, ráhangolódást a magasabb énünkre, és azoknak a dolgoknak a megerősítéséért fohászkodik, amelyeket megvalósulva szeretnénk látni. A hálánk kifejezése nagyon hatékonnyá teszi az imának. Míg a ledarált ima nem eredményes, a rendszeresen ismételt igaz szívből jövő ima azért hatékony, mert minden ima után egy bizonyos mennyiségű spirituális energiát szabadít fel.
· Megerősítések. A megerősítés, egy olyan rövid kijelentés, amely a igazi valóságot megerősíti, a hamis illúzióknak pedig ellenszegül. Például az, akit kiskorában butának tartottak, most ellenszegülhet azzal a megerősítéssel, hogy kijelenti önmagáról, hogy „ Én az ÉN VAGYOK jelenlétem végtelen intelligenciájával cselekszem”. Vagy egy másik megerősítésként kijelenthetjük, hogy „én vagyok a feltámadás, és az élet (név, körülmény, mint pl. betegség, gazdasági nehézség megemlítésével). A megerősítések hangosan kimondva a leghatékonyabbak.
· Vizualizáció. A vizualizáció, túl a szavakon, egyfajta megerősítés a tudatban. Elképzelünk egy gondolatformát arról, amit szeretnénk, ha az életünkben megvalósulna, és úgy gondolunk rá, mintha már megvalósult volna. Ez azt is magába foglalja, hogy a személy önmagát őszintén azonosítsa a helyzettel, úgy gondoljon rá, úgy érezzen, és úgy cselekedjen, mint amilyen ember ezáltal lenni szeretne. Az anyagi világban azokká válhatunk, akik lenni szeretnénk.
· Fizikai gyakorlatok, mint pl. jóga. A fizikai testünk nincs elkülönülve az energiamezőnktől, hanem valójában annak a legsűrűbb része. Éppen ezért már régóta ismert, hogy bizonyos fizikai gyakorlatok képesek megindítani az energiaáramlást a felső énünkből.
· Hangos rituálék, kántálás, hangos ima, fohászok és rózsafüzérek. Ahogy Mózes I könyvéből, a teremtés könyvéből ismerjük, Isten szavakat használt az univerzum megteremtésére. Az első parancsa az volt: legyen világosság! Keressen magának olyan spirituális módszert, amelyben a kimondott szó hívja be a szellemi energiát, és ezt irányítsa az adott helyzetre! Bizonyos spirituális tradíciókban sok ilyen módszer található.
Jegyezzük meg azonban, hogy ennek a könyvnek olyan egyetemes tanítás a célja, amely különböző háttérrel rendelkező embereknek nyújthat segítséget. Éppen ezért a könyvnek nem célja az, hogy egy speciális tanítást, hitrendszert, szervezetet vagy spirituális technikát jelöljön ki, amelyet a többinél előnyösebbnek tartana. Az a legfontosabb, hogy a belső tanítónk vezetésére hagyatkozzunk! Azonban mielőtt idáig eljutnánk, jó, ha tudjuk, hogy milyen tanítások érhetőek el. Mivel a legtöbb nyugati ember nem spirituális technikák ismeretében nőtt fel, és nem ismeri azok igazi célját, ezért mindenki számára érdemes nyitott szemmel körülnézni, és nem csak egy technikát kipróbálni.
A nyugati embereknek rendkívül fontos az, hogy a gondolkodásukat képesek legyenek a spirituális technikákhoz alakítani. Az eredményesség érdekében pedig napi rendszerességgel érdemes gyakorolni. Mivel azonban a nyugati emberek nincsenek hozzászokva az ilyen napi spirituális rutinhoz, ezért szükségük lesz a gondolkodásmódjuk átalakítására, valamint önfegyelemre és kitartásra.
Vegyük figyelembe azt, hogy a spirituális technikáknak lehetnek bizonyos rövid távú eredményei, de az igazi eredmény eléréséhez időre van szükség. A modern technológia és a marketing korában sok ember úgy vélekedik, hogy a sikernek azonnal jelentkeznie kell. A spirituális úton azonban ez a fajta elvárás nem előnyös. Ha azonnali eredményre számítunk, akkor frusztrációnak és csalódásnak tesszük ki magunkat. Nagyon sok ember tér le a szellemi útról azért, mert nem reális elvárásokkal kezdett hozzá.
A spirituális technikák gyakorlását hosszú távra érdemes tervezni, hiszen olyan karmát, energiát szeretnénk semlegesíteni, amelyet több életen keresztül halmoztunk fel. Emellett azzal is meg kell birkóznunk, hogy megtisztítsuk a tudatunk három felső szintjét is, mielőtt eredményre számíthatnánk. Sok ember kezd úgy neki a szellemi útnak, hogy fizikai eredményt vár el. Egy ideig lelkesek, azután, ha az eredmény nem mutatkozik, akkor elkedvetlenednek, (az ego hatására), és abba hagyják. Sokan éppen akkor adják fel, mielőtt látható eredményt érnének el a fizikai világban. Túljutva a három felső szintjük megtisztításán akkor hagyják abba a gyakorlatokat, mielőtt az eredmények jelentkeznének.
Vegyük figyelembe, hogy bár a karma kiegyensúlyozása, és a negatív energiák megtisztítása mechanikai folyamatnak tűnik, azonban egyetlen spirituális rituálé sem működik a szabad akaratunk ellenére. Meg kell tudnunk bocsájtani önmagunknak és mindenki másnak is ahhoz, hogy a negatív energiáktól meg tudjunk szabadulni. Ha ugyanis nem szabadulunk meg tőlük mielőtt a szellemi energiát behívnánk, akkor az a negatív energiákra nem lesz hatással. Így a szellemi munkánk eredménytelen lesz. Ez pedig nem a spirituális technika hibája, sem nem a mögötte álló filozófiáé, hanem a mi hozzáállásunkból adódó hiba.
Emlékezzünk arra is, hogy ha nem dolgozunk őszintén a tudatszintünk emelésén, amely miatt az energiát lerontottuk, akkor a szellemi technikánk nem lesz teljes mértékben hatékony. Ne felejtsük el, hogy csak a gyenge mester okolja a szerszámait a hibákért, az okos azonban saját képességeit tökéletesíti annak érdekében, hogy a szerszámait a legjobb tudásával tudja használni.
38. Életforma, nem pedig gyors eredmény
A szellemi tanítók mindig azt hangsúlyozzák, hogy a
következetesség és a kitartás fontos erény a szellemi úton. Jézus
például azt mondta, hogy a türelmünk által nyerjük el a lelkünket.
Nagyon sok olyan ember van, aki évekig spirituális technikákat
gyakorolt, és ismereteket gyűjtött hozzá, de végül feladta az egészet,
mert nem érte el azt az eredményt, amelyre várt. Ha azonban csak egy
kicsit kitartóbb lett volna, akkor tapasztalhatta volna az eredményt.
Van sok olyan ember is, aki bár nem érte el az általa elvárt eredményt,
de több kisebb sikert elért, azokra mégsem figyelt fel.
A spirituális út sikerének az a kulcsa, hogy ráébredjünk arra, hogy ez
nem olyasmi, amit egy bizonyos cél érdekében néhány hónapig gyakorlunk,
mint például egy fogyókúra, vagy kilábalás az adósságból, vagy az igazi
partner megtalálása. Ez egy életforma, amelynek az életünkön
keresztül tartó folyamata során a magasabb tudatszint elérését tűzzük ki
célul. Ezt a tudatállapotot számunkra már több szellemi mester
demonstrálta pl. Jézus, Buddha. A szellemi fejlődés eljuttat bennünket
oda, hogy kialakíthassuk az igazi önazonosságunkat, amelyet arra
alapozunk, hogy Istennek társteremtői vagyunk, ugyanakkor egyedülálló
spirituális egyéniséggel rendelkezünk. Így érhetjük el azt, hogy az
elménk uralkodjon az anyagon; uraljuk a gondolatainkat, az érzelmeinket,
és ezáltal az elme békéjét és a belső teljesség érzését alakítsuk ki
magunkban.
A tudatnak ezt az állapotát nevezik
megvilágosodásnak, Krisztusi tudatszintnek, kozmikus tudatszintnek és
még sok más néven. Azonban a legfontosabb az, hogy ráébredjünk arra,
hogy mindenki számára lehetséges az, hogy magasabb tudatszintet érjen
el, amelynek eredményeként mindazon emberi korlátok fölé emelkedhetünk,
amelyek az életben a szenvedést okozzák, és uralni tudjuk a külső és a
belső körülményeinket is.
Jelenleg, lehet, hogy Ön ezt a
tudatszintet még elképzelni sem tudja, és azt sem hiszi el, hogy ezt el
tudná érni. Éppen ezért helyesebb a szellemi utat életformaként
tekinteni. A magasabb tudatszint elérésének folyamatát hasonlíthatjuk
egy spirál lépcsőn történő felfelé haladáshoz. Most, amikor egy
bizonyos lépcsőfokon állunk, talán nem is látjuk a legfelső fokot. A
képzelőerőnk, a téves meggyőződéseink és a helytelenül használt energia
miatt a tudatunk behatárolt mind a négy testében.
Ez a nagyon
fontos felismerés jelzi a veszélyét annak, amikor a külső tudatunkkal
hozunk döntést. Például sokan döntenek úgy, hogy a jelenlegi
meggyőződésüknél maradnak, vagy, hogy az általuk kiválasztott rutint
folytatják az életük végéig. A valóság azonban az, hogy a szellemi út
számos szintet, fokot tartogat számunkra ugyanúgy, ahogy az iskolai
tanulás is a Földön. Az óvodában pl. tökéletesen helytálló a zsírkréta
használata, de teljességgel elfogadhatatlan ugyanez egy felsőfokú
iskolában.
A lényeg az, hogy soha ne engedjük, hogy a külső
tudatunk megragadjon egy elképzelés, vagy gyakorlat szintjén. Ehelyett
arra kell törekednünk, hogy kifejlesszük az intuíciónkat, annak
érdekében, hogy közvetlen kapcsolatot tudjunk kialakítani a belső
tanítónkkal, a saját Krisztusi tudatunkkal, és az ÉN VAGYOK
jelenlétünkkel. Amint ebbe az irányba haladunk, olyan belső útmutatást
kaphatunk, hogy hagyjunk el bizonyos meggyőződéseket vagy gyakorlatokat,
amelyek korábban nagyon fontosnak tűnhettek a számunkra. Ha azonban
nem vagyunk hajlandóak magunk mögött hagyni mindazokat a dolgokat,
amelyekre már nincs szükségünk, akkor lehet, hogy megragadunk a spirális
lépcső egyik szintjén. Tehát a leglényegesebb a folyamatos haladás
érdekében az, hogy legyünk mindig hajlandóak meglépni a következő
lépést!
