Blog

A ma korszerûnek mondott tudomány egyik fõ kutatási témája a világot alkotó anyag építõköveinek és belsõ szerkezetének vizsgálata. Az atomfizika bonyolult és drága mûszerekkel boncolgatja az anyagi részecskéket, keresve azt a legkisebb, és tovább már nem osztható bogyócskát, amelybõl minden megfogható dolog felépül az univerzumban.
Az anyag belsõ szerkezetének kutatásához azonban nem feltétlenül szükségesek akkora berendezések, mint a CERN (Európai Magfizikai Kutató Szervezet) részecskegyorsítói. Mert a tudás megszerzésének többféle útja lehetséges. A mikrovilág jelenségeit nem csak mikroszkópokkal és ciklotronokkal érdemes vizsgálni. Megfelelõ tudati technológiával, sámántechnikák alkalmazásával a képzett megfigyelõ közvetlenül is megtapasztalhatja a teremtést alkotó parányokat.
Théta szintû meditáció során a lelki látás, amely az idõhullámok észlelésén alapul, megdöbbentõen precíz, élõ, mozgó, színes, térbeli képet szolgáltathat a mikroszintû jelenségekrõl. A képzett sámán számára láthatóvá válnak a sejtek, baktériumok, vírusok, molekulák, atomok, sõt kellõen magas és tiszta lélekrezgés esetén az elemi részecskék is. Az alább közölt leírások és az ezekbõl levont idõfizikai elméleti következtetések ezen a módon születtek. Nem kitalációról, képzelgésrõl van szó, hanem egyszerûen ilyennek látszik az anyagi részecske a lelki érzékelés használatával.
Az atommagot alkotó nukleonok (protonok és neutronok) zöldes fényben ragyogó bogyócskák egy csomóban, közel egymáshoz. Körülöttük ritkás, hatalmas, örvénylõ felhõ benyomását keltik az elektronok, melyek lényegesen kisebbek náluk és elképesztõen gyorsan mozognak. A látott holografikus kép fontos tulajdonsága, hogy nagy mértékben nagyítható, és a megfigyelõ belehatolhat a tudatával, mintegy belülrõl is megnézve vagy körbejárva a látványt. Viszont nem lehet megállítani idõben a képet, csak lelassítani korlátozott mértékben a megfelelõ tudati utasítással.
Egy darab elemi részecske vizsgálata kívülrõl szintén zöld színû, gömbszerû képet ad. Érdekes jelenség, amelynek nem ismerjük az okát, hogy egy bizonyos mérettartomány alatt minden látható dolog bezöldül. A színek eltûnnek, a látottak fekete háttér elõtt mozgó, zölden ragyogó alakzatokká egyszerûsödnek.
A proton vagy neutron felszíne elképesztõ látványt nyújt. Jól láthatóan forog a tengelye körül, mint valami labda, balos perdülettel (az órairánnyal ellentétesen). De nem sima a burkolata, hanem furcsán csillogó, vibráló, habzó és fortyogó. Megfelelõ nagyításnál leginkább a báránygyapjúra emlékeztet vagy halpikkelyekre. Az egyes pikkelyek között vékony rések húzódnak, tehát a felszín nem folytonos, hanem inkább belülrõl folyamatosan keletkezõ, növekedõ és kifelé haladva elmálló, semmivé foszló az egész.
Az idõfizikában ezeket a pikkelyeket idõtükröknek nevezzük (az ókori misztikában ez az aranygyapjú vagy mája fátyla), melyek a részecske megfoghatóságának látszatát generálják. Ettõl tûnik bogyócskának, pedig belül semmiféle anyag, matéria nem található. Az elemi részecskék üreges tartályok, labdák, melyeknek szabályos geometriai szerkezete van. A proton és a neutron formailag egy legömbölyített ikozaéderre hasonlít, míg az elektron inkább a dodekaéderre. A belsõ felépítésüket tekintve teljesen transzcendensek és dinamikusan újrakeletkezõek.