Az ego elutasítja a szellemi utat, hiszen végül, ez az út az
ego halálához vezet. Az Ön tudatos énje, már bizonyos mértékben
felülírta az egót, ezért olvassa most ezt a könyvet. Azzal, hogy a
szellemi útra lépünk, ne gondoljuk azt, hogy az ego feladja a
küzdelmét. Az ego nagyon kifinomult módon kísérel meg a jelenlegi
szellemi törekvéseinket felhasználva csapdába ejteni bennünket. Az ego
nem tudja megakadályozni azt, hogy a szellemi úton a következő
lépcsőfokra lépjünk, de az aktuális jelenlegi meggyőződéseinket is
felhasználja annak érdekében, hogy megpróbáljon visszatartani a feljebb
emelkedésünktől. Mindig azt keresi, hogy mivel tud összekapcsolni,
mihez tud hozzákötni az anyagi világban. Keresi annak a módját, hogy
milyen félelem által, vagy a spirituális gőgünket felhasználva riasszon
el a következő lépcsőfok megtételétől. Sugallhatja azt is, hogy azt
képzeljük magunkról, hogy mi már olyan magasan vagyunk, hogy nincs már
szükségünk a következő lépésre.
Tény, hogy nagyon sokan, akik
magukat spirituális vagy vallásos embernek tartják, gondolják úgy, hogy
eljutottak oda ahova nekik jutniuk kellett, ameddig nekünk szükséges
volt. Eljutottak valamilyen fokú biztonságérzethez, gondtalansághoz, és
ezért gyakran úgy érzik, hogy meg vannak mentve, mert az egyedül helyes
meggyőződést képviselik. Ezt az érzést teljes mértékben az ego
kreálja, és a továbbiakban is folyamatosan keresi annak a módját, hogy
elérje nálunk azt az érzést, hogy nincs már szükségünk a következő lépés
megtételére. Az igazság azonban az, hogy a tudatosság szintjének
emelkedése soha nem áll meg, hacsak mi úgy nem határozunk, hogy nem
lépjük meg a következő lépést. Azok, akik a spirituális úton a
legsikeresebben testesítik meg a magasabb tudatszintjüket azok, akik
soha sem hagyják, hogy az egójuk, vagy az anyagi világ bármilyen ereje
megakadályozza őket a következő lépés megtételében. MINDIG LÉPD MEG A
KÖVETKEZŐ LÉPÉST! –ez a mottója azoknak, akik eljutnak a spirállépcső
legfelső fokáig, ahelyett, hogy egy alacsonyabb szinten megrekedve
elhinnék az ego illúzióját, hogy már elérték a legmagasabb szintet.
Amikor az embereket ráébresztik arra, hogy képesek a szellemi mestereik
szintjére emelkedni, akkor a következő általános válaszreakció
fogalmazódik meg bennük az ego hatására. Saját maguk tudatszintjét és a
cselekedeteiket pl. Jézushoz mérik, és kijelentik, hogy az teljességgel
lehetetlen, hogy odáig eljussanak. A másik verzió az, amikor
ráébredünk arra, hogy mennyit hibázunk, és úgy gondoljuk, hogy ez mindig
így marad, ezért a bűntudat vagy a szégyen uralkodik el rajtunk.
Ahhoz, hogy ezekből a csapdákból kiszabadulhassunk, arra van szükség,
hogy rájöjjünk arra, hogy az efféle negatív érzések nem származhatnak
Istentől. Isten megteremtett minket, szabad akaratot adott nekünk, és
nekünk adta az anyagi világegyetemet, mint egy laboratóriumot, amelyben
kísérletezhetünk. Isten nem akarta azt, hogy elveszítsük annak az
észlelését, hogy szellemi lények vagyunk, de mivel mégis ez történt,
ezért Isten azt szeretné, ha visszanyernénk ezt az igazi
önazonosságunkat, amelyet Ő teremtett. Ezért minden, ami a visszafelé
vezető úttól elzár bennünket, az csak az egótól származhat, nem pedig
Istentől.
Lehet olyan érzésünk, hogy a sok hiba elkövetése ellenére
valójában mindig megtettük a legtöbbet, amit tudtunk. Isten nem vár
tőlünk ennél többet. Bármit tettünk a múltban, az annak a kifejezése
volt, akik akkor voltunk, és amennyit akkor értettünk az életből. Az
akkori tudatszintünknek megfelelően a legtöbbet tettük meg. Mostanra
azonban már tudjuk, hogy a tudatszintünkön emelhetünk, ezért nem érdemes
arra vesztegetnünk az időt, hogy a múlton sajnálkozzunk. Tettük, amit
tettünk, mert annyit tudtunk tenni az akkori tudatszintünkkel. Most
arra van szükségünk, hogy az összes figyelmünket és energiánkat arra
fókuszáljuk, hogy most, és a jövőben jobban cselekedjünk.
A
múlton nem tudunk változtatni. Azonban, ha a megértésünkön és a
szemléletünkön változtatunk, akkor meg tudjuk változtatni azt, hogy a
múltunk milyen hatással legyen ránk jelenleg, és a jövőben. Ha
felülemelkedünk a nem tökéletes elképzeléseinken és a helytelenül kezelt
energián, amelyek megakadályoztak bennünket abban, hogy a múltban
helyesebben cselekedjünk, akkor most tovább léphetünk. Ehhez azonban
valóban felül kell a múltunkon emelkednünk, és jobb jövőt kell
építenünk.
A múltunk vizsgálatára, a hibáink elemzésére, és a
hibák mögötti tudatszint felfedésére azért van csupán szükség, hogy
lezárhassuk, elengedhessük a múltunkat. Egyetemes szabály azonban az,
hogy csak azt tudjuk elengedni, amely a miénk. Amennyiben tehát nem
vesszük észre magunkon, hogy rendelkezünk nem teljesen helyes
elképzelésekkel, akkor nem tudjuk ezeket elengedni, magunk mögött
hagyni. Ha nem veszünk tudomást egy daganatról, az nem jelenti azt,
hogy az nem létezik. Vagyis ameddig nem tudunk a múltunkkal bűntudat,
és ítélkezés nélkül szembenézni, és nem vállaljuk a döntéseinkért, vagy a
döntésképtelenségünkért a felelősséget, addig nem tudunk a múltunk fölé
emelkedni. Fel kell tehát vállalnunk a múltunkat ahhoz, hogy
elengedhessük azt, és szabadok lehessünk.
Egy másik fontos
felismerés az, hogy amilyennek jelenleg önmagunkat látjuk az, adódhat
azokból a helyzetekből, amelyek a jelenlegi életünkben nagyon
bekorlátoztak bennünket. Lehet, hogy a korábbi életeinkben magasabb
szintre jutottunk el a szellemi fejlődésünkben, mint amit jelenleg
kifejezésre juttatunk. A magasabb Énünkhöz visszakapcsolódva azonban,
felszabadíthatjuk a korábban elért szintünket, és a jelenlegi
korlátainkon is túljuthatunk. Ezáltal hozzáférhetünk a létezésünk
jelenlegi céljához, valamint megismerhetjük a Földre érkezésünk
hosszútávú küldetését is. Így újra felfedezhetjük a jelenlegi életünkre
vonatkozó Isteni tervünket, amely a létezésünknek sokkal mélyebb
értelmet ad, és ezzel boldogságot és megelégedést biztosít.
Tegyük mindig a tudatszintünknek megfelelő legtöbbet, legjobbat, és mindig törekedjünk a mélyebb megértésre!
A könyv hátralevő részében az élet alapvető kérdéseire talál majd
választ, amely hozzásegíti Önt ahhoz, hogy újra felfedezhesse
létezésének célját bolygónkon.
Az anyagi világegyetem, amelyben élünk, olyan energiából áll,
amely egy meghatározott szinten rezeg. Fizikai érzékszerveinkkel ennek a
spektrumnak csak az alsó tartományát érzékeljük, vagyis a fizikai,
anyagi univerzumot. A tudatunk, a tudatos elménk azonban rendelkezik
azzal a képességgel, hogy önmagát annál magasabb szintekre hangolja,
mint amelyet az érzékszerveinkkel érzékelünk. A fizikai spektrum felett
található az érzelmi energia szintje, felette a mentális, majd pedig az
önazonosság-energia szintje.
Ahogy az anyagi világ négy
szintje fölé emelkedünk, akkor érjük el a szellemi szint legalacsonyabb
fokát. Ezen a szinten nagy számú szellemi Lény él . Közülük néhányan
teremtették meg az anyagi világegyetemet, és a Föld bolygót. Ezeknek a
Lényeknek átfogóan Elohim a nevük. Az Elohim, az Isten szó többes
száma; amelyet az Ó-testamentum használ. A szellemi lények közül
néhányan a fizikai szintre jöttek le, hogy azután ismét
felemelkedhessenek a szellem világába. Ha kiegyenlítjük a karmánkat, és
magunkra véve a Krisztusi tudatot megszabadulunk minden téves
elképzelésünktől, azzal megvalósítjuk a Földre érkezésünk célját, és
akkor mi is emelkedett Lények, felemelkedett mesterek lehetünk.
Felemelkedésünk után szellemi, vagyis halhatatlan Lényekké válunk,
amely azt jelenti, hogy már nem kell újra testet öltenünk a Földön.
Ekkor két lehetőségünk lesz. Választhatjuk az egyéni fejlődésünk
további folytatását, annak érdekében, hogy a szellemi valóság különböző
szintjeire eljutva addig fejlődjünk, amíg el nem érjük azt a legmagasabb
szintet, amelyet Isteni tudatszintnek neveznek. Jézus így mondta:
„Istenek vagytok” (János 10,34), mert lehetőségünk van a teljes Isteni
tudatszint elérésére. A másik lehetőségünk pedig az, hogy átmenetileg
az egyéni fejlődésünket félretéve azoknak a fejlődését segítsük, akik
még nem emelkedtek fel a Földön. Így a fel nem emelkedett lények
szellemi tanítójává válhatunk. A szellemi tanítók közül Jézus, Krisna
és Buddha a legismertebbek.
A szellemi valóság szintjein
keresztül haladva érjük el a formai világ legmagasabb szintjét. Itt
találhatjuk az Anya-Fény legmagasabb frekvenciáját. Amennyiben efölé
emelkedünk, akkor jutunk el ahhoz a Lényhez, aki a formai világot
teremtette. Őt a legtöbb vallás a legfelső Istennek, vagy Teremtőnek
nevezi.
A legtöbb vallás tanítása alapján a Teremtőn túl már
nem létezik semmi. Ha ez igaz, akkor a Teremtő honnan származik? Az
igazság az, hogy a Teremtő felett van még egy szint, amelyet
Mindenségnek nevezünk. A legtöbb ember számára ez azért nem ismert,
mert nincsenek rá szavak, elképzelések, de még koncepció sem az anyagi
világban, amely a Mindenséget jellemezni tudná. Valójában, ameddig a
Földön vagyunk jelen, nincs lehetőségünk arra, hogy teljes mértékben
megérthessük azt a tudatszintet, amelyet a Mindenség képvisel. Ennek
oka hamarosan látható.
A Mindenséget öntudattal rendelkező,
intelligens Lények alkotják, akik önmagukat sem egymástól, sem Istentől
nem érzékelik elkülönülve . Tudják magukról, hogy Istenek, Isten
kifejeződései, mivel a Mindenségben minden Isten kifejeződése. A
Mindenség Lényei nem tudnak maguknak elkülönült egyéniséget kialakítani,
és nem tapasztalhatnak meg semmit, amely a Mindenségtől elkülönülne,
hiszen azon kívül semmi sem lehet.
A Mindenség Lényeinek az a meggyőződése, hogy érdemes olyan világot teremteni, amelyben az elkülönülésre lehetőség van. Egy egyéni lény azonban a létezése kezdetén nagyon behatárolt önazonossággal rendelkezik. Önészlelésében gyarapodva eljuthat a Mindenség tudatszintjéig. Ez a Lény ekkorra annak a tudatában kerül vissza a Mindenségbe, hogy megtapasztalta a létezést a Mindenségtől elkülönülve, így a Mindenséget képes még jobban értékelni.
Az a Lény, aki azt a formai világot teremtette, amelyben mi
élünk, egyszer egyike volt a Mindenség Lényeinek. Azonban önként
vállalta azt, hogy ideiglenesen önmagát a Mindenségen kívülre helyezze,
és saját Lényéből, és tudatából teremtsen egy világot, amely látszólag a
Mindenségtől elkülönül. Ebben a világban létezhetnek különálló formák,
olyan formák, amelyek nem az Egy Isten kifejeződéseinek tűnnek.
Létezhetnek olyan különálló lények is, akik nincsenek tudatában annak,
hogy ők az Egy Isten kifejeződései. Ezek a lények behatárolt
önazonossággal és önészleléssel kezdhetik el az útjukat, úgy érzékelve,
hogy a forrásuktól, egymástól, és attól a világtól, amelyben élnek
elkülönülve léteznek. A tudatszintjük fokozatos egyre magasabb szintre
emelésével kezdik el észlelni minden életben az egységet. Ezután
lehetőségük van arra, hogy a teljes Isteni tudatuk birtokában a
Mindenségbe kerüljenek, vagy Teremtőkké válhatnak, a formai világ
megteremtőivé. Mindaddig azonban, amíg ez a lény nem éri el a teljes
Isteni tudatszintet, addig a Mindenségről még nem is lehet fogalma.
Nyilvánvalóan Ön is egyike a behatárolt önészleléssel, de végtelen
lehetőségű fejlődéssel rendelkező lényeknek. Az önészlelés
kiteljesítése a formai világ megteremtésének a valódi célja, és egyben
az élet elsődleges célja.
40. Hogyan teremtette a Teremtő a világegyetemet?
Mivel a Mindenségben nincsenek elkülönült formák, ezért azt a legkönnyebben úgy képzelhetjük el, mint egy üres teret, vagy üres lapot. A Mindenség nem a semmi jelenléte; hanem a valami hiánya, amelyet illusztrálhatunk fehér mezőként, amely nem tartalmaz formákat, amelyeket felfoghatnánk, vagy amelyeket ábrázolhatnánk.
Amikor a Teremtő olyan döntést hoz,
hogy a különálló formák világát teremti meg, akkor ennek első lépéseként
maga köré von egy szférikus határt. Ez a határ különíti el a Teremtőt a
Mindenségtől. Ezzel a Teremtő a Mindenségben olyan teret teremtett,
amelyet a saját Lénye és tudata tölt ki.

Ezt követően a Teremtő a Lényét a
tér középpontjába, szingularitásba sűríti. Ennek következtében a tér
többi részében űr keletkezik, amely a Mindenségtől elkülönül, de még
formát nem tartalmaz. Mivel azonban az űr kevesebb, mint a Teremtő
Lényének teljessége, ezért az űrben lehetséges különálló formákat
teremteni.

A szingularitásból a Teremtő saját Lényének egy részét vetíti ki, amely azonban nem az ősrobbanás teória által felvázolt ellenőrizetlen robbanást eredményezi. Ehelyett a Teremtő önmagát a szingularitás körüli szférába vetíti ki, amely az űrtől azért különül el, mert azt az alapvető szubsztanciát tartalmazza, amely kiindulási szubsztanciája mindennek, amely belőle teremtődik. A Biblia ezt fénynek nevezi, „Legyen világosság!” A tudomány energiának hívja, ez a könyv pedig ennek megnevezésére az Anya-Fény elnevezést használja.

Az első szféra kezdetben nem volt
teli fénnyel, valójában jelentős mennyiségű sötétséget tartalmazott, ami
persze nem valami gonosz vagy rossz dolgot jelentett, csupán a fény
hiányát. A szférán belül, a Teremtő bizonyos formákat, bizonyos
struktúrákat teremtett, amelyek az élet alapjául szolgáltak. A Teremtő
ezután saját maga öntudattal rendelkező kiterjesztéseit vetítette ki
ebbe az első szférába, a formák világának első szintjére. Így jöttek
létre azok a lények, akik társteremtőkként lettek megteremtve, de nagyon
kevés önazonossággal, és önészleléssel rendelkeztek megteremtésükkor.
Azért érzékelhették önmagukat elkülönült lényeknek, mert az első szféra
nem volt fénnyel teljesen kitöltve. Az elkülönültség-érzés a
sötétségből adódott.
Kezdetben, az első társteremtők tanítója
maga a Teremtő volt. Miközben a társteremtők a fejlődésük során egyre
önellátóbbak lettek, a kreativitásukat, teremtőerejüket mesterfokra
fejlesztették. Elméjük ura lett az anyagnak, így a saját szférájukban
egyre kiválóbban tudtak társteremtőként működni. Mindez kettős hatást
eredményezett. Egyrészt a társteremtők a Teremtő által létrehozott
alapokon új struktúrákat tudtak létrehozni, másrészt a társteremtők a
Teremtő végtelen készletéből több fényt juttattak a saját szférájukba.
Ebből adódóan az első szféra idővel olyan fényintenzitást ért el, hogy
egyetlen lény számára sem volt lehetséges azt az illúziót fenntartani,
hogy a forrásuktól, egymástól, és a szféra struktúráitól elkülönülve
léteznek. Amikor a szféra teljes fénymennyisége egy kritikus
intenzitást elért, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy minden a
Teremtő fényéből és tudatából keletkezett. Így minden társteremtő
eljutott a megvilágosodásig, és közvetlenül a Teremtő kiterjesztésének, a
Teremtő egyéniesülésének érezte önmagát.
A Teremtő ekkor
önmagát az űrre kivetítve egy másik szférát teremtett, amely az űrtől
elkülönült. Ez a szféra ismét csak bizonyos fénymennyiséggel volt
ellátva. Azok a társteremtők, akik az első szférában mesterfokot értek
el, a tudásukat felhasználva olyan struktúrákat teremtettek, amelyek a
második szférában az élet alapjaiként szolgáltak. Amikor ez elkészült,
akkor az első szféra mesterei önmaguk öntudattal rendelkező
kiterjesztéseit vetítették ki a második szférára.
A
társteremtők második generációja szintén behatárolt önazonossággal, és
korlátozott önészleléssel rendelkező különálló lényekből állt, akiknek
az első szféra mesterei, a spirituális szüleik, lettek a tanítóik. A
fejlődésük során ők is eljutottak odáig, hogy mestereivé váltak a
második szférának, és velük együtt a szféra is elérte a kritikus
fényintenzitást. Ekkor a Teremtő megteremtette a harmadik szférát.
Néhányan a második szféra mesterei közül a saját döntésüknek megfelelően
tovább emelték a tudatszintjüket annak érdekében, hogy az első szférába
juthassanak. A többiek pedig olyan mesterekké váltak, akik képesek
voltak rendszerek teremtésére, és ezzel a harmadik szféra társteremtői
lettek.
Így folytatódott tovább az élet-életet- teremt
folyamat, és az űrben számos szint és szféra keletkezett. Egy-egy új
szféra alkonyzónaként indult, amely az űrtől elkülönült, és nem
rendelkezett annyi fénnyel, mint a magasabb szférák. A kritikus szintre
emelkedve azonban a szféra később a szellemi/spirituális szféra részévé
vált. Az anyagi világegyetem a folyamat legutolsó részeként jött
létre. Mivel behatárolt fénymennyiséggel lett megteremtve, ezért a
szféra társteremtőinek, vagyis nekünk és a többieknek, lehetőségünk volt
arra, hogy elkülönült lények önazonosságával kezdjük az életünket.
Mivel az alacsony intenzitású fény miatt az anyag sűrűbbnek tűnik, ezért
elkülönülve érzékelhető a szellemi szféra képlékenyebb formáitól.
Ebből adódóan egy új társteremtő úgy hiheti, hogy az anyagi
világegyetemen túl nincs semmi sem, vagy azt gondolhatja, hogy a két
világ nem átjárható.
Az anyagi világegyetem ugyanabból az
„anyagból” keletkezett, mint az anyagi világegyetem minden része, vagyis
az Anya-Fényből. Az anyagi világegyetem azonban alacsonyabb
intenzitású fényből lett létrehozva, de rendelkezik azzal a
lehetőséggel, hogy a rezgésszintje a szellemi valóság rezgésszintjére
emelkedjen. Ezzel az egész világegyetem is magasabb szintre emelkedik.
Ez a felemelkedési folyamat, mint külső cél, húzódik meg az anyagi
valóság megteremtése mögött.