A neutron belsejében óriási kavargás, fortyogás figyelhetõ meg. Itt már nehéz bármit is határozottan kivenni, mivel a részecske keltési folyamatai iszonyúan gyorsan zajlanak, nagyon kis helyre összezsúfolva. Leginkább egy háromfelé elágazó, fraktálisan szaporodó, másolódó idõszál struktúra figyelhetõ meg, amely a közepébõl terjed kifelé, és körpályán haladó tachionok, a fénynél sebesebben száguldó idõforrások keltik a végein. Ciklikusan körbemásolódó, virtuális forrástükrözõdések habzó áradata az egész, amelynek növekedése a részecske felszínéig tart. Extrém nagyításban jól látható, hogy a részecske felszínét alkotó pikkelyek valójában körpályán haladó tachionok, melyek erõsen görbült hullámteret árasztanak magukból a végtelenbe.
A becsléseink szerint egy darab neutron belsejében mintegy 740088 darab másolati idõforrás található, melyek idõszálakkal kötõdnek az alattuk lévõ forrásokhoz. Ez a szám nem egy állandó, hanem egy középérték, amely körül folyamatosan ingadozik az aktuális forrásszám, lévén, hogy a virtuális tachionok sorra elbomlanak és újrakeletkeznek. A rendszer közepében keringõ három tachion a gyökere az egész rendszernek, amelyek idõszálasan más, korábbi forrásokhoz kapcsolódnak az idõszál univerzumban. Lásd: Az idõszálak szerkezete címû írást.
Minden körpályán haladó tachion a saját múltterébe lépve, fél fordulatonként megpillantja önmaga korábbi, múltbeli képét maga elõtt, amely a hullámterének szerkezete miatt kettéválik és kétfelé szétszalad. Ez a virtuális felhasadás szüli azokat a látszólagos elágazásokat, tükrözõdéseket, melyek további ciklikus rendszereket szülnek, meghatározott szimmetria szerint. A részecske közepébõl kifelé haladva tehát egyre több másolati tachion jelenik meg, s egyre nagyobb lesz ezen a gömbfelszínen a zsúfoltság. A növekedés akkor éri el a határát és áll le, amikor az újabb tachion másolatok számára, egymás zavaró hullámterében már nem marad elég hely a körbeforduláshoz és a másolódáshoz.
Bentrõl kifelé haladva a tachionok körpályáinak átmérõje fokozatosan csökken, egészen a behúzási tartomány alsó határáig. Itt már összevethetõ méretûre zsugorodik a körpálya a források által kibocsátott gömbszerû idõhullámok keltési ütemével, s ezért megjelenik a hullámtérben egy érdekes anomália, az idõtükör.
Az idõtükrök olyan idõhullám felszínek, hártyaszerû rétegek, melyek egy forrásból, két külön idõpillanatban kerültek kibocsátásra, de a forrás sebes mozgása miatt (körpálya) fizikailag egy helyre esnek, különleges interferenciát hozva létre. Gyakorlatilag itt, egy eszményien vékony felszínen egyszerre két különbözõ idõpillanat van jelen. Szemléletes hasonlattal élve, mintha egy papírlap egyik oldalán hétfõ lenne, a másikon pedig szerda. Ez a felszínjelenség csak nagyon szûk tartományban jön létre, tehát az idõtükrök alulról folyamatosan keletkeznek, és felfelé áradva azonnal elmállanak, szétesnek a hullámtérben. Mivel a keletkezési helyük az õket kibocsátó forrás pozíciójától függ, azt pedig az összes többi idõforrás saját hullámtere állandóan perturbálja, ezért az idõtükrök is folytonosan remegnek, vibrálnak a részecske felszínén.
Az anyagi rendszerek megfoghatósága pontosan abban rejlik, hogy az idõtükör felületének ütközõ idõforrások nem képesek áthatolni rajta. Ez szó szerint egy abszolút áthatolhatatlan, száz százalékosan tükrözõ, keménynek mutatkozó felszín, amelyrõl mind a többi részecskék, mind a fénykvantumok és egyéb idõforrás rendszerek egyszerûen lepattannak.
A fénykvantumok mérete eltörpül a neutronéhoz képest. A fotinót hét tachion kelti ciklikusan körbemásolódva, egy nyolc forráshellyel rendelkezõ szimmetriában. Ez a fénykocka. Bõvebben lásd: A fotinó szerkezete címû írást.