Az anyagi világegyetem
megteremtésének belső, valódi célja pedig az, hogy az ide kerülő
társteremtők számára tudományos laboratóriumként szolgáljon. A
társteremtők pedig csak a saját tudatszintjük emelésével válhatnak arra
képessé, hogy nyitott folyosóként működve még több szellemi fényt
engedjenek be az anyagi világegyetembe. A folyamatban közreműködve, a
kreatív erőfeszítéseik eredményeként pedig észlelik a világuk
felemelkedését. A társteremtők önészlelése addig tágul, míg képesek
lesznek a szellemi valóságba emelkedni. Természetesen ez a végső cél az
anyagi világegyetem megteremtésével. Minden az önfelismerés szintjének
emelése körül forog. Végül azoknak a Lényeknek az önészlelési szintjére
juthatunk el, akik számunkra az anyagi világegyetemet megteremtették.
Mindannyian születendő Istenek
vagyunk, Istenként lettünk megteremtve. Ez nem istenkáromlás, hanem a
legmagasabb szintű valóság.
41. Isten törvénye nem büntetés
Ha az emberek születendő Istenek,
akkor hogyan lehetséges az, hogy olyan tudatszintre süllyedtünk, amely
szinten kifejezve önmagunkat Isten szintjétől távol kerültünk. Ennek az
az oka, hogy a Teremtő nem a parancsait követő, engedelmes robotoknak
teremtett bennünket. Szabad akarattal rendelkezünk, és ez a szabad
akaratunk nem lenne tökéletes, ha nem lenne lehetőségünk szembeszállni
Isten törvényeivel.
A
szabad akarat azonban nem jelenti azt, hogy szembe kell szegülnünk Isten
törvényeivel, vagy azt, hogy csak akkor vagyunk igazán szabadok, ha ezt
meg is tesszük. Hasonlítsuk a lehetőségeinket a közúti hálózathoz! Az
utakat azért építjük, hogy könnyen el tudjunk jutni egyik helyről a
másikra. A közlekedési szabályok pedig azért szükségesek, hogy
biztonságosan közlekedhessünk. Az utakon majdnem mindenhová
eljuthatunk, de ha úgy döntünk, hogy letérünk az útról, akkor
károsíthatjuk a környezetet, és valószínűleg előbb vagy utóbb valahol
elakadunk. Ha úgy döntünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk a közlekedési
szabályokat, akkor közlekedési balesetnek tesszük ki magunkat,
megsérülhetünk, vagy sérülést okozhatunk másoknak. Mégsem bölcs dolog
azt mondani, hogy a közlekedési utak és a közlekedési szabályok
korlátozzák az utazási lehetőségeinket. Hasonlóképpen értelmetlen azt
állítani, hogy Isten törvényei limitálják a szabad akaratunkat, és a
kreatív képességeink kifejezését.
Isten törvényei nem olyanok,
mint egy kényszerzubbony. Isten törvényeinek a követése nem jelenti
azt, hogy csak egyféleképpen viselkedhetünk, és azt sem, hogy fel
kellene adnunk a szabad akaratunkat. Sajnálatosan néhány vallás
haragos, bíráskodó égi lényként jeleníti meg Istent, aki a törvényeinek
megsértéséért pokolra küld bennünket. Mindez bizonyos emberekben
ellenérzést kelt Isten törvényeivel szemben, vagy inkább a vallással
szemben. Valójában azonban Isten törvényeinek keretein belül végtelen
számú lehetőségünk van arra, hogy a kreativitásunkat kifejezésre
juttassuk. A törvények arra szolgálnak, hogy a teremtőerőnket úgy
használjuk fel, hogy azzal ne árthassunk sem magunknak, sem másoknak,
sem pedig a bolygónknak, amelyen élünk.
Gondolkozzunk a
Teremtő nézőpontjából! Azzal, hogy a társteremtőknek szabad akaratot
adott, azzal Isten felvállalt némi betervezett kockázatot. A
társteremtőknek ugyanis lehetőségük van arra, hogy elpusztítsák
önmagukat, és arra is, hogy egymás ellen szövetkezve elpusztítsák
egymást. Így az emberiség elpusztíthatná önmagát, és a Földbolygót is,
megakadályozva ezzel a társteremtőket abban, hogy önészlelésükben,
önfelismerésükben fejlődjenek. Ezt megakadályozandó, Istennek
megoldást kellett találnia arra, hogy ezt a kockázatot mérsékelje.
Ehhez egyrészt szükség volt olyan törvényekre, amelyek a
társteremtőknek segítenek teremtőerejük használatában, másrészt az új
társteremtőknek kezdetben olyan segítő szeretetteljes felügyeletet kell
biztosítani, amely mellett teremtőerejüket gyakorolva könnyen
tanulhatnak a tapasztalataikból.
Az egyik fő szellemi törvény
alapján minden egy szubsztanciából, az Anya-Fényből keletkezik. Az
anyagi világegyetemben a teremtéshez bizonyos mennyiségű Anya-Fénynek
szükséges az anyagi világegyetem rezgésszintjén rezegnie. Ennek az a
természetes útja, ha ezt a fényt egyenesen a saját ÉN VAGYOK
jelenlétünkből kapjuk. Amikor először az anyagi világba ereszkedünk,
egy bizonyos mennyiségű fénnyel, mint indító tőkével kezdjük létünket.
Amennyiben ezt bölcsen használjuk, akkor további fénymennyiséget kapunk,
amely növeli a teremtőerőnket. Így az ÉN VAGYOK jelenlétünkből áramló
fény mennyisége növekedhet, és ezzel az életünk felfelé tartó spirállá
alakul, amely egyre teljesebb önészleléshez és anyagi gyarapodáshoz
vezet.
Ahogy erről már korábban volt szó, Jézus ezt a törvényt
azzal a példabeszéddel illusztrálta, amelyben három szolga bizonyos
mennyiségű tálentumot kapott a gazdájától (Máté 25,14) A gazda egy
ideig távol volt, és amikor visszatért, akkor elszámoltatta a szolgáit
arról, hogy hogyan használták fel a kapott tálentumokat. Ketten közülük
megsokszorozták azt, ezért jutalmat kaptak, azonban a harmadik szolga a
kapott tálentumokat a földbe ásta el, és ezért elvették tőle. Lehet,
hogy mindez keményen hangzik, de jól illusztrálja a törvény személytelen
működését.
Az élet célja a gyarapodás, ami azt jelenti, hogy
minden megsokszorozódik. Amennyiben gyarapítjuk a fényt és a
teremtőerőnket, akkor azzal felemeljük önmagunkat, és minden életet is.
Ha nem gyarapítjuk azt, amit kaptunk, vagyis önzően viselkedünk, akkor
ártunk magunknak és minden életnek. Ezzel együtt az ÉN VAGYOK
jelenlétünkből leszűrődő fény mennyisége csökkenni fog, és ezzel az
életünk lefelé tartó spirállá változik. Az anyagi gyarapodáshoz
szükséges képességünk csökken, az önészlelésünk pedig önközpontúvá
válik, amelynek következtében odáig jutunk, hogy az életet
szenvedésként, önmagunkat pedig áldozatként észleljük egy haragos Isten
igazságtalan büntetése által.
Valójában Isten soha senkit sem
büntet. Isten mindösszesen felállított néhány személytelen szabályt,
bizonyos törvényszerűségeket, amelyeknek hatása van az emberiségre. Ha
egy repülőgépből ejtőernyő nélkül ugrunk ki, akkor a gravitáció
személytelen törvényének következtében a földbe csapódunk, és
meghalunk. Ez azonban nem Isten büntetése, hanem a saját hanyag
döntésünk mechanikus következménye.
Az anyagi világegyetem
megteremtésekor a szférában lévő fény bizonyos intenzitással és bizonyos
szintű rezgéssel rendelkezett. Ez képviselte a kiindulási szintet, „a
kozmikus háttérsugárzást”. A társteremtők kapták azt a feladatot, hogy
emeljék a fény intenzitását, és a rezgését a teremtőerejük segítségével
mindaddig, amíg az anyagi világegyetem a szellemi valóság részévé
válik. Ha a társteremtők megsokszorozták volna a tálentumjaikat, akkor
nem lenne szenvedés a Földön. A szabad akarat következtében azonban a
társteremtőknek lehetősége van arra, hogy a teremtőerejüket helytelenül
használják, és ezáltal az eredeti fénynél alacsonyabb rezgésű fényt
hozzanak létre. Ezzel a világegyetemben felborul az egyensúly, így
ahhoz, hogy gyarapodás történhessen, ahhoz először helyre kell állítani
az egyensúlyt.
Az anyagi világegyetembe való ereszkedéssel
együtt bizonyos mennyiségű fényt kaptunk, amellyel a szabad akaratunk
által azt tehettünk, amit akartunk. Ha a fényt szeretetteljesen
használtuk fel, akkor azzal növeltük az intenzitását és a rezgését,
vagyis harmóniába kerültünk a teremtés céljával. Ha azonban a ránk
bízott fényt önző vagy önpusztító módon használtuk, azzal a fény
intenzitását és a rezgését is csökkentettük, amellyel
egyensúlytalanságot teremtettünk a világegyetemben.
A szabad
akaratunk következtében az tehetünk, amit akarunk, azonban a szabad
akarat törvénye nem jár egyedül. Elválaszthatatlanul együtt jár a
következmények törvényével. Ezt nevezi a tudomány a hatás és ellenhatás
törvényének, a szellemi tanítások egy része pedig a karma törvényének.
Ez alapvetően azt jelenti, hogy felelősek vagyunk azért, amit az
Anya-Fénnyel teszünk. Amennyiben szeretetteljesen használjuk, akkor
önmagunkat és minden életet felemelünk, és ezzel az erőnk gyarapszik.
Ha azonban önző módon használjuk, akkor az élet adósaivá válunk, és
addig nem jutunk tovább, amíg az adósságunkat, vagyis a karmánkat ki nem
egyenlítjük, és meg nem tisztítjuk a helytelenül felhasznált energiát,
vagy ahogyan azt mi nevezni akarjuk. Más szavakkal, teljes szabadsággal
rendelkezve azt tehetünk, amit csak akarunk, de minden tettünknek
vannak következményei, amelyek elől nem menekülhetünk el. Nem tehetünk
szabadon azt, amit akarunk anélkül, hogy ne számolnánk a
következményekkel.