Az anyagi részecske felszínének ütközve csak a jelenforrások pattannak vissza róla, míg a maga elõtt tolt, nagy sûrûségû orrkupak (idõtorlódás) akadálytalanul áthatol mindenen. Bejutva a neutron belsejébe így háborgatni fogja annak forrásrendszerét, áthelyezgetve, odébb taszigálva azokat a hullámterében. Ezért van a fénynek sugárnyomása és ezért verõdik vissza a tárgyak felületérõl. Az anyag által keltett komplex (gravitációs vagy idõ) hullámtér már eleve görbültre keletkezik, a forrásainak mozgása okán, ezért a benne haladó fénykvantumok repülési útvonalára is a távolsággal arányos (négyzetesen csökkenõ) hatással van. Ez fékezõdést jelent, vagyis a közeg sûrûségével arányosan a fotinók lelassulnak (lásd: a fény sebességét levegõben, vízben, üvegben), mert tovább tart a számukra az áthaladás a sûrûbb idõközegen. Az anyag gravitációs hullámai továbbá eltérítik a fényt, enyhén maguk felé húzva azt a terükkel, szabad szemmel is látható mértékben.
A részecske felszínérõl visszaverõdõ fotinók új útiránya a becsapódás szögétõl függõ, ezért fog szóródni a fény, és az anyag sûrûségétõl függõen behatolni a tárgy belsejébe, mielõtt elnyelõdne.
Az idõtükör pikkelyek közti réseken a fénykvantumok beszökhetnek a részecske belsejébe, amennyiben megfelelõ szögben érnek a forgó felszínjelenséghez. Ez az elnyelõdés. A proton egyenlítõi perdülete egyébként a fizikusok számításai szerint a fénysebesség gyök kettõszerese (1.414). Ez már önmagában bizonyíték arra, hogy a részecske nem valami bogyószerû anyagból van, hiszen akkor azonnal darabokra kellene szakadnia a centrifugális erõtõl. Az persze más kérdés, hogyan lépheti át az anyag eleve a fénysebességet. Nyilvánvalóan nem maga a részecske forog ilyen irdatlan sebességgel, hanem a felszínjelenségen megfigyelhetõ, eredõ hulláminterferenciák, az idõtükrök látszata.
A részecske tartályába jutó fotinók ideiglenesen foglyul esnek odabent, ide-oda pattogva az idõtükrök között. Ennek komoly következményei vannak a rendszer önkeltési ritmusára, mivel a fénykvantumok saját hullámtere hozzáadódik az anyagéhoz. Véleményünk szerint az anyag energiaszintjét, gerjesztettségét, hétköznapi nyelven a hõmérsékletét a benne eltárolódó fénykvantumok száma fogja meghatározni. Minél több fény van egy részecskében, s ezzel több idõforrás, annál több idõhullámot áraszt magából, vagyis nagyobb lesz a gravitációs tere. Ez az oka a tömegnövekedésnek.
A fénykvantumok belülrõl állandóan dobolnak az idõtükrökön, kijuttatva orrkupakjaikat a környezetbe, ami mérhetõ módon megváltoztatja a részecske gravitációs hullámképét. Közben természetesen háborgatják az anyag saját tachionjait is, aminek következtében azok kifelé sodródnak a rendszer középpontjából. Ez azzal jár, hogy kis mértékben nõni fog a részecske átmérõje, mert az idõtükröket is távolabb fogják megjeleníteni a keltõ forrásaik.
Kívülrõl nézve olyan a látvány, mintha a részecske enyhén megduzzadna, s felborzolná a pikkelyeit. A felborzolás eredményeként viszont megnõ a tükrök közti rések nagysága, s ezzel a valószínûsége annak, hogy kívülrõl újabb fénykvantumok juthassanak be, illetve a bent lévõk kiszabadulhassanak, megszökve a rendszerbõl.
További következmény, hogy a megnagyobbodott részecsketartályban több hely marad az újabb másolati tachionok képzõdéséhez, vagyis a felszín alatti területen megnõ a részecske forrásainak száma. A 740088-as középérték eltolódik fölfelé, még nem tudjuk pontosan mennyivel. Mindez természetesen csak bizonyos határokon belül mûködik, mert a rendszer a visszacsatolások révén hamar beáll az egyensúlyi helyzetbe. Az anyag minél forróbb lesz, annál gyorsabban hûl, ereszti ki magából a fényt. Ez természetesen visszafelé is igaz lesz, tehát a hidegebb anyag lassabban fog tovább hûlni vagy melegedni a kisebb résméretek miatt. Elvileg abszolút nulla fokon egyetlen fotinó sincs már a részecskékben, de a tükrök közötti rések ekkor sem tûnnek el, csupán minimális méretûre csukódnak.