Az univerzumnak az a célja, hogy mi az
önészlelésünkben fejlődhessünk, vagyis azért vagyunk itt, hogy
tanuljunk. Azáltal tanulunk, hogy irányítjuk a kísérletezgetéseinket,
majd pedig a tetteink következményeiből tanulunk. Ha a
cselekedeteinknek nem lennének következményei, akkor hogyan tanulhatnánk
belőlük? Ha nem tanulnánk a cselekedeteinkből, akkor hogyan
gyarapodhatna az önészlelésünk, és hogyan teljesíthetnénk a létezésünk
célját? Más szavakkal, nem arra lettünk teremtve, hogy a végtelenségig
élvezzük a bolygónk által nyújtott körülményeket. A saját magasabb
énünk sem szeretne örökre korlátolt önazonossággal rendelkezni, vagyis
nem akarja nyomorult bűnösként vagy az egyedfejlődésben előre haladott
állatként azonosítani önmagát. Azért ereszkedtünk ide le, hogy az
önészlelésünk fejlődésével bizonyos idő múltán a tanulásunk egy másik
szintjére emelkedhessünk fel. A kérdés ezek után az, hogy hogyan
tanulunk a cselekedeteink következményeiből?
Amikor a Tudatos Én először
ereszkedett az anyagi világba még korlátozott önészleléssel
rendelkezett. Az ÉN VAGYOK kiterjesztéseiként léteztünk, bár sem ennek,
sem szellemi egyéniségünknek nem voltunk tudatában. Nem ismertük Isten
törvényeit sem, ezért sértettük meg azokat, és ezzel anélkül rontottuk
le az energiát/csökkentettük annak rezgését, hogy tudtuk volna, hogy mit
teszünk. Valószínűleg igazságtalannak tűnne, ha azokért az elkövetett
cselekedeteinkért lennénk felelősek, amelyekkel azokat a törvényeket
sértettük meg, amelyeket nem is ismertünk. Természetese nem ez a
helyzet.
Egy új társteremtő első anyagi világba ereszkedése nem
hasonlítható ahhoz, ha valakit iránytű nélkül küldünk a dzsungelbe. A
társteremtő először egy felügyelet alatt álló szférába kerül, olyan
tanító felügyelete alá, aki közvetlenül az anyagi világ feletti szellemi
világban létezik. A tanítónak az a feladata, hogy az új társteremtő
számára szeretetteljes magyarázattal szolgáljon a cselekedeteinek
következményeit illetően. Ekkor a tanítvány karmájáért is a tanító
vállalja a felelősséget. Ha pedig a tanítvány „megtanulta” az adott
„leckét”, akkor az időközben megteremtett karmát a tanító egyenlíti ki
annak érdekében, hogy a tanítvány folytathassa a tanulást anélkül, hogy
az általa okozott hibák ebben megakadályoznák.
A világ sok
vallásában található ilyen ideális állapotról szóló történet,
elképzelés. A nyugati társadalmakban a legismertebb példa erre az
„Édenkert története”. Ez a történet mitológiai formában illusztrálja
azt, hogy mi történt az emberekkel a Földön. Ádám és Éva ugyanis nem
voltak egyedül a Paradicsomban. Minden egyes ember a szellemi tanítója
közvetlen felügyelete alatt ilyen édenkerti állapotban kezdte a
létezését. Azonban, mint ahogy az Édenkert történet bemutatja, az
emberek elkezdtek kételkedni a tanítójukban, így el kellett hagyniuk a
kertet. A valóságban azonban nem erőszakkal lettek onnan kiűzetve,
hanem saját tudatszintjük rezgésének csökkenésével szűnt meg számukra a
kert tudatos észlelése, és így veszítették el a kapcsolatot a
tanítójukkal is.
Miután a társteremtők elveszítették a
tanítójukkal való közvetlen kapcsolatot, a szellemi törvény szerint a
tanító már nem viselhette a tanítványai karmáját a továbbiakban. A
tanító már nem lehet azért a karmáért felelős, amelyet a tanítvány úgy
teremt, hogy ő már nem felügyeli. A társteremtők a cselekedeteik
következményeiből a különválást megelőzően a tanítójuk szerető
közreműködésével tanulhattak. A bukást követően a társteremtők azáltal
tanulhattak, hogy a cselekedeteik következményeit visszatükröző kozmikus
tükör visszavetítette mindazt, amit kibocsájtottak. A teremtéstörténet
ezt így írja le: „orczád verítékével egyed a te kenyeredet” (Mózes
3,19)
Más szavakkal, az „A terv”alapján a társteremtőknek nem
kellett volna soha az emberi szenvedést megtapasztalniuk, hanem a
tanítójuk útmutatásai pufferként tartották volna egyensúlyban a
cselekedeteiket és a karmájukat. Miután azonban a társteremtők
elveszítették a tanítójukkal való kapcsolatot a „B terv” lépett életbe.
Mivel innentől a társteremtők nem voltak az útmutatásokra nyitottak,
ezért abból kellett tanulniuk, hogy megtapasztalták a cselekedeteik
következményeit. Ezt nevezik a kemény ütések iskolájának, az Isteni
Irányítás iskolájával szemben.
Azok a társteremtők, akik magukat a tanítójuktól elkülönítették,
elvesztették a tanítóik irányítását, és ennek következményeként még több
karmát teremtettek, amelyet maguknak kellett viselniük. Az egyensúly
törvénye alapján, ha az anyagi világegyetemben karmát teremtünk, akkor
mindaddig nem emelkedhetünk vissza a szellemi valóságba, ameddig a
karmánkat ki nem egyenlítjük. A szellemi tantermekben a társteremtők
tisztább testekben éltek, amelyek nem betegedtek meg, és nem is
öregedtek. A karma eredményeként azonban a fizikai test elkezdett
öregedni, és betegségek alakultak ki, amelyek tovább rövidítették az
életet. Így lehetetlenné vált az, hogy a társteremtők a fizikai testük
halála előtt ki tudják egyenlíteni a karmájukat. Annak érdekében, hogy a
társteremtők további lehetőséghez juthassanak önmaguk megváltása
érdekében a reinkarnációs „C terv” lépett életbe. Ennek értelmében
mindaddig újra és újraszületünk a Földön, ameddig nem tanuljuk meg a
leckéinket, és nem egyenlítjük ki a karmánk bizonyos részét.
44. Visszakapcsolódás a szellemi tanítónkhoz
Két lehetőségünk van arra, hogy a
leckénket megtanuljuk az életben. Folytathatjuk a tanulást a kemény
ütések iskolájában, ahol saját magunknak kell a karmánkat felismerni, és
azt kiegyenlíteni, valamint erőfeszítéseket tehetünk annak érdekében,
hogy visszatérjünk a szellemi tanítónkhoz, és ennek eredményeként
útmutatást, és kegyelmet kapjunk tőle. A tanítónkkal való kiegyezés a
szellemi út egyik legfontosabb célja. Hozzákezdhetünk ehhez úgy, ha
külső szellemi tanításokat tanulmányozunk, valamint olyan gyakorlati
technikákat követünk, amelyekkel az alsó négy testünket
megtisztíthatjuk. Miután a téves elképzeléseinktől és a helytelenül
kezelt energiától megtisztítottuk magunkat, ezzel természetes módon,
lépésenként nyerjük vissza a kapcsolatot a Krisztusi énükkel, az ÉN
VAGYOK jelenlétünkkel, és a szellemi tanítónkkal, vagy tanítóinkkal.
Nagyszámú szellemi tanító segíti az emberiség tudatszintjének
emelését. Minden egyes ember rendelkezik személyes tanítóval. Ezek a
tanítók nagyon sok ismert vagy kevésbé ismert vallás létrejöttét
inspirálták azok kialakulásának a kezdetén, ugyanakkor nagyon sok
tudományos felfedezéshez is ők juttatták el az emberiséget. A tanítókat
sokfélképpen nevezik, pl. a Felemelkedettek Serege, Égi Sereg, Nagy
Fehér Testvériség, (a fehér nem a bőrszínre, hanem a fényük színére
utal) és nevezik őket emelkedett mestereknek is. A tanítók bizonyos idő
periódusok és ciklusok szerint látják el tevékenységüket, amely
ciklusok időtartama kb. 2000 év.
Jézus 2000 évvel ezelőtt
jött a Földre, megalapítva azt a spirituális ciklust, amelyet a Halak
korszaknak nevezünk. Ez idő alatt az emberiségnek az lett volna a
feladata, hogy az ő példáját követve jusson el arra a tudatszintre,
amelyet Jézus demonstrált. Pál ezért mondta: „Azt (a tudatot)
törekedjetek megvalósítani magatokban, ami a Jézus Krisztusban is
megvolt.” (Pál levele a Filippiekhez 2,15) Jézus ezért mondta: „Bizony,
bizony mondom néktek: Aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a
cselekedeteket, amelyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik
azoknál.” (János 14,12)
A Föld jelenleg a következő szellemi
ciklusába kezd, amelyet a Vízöntő korának neveznek. Ebben az időszakban
az emberiségnek az a feladata, hogy a Halak korszak ideje alatt elért
tudatszintre építve magasabb szellemi szabadságszintet érjen el.
Sajnálatosan azonban Jézus belső tanításai jórészt félre lettek értve,
éppen ezért az emberek többsége nincs annak tudatában, hogy a feladatuk
az, hogy a Krisztusi tudatszintet elérjék. Ennek ellenére nagyszámú
szellemileg érzékeny és tudatos ember érzi azt, hogy fontos küldetése és
része van ebben a korszakban.
Ezek az emberek azért
testesültek meg jelenleg, hogy segítsék a Halak korszak tudatszintjéből a
Vízöntő korszakba való átmenetet. Ha Ön ezt a könyvet olvassa, akkor
nagy valószínűséggel Ön is egyike ezeknek az embereknek. Nem fogja
mindaddig teljesen elégedettnek érezni önmagát, ameddig nem kapcsolódik
vissza a szellemi küldetéséhez és a személyes Isteni tervéhez. Ahhoz,
hogy teljes mértékben megértse ezt a küldetést, szüksége lesz arra, hogy
ismerje a Krisztusi tudat és az anti-krisztusi tudat közötti
különbséget.