Amennyiben hirtelen túl sok fény tuszkolódik be egy részecskébe (pl. lézerrel belelövünk), azok hullámtere kisodorja a múltjukból a tachionokat, mire az egész fraktális szimmetria a fény sebességével elbomlik, megszûnik létezni és újrakeletkezni. Ez az annihiláció, az anyag megsemmisülése. Ekkor a benne lévõ fénykvantumok kiszabadulnak, mivel az õ keltési rendszereik függetlenek az anyagétól. Tehát nem az anyag alakul energiává, hanem csak kiszabadul belõle az, ami benne volt.
Az univerzumban véleményünk szerint csak neutronok keletkeznek, majd ezek elbomlanak a gerjesztés hatására protonra és elektronra. Az elektron lényegében nem más, mint a neutron belsõ szimmetriarendszerének virtuálisan kívül megnyilvánuló másolati képe, hologramja. Legömbölyített dodekaéderes szerkezetét a becsléseink szerint 512 darab idõforrás generálja, ez szintén középérték. A proton-elektron párost, mivel valójában egy keltési rendszerrõl van szó, idõszálak kötik össze, s emiatt a proton mintegy belül is, meg kívül is látni fogja a saját elektronját egyszerre. Ennek köszönhetõ, hogy ha megsemmisül valamiért a páros egyik tagja, akkor a másik is elbomlik, méghozzá azonnal, a távolságtól függetlenül, mert az idõszálak a nemtér-nemidõben vezetnek és rajtuk azonnal átmegy az információ. Érdekes tény, hogy a geometriában az ikozaéder (proton) és a dodekaéder (elektron) egymás duálisai, vagyis egymásba illeszkednek.
Az elektromos töltés jelenségét véleményünk szerint az okozza, hogy a ciklikus rendszerek által keltett komplex hullámterekben megjelenõ tartós interferencia örvények eltérõ sebességgel fognak keringeni a proton és az elektron körül. Amikor a két részecske egyben van, ezek az örvények kioltják egymást, ezért nincs töltése a neutronnak. Az elektromos vonzás és taszítás hatását az interferenciáknak a más részecskék keltési rendszereire gyakorolt sodrása eredményezi, amely egyben felelõs lehet a nukleonok közti erõs kölcsönhatásokért is, egyben tartva az atommagot.
Mivel az univerzum fraktális felépítésû, elképzelhetõnek tartjuk, hogy megfelelõ körülmények között törpe neutronok vagy óriás neutronok is keletkezhetnek, melyek szimmetriájukban hasonlóak a normál neutronhoz, de kevesebb vagy több forrás kelti õket. Ez lesz a barion sorozat, amelynek egyik aprócska tagja a neutrínó (szubanyag), óriás tagjai pedig az emberi, illetve isteni lélek.
Az anyagi részecskék között továbbá lehetnek monász, diász és triász típusúak is, attól függõen, hogy a forrásrendszerük hány dimenzióban kelti õket az univerzum két hiperteres téridejében. A fénykvantumok szintén lehetnek monász, diász és triász típusúak, és ezekbõl is elképzelhetõk kisebb és nagyobb méretû szimmetriák (szubfény és makrofény).
A fény és az anyag kölcsönhatásai tehát igen sokfélék lehetnek, tekintettel a rengeteg kombinációra, amelyben találkozhatnak egymással. A részecske belsejében pattogó fénykvantumok speciális esetekben keresztül szökhetnek az idõtükrökön, bentrõl kifelé haladva. Ilyen eset az, amikor megfelelõ szögben és keltési ütemben érkeznek a felülethez. Mivel az idõpikkelyek folyamatosan keletkeznek és elmállanak, ezért köztük a keltési ritmusuknak megfelelõ vastagságú üres rétegnek kell lennie. Az ebbe beszoruló fénykvantum vagy annak egyes tachionjai ilyenkor kirepülhetnek a tartályból. Még az is elõfordulhat, hogy a fotinó ketté hasad, s az egyik fele kijut, a másik nem. Ilyenkor mindkét fél egy fordulat alatt újrakelti, kiegészíti önmagát és eltávolodnak egymástól. Ezek ikrek lesznek, idõszállal összekapcsolva. Nem két fél fotinó keletkezik, hanem két egész, tehát egy új energiakvantum jön létre.