45. Krisztus és anti-krisztus, LENNI, vagy nem lenni
Amikor a Teremtő úgy döntött, hogy a
társteremtőknek szabad akaratot biztosít, tudatában volt annak, hogy a
társteremtők a teremtőerejüket hibásan is használhatják. Tudta, hogy ez
egy fátyol létrejöttét eredményezheti, amely a helytelenül felhasznált
energiából és a helytelen meggyőződésekből áll elszeparálva,
különválasztva ezzel (a tudatukban, nem a valóságban) önmagukat a
szellemi tanítóiktól, a szellemi önmaguktól és a Teremtőjüktől. Így a
társteremtők elfelejtik majd szellemi eredetüket, önazonosságukat, és
oda juthatnak, hogy önmagukat nem tartják többre az evolúció csúcsán
lévő állatoknál, akik az öröklődés és a környezeti tényezők hatásaként
jöttek létre. Hogyan lehet mindennek az esélyét minimalizálni, és
hogyan tudja a Teremtő azt biztosítani, hogy a társteremtőknek mindig
legyen lehetőségük arra, hogy visszatérhessenek igazi önazonosságukhoz,
függetlenül attól, hogy az indulásukhoz képest milyen mélyre
süllyedtek. A Teremtő ezt nagyon eredeti megoldással, egy kozmikus
biztonsági mechanizmussal oldotta meg.
Ahogy erről a
korábbiakban esett szó, a Teremtő a teremtés folyamatát saját Lényének
szingularitásba tömörítésével kezdte, mellyel űrt teremtett. A Teremtő
ezután önmagát fokozatosan tágította, melynek során az űr kezd
megtelni. A Teremtést két alapvető erő jelenléte jellemzi, vagyis a
tágulást okozó, expandáló erő (az Atya Isten), és az összehúzó erő (az
Anya Isten). Ha a tágulást okozó erő lenne az uralkodó, akkor a
Teremtő energiája egy kontroll nélküli robbanás eredményeként áradna
szét, és azonnal betöltené az űrt. Ha azonban az összehúzó erő lenne
domináns, akkor minden egy fekete lyukba tömörülne, amelyet egyetlen
szervezet sem élne túl. Mivel azonban a teremtés célja az, hogy a
fokozatos tágulás mellett lehetőséget nyújtson a társteremtőknek az
önészlelésük kifejlődésében, ezzel biztosítva a kiegyensúlyozott
növekedést, amely fokozatosan elvezet a végső célhoz.
Az az
erő, amely az Atya tágulást-elősegítő erejét, és az Anya összehúzó
erejét egyensúlyban tartja az egyszülött Fiú, vagyis az egyetemes
Krisztusi tudat, amelyet a Biblia Igének nevez. Ez az a tudat, amely
túlszárnyal minden egyes emberi lényt, ugyanakkor minden emberi lénynek
lehetőséget ad vele eggyé válni, és elérni ezzel azt, hogy a
megtestesült Krisztussá, az Ige megtestesítőjévé váljon. Valójában
minden egyes embernek legteljesebb lehetősége az, hogy a Jézus
Krisztusban lévő tudat őbenne is meglegyen, ezzel beteljesítve a
küldetést, hogy teljesen megvilágosodott társteremtővé váljon, aki az
elméjével uralkodik az anyag felett, amelyet Jézus és más
megvilágosodott Lények megmutattak nekünk.
A Krisztusi tudat az
egyesítő elem a formai világ több milliárdnyi manifesztálódása mögött.
A Krisztusi tudat tartalmazza a teremtés tervét, beleértve a Teremtő
célját, valamint Isten minden szellemi és természeti törvényét. Ahogy a
Biblia mondja: „Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami
lett.” (János 1,3), amely azt jelenti, hogy minden külső megnyilvánulás
mögött a Krisztusi tudat egyetlen valósága rejlik. Ezért nem történhet
soha az meg, hogy ne tudnánk visszanyerni az igazi önazonosságunkat.
Mindegy, hogy milyen messzire süllyedtünk, ahhoz a tudatszinthez
képest, amellyel teremtve lettünk, soha nem veszhetünk el teljes
mértékben. MINDIG van arra lehetőségünk, hogy a Krisztusi tudatszintre
eljussunk, amely az emberiség igazi megváltója. Jézus maga beszélt a
Krisztusi tudatszintről, de mivel csak példabeszédekben szólhatott,
ezért „Isten országa” szimbólumként emlegette. Ezért mondta azt, hogy
az Isten országa bennetek van (Lukács 17,21), amely azt jelenti, hogy
Isten országa egy tudatállapot.
A Krisztusi tudat az az
egyesítő tényező, amely a Teremtő és a teremtményei közötti egységet
biztosított szolgálni, különös tekintettel, az öntudattal bíró, és
szabad akarattal rendelkező társteremtőkre. A szabad akarat egyenes
következménye az, hogy a társteremtőknek lehetőségük van arra, hogy
Isten törvényeivel szembe helyezkedjenek. Ahhoz azonban, hogy Isten
törvényeivel szembeszálljanak, nem használhatják a Krisztusi tudatot,
amelyből az következik, hogy van a Krisztusi tudatnak egy ellentéte,
amelyet anti-krisztusi tudatnak nevezünk. Az anti-krisztusi tudat az,
amely a társteremtők számára lehetővé teszi az elkülönülést Istentől, a
szellemi tanítóiktól, és ez teremti meg a fátylat, amely miatt látszólag
úgy tűnik, mintha el lennének különítve a Teremtőjüktől, a többi
társteremtőtől és a bolygótól, amelyen élnek. Ez teszi a társteremtők
számára lehetővé azt is, hogy elfelejthessék Isten célját a teremtéssel,
vagy azt, hogy szándékosan fellázadjanak ez ellen a cél ellen
megtagadva saját szerepüket.
Amikor már a Krisztusi tudatból
birtokolunk valamennyit, akkor észlelni kezdjük a minden élet mögötti
egységet, amely lehetetlenné teszi azt, hogy bántsuk egymást. Jézus
mondta, hogy cselekedjük a többiekkel azt, amit szeretnénk, hogy ők
cselekedjenek velünk, mert ő látta a minden élet mögötti egységet. Ő
azonban azt is tudta, hogy amit másokkal teszünk, azt önmagunkkal
tesszük, a magasabb Énünkkel. Amikor tehát az anti-krisztusi tudat
szintjén esünk csapdába, akkor úgy érzékeljük, hogy ettől a magasabb
Énünktől el vagyunk különítve, és talán ez az énünk nem is létezik.
Ebből az az illúzió fakad, hogy bánthatunk másokat anélkül, hogy
magunkat bántanánk. Még az az illúzió is innen ered, hogy a
cselekedeteinknek nincsenek következményei, vagy, hogy ki tudjuk
játszani a világmindenséget, és meg tudunk menekülni a
következményektől.
Nem kétséges, hogy Ön bizonyára
hallotta már Shakespeare Hamlet című drámájának ismert kérdését: „Lenni
vagy nem lenni, ez itt a kérdés.” A teljesebb jelentése: „
Krisztusként lenni, vagy nem Krisztusként lenni, ez az igazi kérdés.”
Lehetősége van arra, hogy a megtestesült Krisztus legyen, de csak abban
az esetben, ha megválaszolja azt a kérdést, hogy Krisztus akar-e lenni,
vagy nem Krisztus akarna lenni.
46. Ismerjük meg a jó és rossz tudásának a gyümölcsét!
A Krisztusi tudatszint és az
anti-krisztusi tudatszint közötti választás lehetőségét az Édenkert
történet szimbolizálja. A kertben Isten jelképezte a szellemi tanítót,
aki eggyé vált az egyetemes Krisztusi tudattal, és így a kozmikus
Krisztust képviselte. Ő tanította Ádámot és Évát, akik egy nagyobb
társteremtő csoportot szimbolizáltak, a személyes Krisztusság útját
járva. Ez az út vezeti el a társteremtőket, akik behatárolt
önészleléssel, és elkülönült önazonossággal indulnak el oda, hogy eggyé
váljanak a forrásukkal, és visszanyerjék az igazi önazonosságukat, mint
Isten fiai és lányai. Ezért mondja a Biblia a Krisztusról: „Valakik
pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek,
azoknak, akik az ő nevében hisznek;”Ahhoz, hogy megértsük a szimbólum
mögött rejlő igazi üzenetet arra van szükségünk, hogy észleljük a nagyon
finom, de nagyfontosságú különbségeket.
Ha a világot a
Krisztusi tudatszinttel szemléljük, akkor tisztán láthatjuk, hogy a
Teremtő mindennek a forrása, és minden megjelenés mögött ott van az
egység. Láthatjuk a Teremtő célját, és láthatjuk azt is, ha az Ő
törvényeit követjük, akkor az a mi hasznunkra is válik. Azt is
láthatjuk, hogy a saját magasabb Énünk döntött úgy, hogy megteremtse a
Tudatos Énünket, mert részt akart vállalni a Teremtő munkájából. Ezért
nincsen konfliktus Isten célja és a saját magasabb Énünk vágyai között.
A Krisztusi tudatban végérvényesen elkülönül a jó és a rossz, vagyis a
valós és a valótlan. A Krisztusi tudat tudja, hogy mi az, ami
megegyezik Isten céljával és törvényével, és ami Isten céljától és
törvényeitől elkülönül, az valótlan.
Ha a világot az
anti-krisztusi tudatszinten szemléljük, akkor ott nem láthatjuk meg a
minden élet mögött ott rejlő egységet, Isten célját és törvényeit. Az
anti-krisztusi tudat nem látja a valóságot, csak a valóság egy
vetületét, amelyet létrehoztak és a valóságra vetítenek. Erről szól az
első két parancsolat a Tíz parancsolatból: „3. Ne legyenek néked idegen
isteneid én előttem. 4. Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi
hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön,
vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak.”(Mózes II. könyve, 20.
fejezet). Ez azt jelenti, hogy ha a világot az anti-krisztusi
tudatszinten nézzük, akkor arról teremtünk mentális képet,
gondolatformát, ahogyan mi szeretnénk Istent észlelni, és ezt a képet
vetítjük Istenre. Ezáltal egy eszményképhez imádkozunk az igazi Teremtő
helyett, aki a formák birodalmán túl létezik.
Az
anti-krisztusi tudat számára nincsen abszolút mérték a jó és a rossz
elkülönítésére. Számára a jó és a rossz relatív, viszonylagos fogalmak,
és csak egymással kapcsolatban léteznek. A jó ellentéte a rossznak,
amely pedig a jó ellentéte. Azonban az anti-krisztusi tudat definiálja a
jó és a rossz fogalmát is, de az elkülönül a valóságtól, amely azt
jelenti, hogy az ember által meghatározott jó nincsen harmóniában az
Isten szerinti abszolút jóval. Ez teszi lehetővé az emberiség számára
azt, hogy megteremtse az illúziók fátylát, amely elkülöníti őt a
forrásától, és elfeledteti vele az eredetét. Ezért hihetik el magukról
az emberek, hogy magasan fejlett állatok, szellemi lények helyett, vagy,
hogy nyomorult bűnösök, Isten fiai és lányai helyett. Ebben a
tudatállapotban még az is elhihető az emberek számára, hogy komoly hívők
és az üdvözülésük biztosított, pedig mivel a különváltság csapdájában
élnek, nem kerülhetnek be Isten országába, amely bennük van. Ezért
mondta Jézus az igaz és a hamis útról:
„Menjetek be a
szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a
veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak.”
„Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Máté 7,13-14)
Ez a gondolat komoly átgondolást igényel ahhoz, hogy igazából magunkévá
tudjuk tenni. Ennek az az oka, hogy olyan társadalomban nőttünk fel,
amelyre az anti-krisztusi tudat kifinomult módon minden téren hatást
gyakorolt. Ennek eredményeképpen különböző szervezetek jelentették ki a
saját megdönthetetlennek hitt „igazságukat”. Mivel olyan sok emberi
csoportosulás deklarálja, hogy az övé a megdönthetetlen igazság,
ahelyett, hogy Isten igazságának elérésére törekednének, éppen ez okozza
a Földön azt a mérhetetlenül sok konfliktust, amelyekre látszólag nincs
megoldás. Csak az emberi „igazságokból” fakadhat az, hogy két csoport
ugyanannak az Istennek a nevében legyilkolja egymást. Ez nem a
vallásból adódó hiba, hanem a valláshoz való hibás emberi hozzáállás
eredménye.
A valóság az,
hogy a bolygónkon látható minden probléma oka onnan származik, hogy az
emberek az anti-krisztusi tudat vakságában léteznek. Annak az oka
pedig, hogy miért nem találnak megoldást a nehézségekre az, hogy a
megoldandó helyzetekre továbbra is az anti-krisztusi tudat relatív,
dualista logikájával keresik a válaszokat. Örök érvényű szabály az,
hogy a probléma nem oldható meg ugyanazon a szinten, mint amelyiken
keletkezett. A Földön látható minden problémára van megoldás, de a
végső megoldás megtalálásához először fel kell emelnünk a
tudatszintünket afölé a szint fölé, ahol a probléma keletkezett. Mivel
azonban a probléma az anti-krisztusi tudatszinten keletkezett, ezért
először a Krisztusi tudatszint elérését kell megcéloznunk. Ezért mondta
Jézus: „Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor
gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!” ( Máté
7,5)
A történelemnek ebben a jelentős időszakában emberek
milliói testesültek meg annak érdekében, hogy segítsenek megoldást
találni a Földön látható rengeteg problémára, és hozzájáruljanak ahhoz,
hogy a társadalmat egy új, egy jobb korszakba segítsék át, még akár a
béke és gyarapodás Aranykorába is. Ahhoz azonban, hogy ez
bekövetkezhessen, az emberiségnek teljes mértékben meg kell tanulnia a
leckét, amelyet Jézus és a küldetése hordozott. A lecke lényege az,
hogy van más út, mint az anti-krisztusi tudatszint relatív, dualista
„igazsága”. Az anti-krisztusi tudatszint mindig ellentétpárok
meglétében gondolkodik, amelyben az egyik a jó, a másiknak pedig az
ellentétének, a rossznak kell lennie. Jézus mondta azt, hogy ameddig a
látásmódunk megosztott, addig mind a két ellentétes oldal rossz. „ A
testnek lámpása a szem: ha azért a te szemed őszinte, a te egész tested
is világos lesz; ha pedig a te szemed gonosz, a te tested is
sötét.”(Lukács 11,34)
A „gonosz szem” az anti-krisztusi tudat
relatív ellentétpárjain alapuló megosztott látásmód. Ahhoz, hogy
teljesíteni tudjuk Isten tervében a személyes küldetésünket, először fel
kell emelnünk a tudatunk szintjét ahhoz, hogy képesek legyünk az
anti-krisztusi tudat dualista fátyla mögé nézni. Csak abban az esetben,
ha a látásmódunk nem megosztott, hanem egységes, tehát nincs megosztva a
relatív ellentétpárok által, tudjuk megtalálni a megoldást mind a
személyes problémáinkra, és a nagyobb problémákra. Csak az esetben, ha
egy kritikus számú embertömeg már eléri a Krisztusi tudatszintet, akkor
leszünk arra képesek, hogy a társadalmat egy jobb korszakba emeljük
fel. A kiindulási pont azonban az, hogy meg kell tisztítanunk az
elménket az anti-krisztusi illúzióktól, és el kell érnünk a Krisztusi
tudatszintet ahhoz, hogy megtaláljuk azokra a problémáinkra a megoldást,
amelyek miatt ide érkeztünk. Ahogyan Jézus mondta: „Hanem keressétek
először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak
néktek.” (Máté 6,33) Isten országa a Krisztusi tudatszint, és ha
eljutottunk odáig, akkor minden problémára megadatik a megoldás.
Ahogyan szintén Jézus mondta: „Jézus pedig rájuk tekintvén, monda nékik:
Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.” (Máté 19,26)
Csak a Krisztusi tudatszinten juthatunk el Istenhez.
47. Miért létezik a gonosz a világban?
M. Scott Peck amerikai pszichológus
nyilatkozta azt, hogy az évtizedes praktizálása során nagyon sok ember
kérdezte tőle azt, hogy miért létezik gonosz a világban? De senki sem
kérdezte meg azt az egyaránt logikus kérdést, hogy „Miért van jó a
világban?” Úgy tűnik, hogy az emberek tudják, hogy a világ alapvetően
jó, és a rossz az a normálistól eltérő állapot, vagyis valami, amelynek
nem volna szabad megnyilvánulnia.
Az előzőekben leírtak alapján
látható, hogy a gonosz az anti-krisztusi tudatszint eredménye, amely az
emberek számára lehetővé teszi azt, hogy önmagukat Isten céljától és
törvényeitől elkülönítsék. Az embereket az illúziók fátyla mögött ez a
csapda tartja fogságban, és ez az oka a számtalan önző viselkedésnek
is. Mivel nem látják az élet mögötti egységet, azt gondolják, hogy
bánthatnak másokat anélkül, hogy önmagukat bántanák. Az emberek
megteremtették a saját definíciójukat a jó és a rossz meghatározására,
lehetővé téve ezzel azt, hogy például elhiggyék, hogy Isten majd meg
fogja őket jutalmazni azért, mert egy másik vallás hívőit megölték. Az
emberek egyszerűen nincsenek tisztában az igazsággal, ezért nem képesek
helyesen cselekedni.
A
szabad akarattal opcióként együtt járhat az anti-krisztusi tudat, és
mindaddig kísértésként meg is marad, amíg nem érjük el a legmagasabb
szintű önazonosságunkat, és nem azonosítjuk önmagunkat Isten fiai- és
lányaiként, megtestesült Krisztusként. Az ördög még Jézust is
megkísértette a küldetése megkezdése előtt. A gonosz azonban nem Isten
teremtménye, nem Isten ellentétpárja, és nincs rá szükség Isten tervének
megvalósulásában sem. A gonosz a saját döntéseink eredménye, a
tájékozatlanságunkból adódó döntéseink következménye. A gonosz a
tudatlanságból fakad, de ez a tudatlanság nem a tudatlanság ártatlan
formája. Ez a szándékos tudatlanságból ered, amelynek során az emberek
olyan illúziót teremtenek, amely azt hiteti el velük, hogy amit tesznek,
az igazából nem gonosz.
Ez egy másik kérdésre is választ ad,
arra, hogy Isten miért hagyta, hogy a kígyó az Édenkertben
tartózkodhasson. A kígyó definíciójának tágabb értelmezése alapján az
az anti-krisztusi tudat szimbóluma, és mielőtt a társteremtők a teljes
Krisztusi tudatszintjüket elérnék, szembesülniük kell ezzel a
kísértéssel ugyanúgy, mint ahogy Jézusnak szembesülnie kellett. Van
azonban egy még speciálisabb jelentése is, amely szerint a kígyó azoknak
a társteremtőknek a szimbóluma, akik úgy döntöttek, hogy fellázadnak
Isten törvényei ellen, és akik azt próbálják megakadályozni, hogy Isten
terve megvalósulhasson.
Amint erről már a korábbiakban esett
szó, Isten számos szférát teremtett az űrben. Az új szféra csak
korlátozott mennyiségű fénnyel rendelkezett, amely lehetővé tette azt,
hogy abban a szférában az anti-krisztusi tudat jelen lehessen. Itt a
sötétség még olyan mértékű, amelyben az anti-krisztusi tudat illúziói
nem kerülnek napfényre, nem lesznek nyilvánvalók. Ha azonban az adott
szféra eléri a kritikus fényintenzitást, akkor magasabb rezgésszintre
emelkedik, és a fény olyan intenzívvé válik, hogy a sötétség eltűnik.
Egy ilyen szférában már nincs helye az anti-krisztus létezésének, mert
nincsen sötétség, amelyben elrejtőzhetne.
A szféra felemelkedését az
adott szférában az életáramlatok többsége idézi elő, de a szabad akarat
miatt nem garantált az, hogy a szféra minden lakója részt vesz benne,
vagy egyetért a folyamattal. Lehetnek olyan életáramlatok, akik
ragaszkodnak az anti-krisztusi tudatszinthez. A szabad akarat törvénye
egy bizonyos ideig engedélyezi ezt számukra, de amint a szféra
felemelkedik, akkor már nem ragaszkodhatnak tovább az illúziójukhoz, és
nem maradhatnak a szférában. Máshova kell menniük, egy olyan helyre,
ahol még mindig elég sötétség van jelen ahhoz, hogy az elkülönülés
illúziója fenntartható legyen. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ezek
az életáramlatok egy újonnan megteremtett szférába kerülnek, amely az
előző szféra felemelkedése után lesz megteremtve. A folyamat leírását
megtalálhatjuk a Bibliában:
„És hallék nagy szózatot az
égben, amely ezt mondja vala: Most lett meg az idvesség és az erő, és a
mi Istenünknek országa, és az ő Krisztusának hatalma; mert a mi
atyánkfiainak vádolója levettetett, ki vádolja vala őket éjjel és nappal
a mi Istenünk előtt.”
„És ők legyőzték azt a Bárány véréért, és az ő bizonyságtételöknek beszédéért; és az ő életöket nem kímélték mind halálig.”
„Annakokáért örüljetek egek és akik lakoztok azokban. Jaj, a föld és a
tenger lakosainak; mert leszállott az ördög ti hozzátok, nagy haraggal
teljes, úgymint aki tudja, hogy kevés ideje van.” (Jelenések könyve 12,10-12)
Ez a bizonyos mértékben homályos idézet írja le azt, hogy mi történt
akkor, amikor az anyagi világegyetem szférája feletti szféra
felemelkedett, és a szellemi valóság részévé vált. Azok a társteremtők,
akik az anti-krisztusi tudatszinthez kötődtek, és nem voltak hajlandók
felemelkedni, az anyagi világegyetembe süllyedtek le. Ők testesültek
meg a Földön, és ez a magyarázata annak, hogy miért léteznek olyan
emberek, akik teljes mértékben a gonosznak kötelezték el magukat.
Emellett még az emberekre hatást gyakorló olyan gonosz „erőt” is
megformáltak, amely az emberek által helytelenül felhasznált energia
fátyla mögé rejtőzhet. Ezek a nem megtestesült lények a Föld körüli
energiamezőben léteznek, és az emberekre az egójukon keresztül
gyakorolnak hatást. Az egónk támogatásával a dualista meggyőződések és a
lerontott energia ad lehetőséget ezeknek a lázongó lényeknek arra, hogy
beférkőzzenek a tudatunkba. Ez magyarázata annak, hogy az emberek
időnként miért veszíthetik el az életük felett az irányítást.
A
legfontosabb annak a tényezőnek a megértése, hogy ezek a lények a
szellemi énjükből áramló energiaáramlástól el vannak zárva. Ezért nem
képesek egyenesen felülről energiához jutni, és csak úgy tudnak életben
maradni, ha azoktól szívnak el energiát, akiknél a felső énjükkel való
kapcsolat még fennáll. Ezért van az, hogy néhány ember, és néhány test
nélküli szellem az embereket úgy manipulálja, hogy olyasmit
cselekedjenek, amellyel energiát rontanak le, hiszen ők csak olyan
energiát képesek felhasználni, amelynek a hullámhossza már az ő alacsony
energiaszintjükre csökkent le.
Ez a magyarázata a bolygónkon a
legborzasztóbb atrocitásoknak, olyanoknak, mint az értelmetlen
háborúskodás, a gyermekek molesztálása, az erőszakos nemi közösülések, a
sorozatgyilkosságok és más erőszakos bűntettek. Ezeknek a tetteknek a
láttán felmerül bennünk, hogy hogyan tehetnek emberek ilyesmit, mi
ezekkel a céljuk? Valójában azoknak az embereknek, akik ezeket
elkövetik, nincsen céljuk. Az elméjüket átmenetileg, vagy folyamatosan
olyan erők irányítják, amelyeknek az az egyetlen célja, hogy olyan
lerontott energiát generáljanak, amelyre ezeknek a lényeknek a
túléléshez szükségük van. Az emberek közötti konfliktusok többsége
valójában a szellemi energia utáni harcból adódik. Azok, akik
önmagukban ehhez az energiához nem tudnak hozzájutni, azoktól lopják el,
akiknek van hozzáférésük ahhoz.
Ha érezte már azt, hogy szeretné ezt a bolygót
megszabadítani az atrocitásoktól, akkor most megismerheti annak azt az
egyetlen útját, ahogyan ez megtehető. A szabad akarat törvénye alapján
ugyanis nem kényszeríthetünk másokat arra, hogy fejezzék be tudatlan
viselkedésüket. Dönthetünk úgy, hogy megpróbáljuk őket felvilágosítani,
de a legjobb módszer az, ha a saját példánkat tárjuk eléjük. Ehhez
azonban a saját tudatszintünk felemelésével kell hozzákezdenünk, hogy
végül magunkra vehessük a Krisztusi tudatszintet. Az elménk
megtisztítása során olyan elemeket távolíthatunk el, amelyek
segítségével korábban a sötét erők könnyen a tudatunkba férkőzhettek.
Így olyan szellemi védettség állapotába kerülhetünk, amelyet Jézus így
jellemzett: „mert jön a világ fejedelme: és én bennem nincsen semmije;”
(János 14,30)
Saját tudatszintünk felemelése nem passzív, és nem is öncélú folyamat.
Amint erről már volt szó, minden élet mögött ott rejlik az egység. A
saját elménk és energiamezőnk része a bolygónk kollektív elméjének és
energiamezejének. Ha a saját tudatszintünket felemeljük, azzal
kétségtelenül az egészre felfelé húzó hatást gyakorolunk. Egyedül így, a
kollektív tudatszint emelésével érhető el az, hogy bizonyos tudatlan
lényeket el lehessen távolítani a bolygónkról.
Jézus ismerte ezt az örök érvényű törvényt, és ezért mondta: „És én, ha
felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (János 12,32)
Ráébredhettünk, hogy van lehetőségünk arra, hogy a Krisztusi
tudatszintet magunkra vegyük, és megtegyük mindazt, amit Jézus tett. A
bolygónk jövője érdekében azonban a lehető leghasznosabban akkor
működhetünk közre, ha arra fókuszálunk, hogy a személyes Krisztussághoz
jussunk el. Ezzel tudjuk a kollektív tudatszintet maximális mértékben
felemelni, és így válhatunk nyitott ajtókká, amelyen a régi problémákhoz
új megoldások áramolhatnak. Ha egy kritikus embertömeg eljut idáig,
akkor az ő kollektív fényük el fogja hozni egy új és jobb korszak
hajnalát.
Mielőtt testet öltöttünk volna a jelenlegi életünkre vonatkozó Teremtői
tervünket a szellemi tanítónkkal dolgoztuk ki. Mindez együttműködésben
van azzal a minden felett álló tervvel, amelyet az ÉN VAGYOK jelenlétünk
határozott el akkor, amikor minket ebbe a világba küldött. Ez a cél
pedig az, hogy kifejezésre juttassuk a Teremtői egyéniségünket, amely
egy különleges szellemi ajándék, szellemi láng, amelyet kizárólag mi
tudunk a Földre hozni. Ahogy Jézus mondta: „Úgy fényljék a ti
világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket,
és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté 5,16) Miután azonban
alacsonyabb tudatszintre süllyedtünk, másokkal karmát teremtettünk,
helytelen meggyőződéseket fogadtunk el, és lerontottuk az energiát.
Jelenlegi életünknek fontos célja az, hogy túljussunk a múltunkon, és a
könyvben felvázolt szellemi útra lépjünk.
Tudjunk róla, hogy a legspirituálisabb emberek közül sokaknak van
lehetőségük arra, hogy a karmájukat kiegyenlítve, a helytelen
meggyőződéseiktől megszabadulva, a jelenlegi életük befejeztével
véglegesen felemelkedhessenek! Mivel erős vágyat éreznek arra, hogy
felemelkedhessenek, ezért rendkívül nagy mennyiségű kihívásnak kell
megfelelniük. Valójában maguk választottak ennyi karmát, ennyi
problémát, annak érdekében, hogy mindezeken túljutva elnyerhessék
végleges szabadságukat.
Tudjunk arról is, hogy sok szellemi ember vesz magára a
tömegtudatból is karmát, lerontott energiát, helytelen meggyőződéseket,
vagy bizonyos emberek karmájának egy részét! Ez magyarázza meg a sok
terhet; de ne felejtsük el, hogy nem pusztán azért vagyunk itt, hogy a
terheket viseljük! A Teremtői tervünknek része az is, hogy mutassuk meg
másoknak azt, hogy lehetséges az emberi korlátok fölé emelkedni azzal,
ha megváltoztatjuk a tudatszintünket. Azzal pedig, ha mindezt
önmagunkra vonatkoztatva alkalmazzuk, azzal saját problémáink fölé
emelkedhetünk, és megmutathatjuk a sötétségből a fénybe vezető utat.
Összefoglalva, a Teremtői tervünk nagy valószínűséggel magában foglalja
azt, hogy a személyes Krisztusság útját járjuk annak érdekében, hogy ezt
az utat másoknak is bemutathassuk. Végtére is nagyon sok embernek okoz
gondot az, hogy Jézussal azonosítsa önmagát, és az ő példáját kövesse.
Ha korunkban emberek ezrei mutatják a Krisztussághoz vezető utat, akkor
azt az emberek már nem hagyhatják figyelmen kívül, és így sokan
ráébredhetnek saját spirituális képességeikre
A tudat és az anyag között fennálló kapcsolat alapján mostanra nyilvánvaló lehet már, hogy a Földön minden probléma nem más, mint az emberiség kollektív tudatának visszatükröződése. Ezért az egyetlen hatékony módja annak, hogy túljussunk bármilyen problémán az, ha megemeljük a kollektív tudatszintet. Valójában az emberiség felső 10 %-a már képes ennek megvalósítására. Nem a gazdagság, vagy a magas társadalmi pozíció, hanem a spirituális érettség és a Krisztusi tudatszint az, ami itt számít.
A lakosság többsége, kb.80%-a, a tömegtudat hatásának eredményeképpen olyan mértékben leterhelt, hogy vagy a felső, vagy az alsó 10%-ot követi, amely azt jelentheti, hogy a legalacsonyabb tudatszintű emberek mintájára cselekszik. Az alsó 10%-hoz tartozó emberek gyakran igénylik maguknak a hatalmat, és belőlük alakul ki az uralkodó elit, amely a történelem során a legtöbb atrocitásért felelős, mivel azt a dualista filozófiát alkalmazzák, hogy a cél szentesíti az eszközt.
A hatásuk úgy ellensúlyozható, ha a felső 10% felemeli a tudatszintjét, és tanúja lesz az észlelt magasabb igazságnak. Ez megemeli a kollektív tudatszintet, és ezzel megtörténhet az a változás, amelynek következtében bizonyos problémák a továbbiakban már nem állhatnak fenn, így a társadalmi kondíciók is a változás útjára lépnek. Ilyen módon alakult ki a demokrácia, és így tűnt el hivatalosan a rabszolgaság is. Egyetlen probléma sem oldható meg a kollektív tudatszint megemelése nélkül. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessen valakinek el kell kezdenie, és ez az ember ÖN. Már csak egyetlen megválaszolatlan kérdés maradt hátra: A Krisztusság útját választja-e, vagy úgy dönt, hogy nem a Krisztusságot választja?
Forrás: Internet