Másik lehetõség a szökésre az, ha diász vagy triász fény kerül monász anyagba. Ezek a repülési útvonaluk egy részét (felét illetve kétharmadát) a hipertérben töltik, vagyis a forrásaik szakaszosan eltûnnek a mi terünkbõl. A hipertérben viszont tovább haladnak, s a visszalépéskor ezért úgy látszik, hogy ugrottak elõre egy kicsit, szinkronban a tér keltési ütemével. Ha akkor ér egy diász típusú fény az idõtükörhöz, amikor a forrásrendszere épp odaát van a hipertérben, zavartalanul áthalad rajta és a túloldalán bukkan fel. Ebbõl következik, hogy a diász és triász fénnyel könnyebb feltölteni a monász típusú anyagi részecskéket, de azok gyorsabban le is hûlnek. A diász vagy triász anyag esetén ez az elõny eltûnik. Fordított esetben, amikor diász anyagba töltünk monász fényt, nem észlelhetõ változás, mert a fotinók mindig akkor fognak létezni a térben, amikor a részecske is.
Az anyagi részecskéket nem csak úgy lehet elpusztítani (megsértve ezzel az anyagmegmaradás törvényét), hogy túlgerjesztjük õket. Nagy nyomásnak kitéve szó szerint összeroppanthatók, mint a dió. Ilyenkor az egymáshoz préselõdõ nukleonok annyira közel kerülnek, hogy zavarni kezdik egymás felszín alatti tachionjait a hullámterükkel. Ez rendkívül erõs taszító hatásként jelentkezik az atommagban, ami végül arra kényszerítheti az elektronokat, hogy ugorjanak vissza a proton párjukba, összeomlasztva ezzel az atomokat. Így születnek a neutroncsillagok. Lásd: A fekete lyukak szerkezete címû írást.
A vegyértékelektronok jelensége, és az elektronpályák szabályossága a részecskék által keltett, dinamikus hullám interferenciákkal magyarázható, de valószínûleg itt kell keresnünk az atomok közti kötések okait is, továbbá a kémiai elemek és izotópjaik létrejöttét és tulajdonságait. De ezeket majd egy másik írásban fogjuk részletezni.
A részecskék által keltett hullámtér tehát a bennük tárolódó fénykvantumok számától függ. A különféle atomokban pedig különféle kombinációban találhatók az elemi részecskék. Mindebbõl következik, hogy minden anyagnak csak rá jellemzõ gravitációs hullámtere, színképe van, amely mûszeresen mérhetõ (gravitációs távcsõvel) és a hõmérséklet függvényében változik. Ha sikerül ezeket a jellemzõket pontosan megismernünk, végre érteni fogjuk az anyagszerkezet törvényszerûségeit. Ennek alapján pedig jobb, hatékonyabb technológiát, gyártási, megmunkálási folyamatokat tudunk majd kidolgozni. Mi úgy gondoljuk, érdemes ezzel foglalkozni.
Szándékunkban áll az Eseményhorizonton ismertetni a sámántechnikák révén szerzett megfigyeléseinket, és a belõlük levont következtetéseket az anyagvilág belsõ szerkezetérõl, a mikrokozmosz rejtélyeirõl. Reméljük, az eredményeink segítségére lesznek majd az ilyen paraképességekkel nem rendelkezõ tudós kollégáinknak a kutatásban és fejlesztésben, még akkor is, ha nem hisznek benne, hogy ilyesmi lehetséges. Amennyiben pedig lehetõségünk nyílik rá, úgy mûszeresen ellenõrizni fogjuk a felfedezéseinket, és természetesen ezeket a kisérleteket is publikálni fogjuk itt és más fórumokon.

A lapgazda megjegyzése: Az anyagi részecske (neutron) belsõ szerkezetére a leírás alapján nagyon hasonlíthat az alábbi kép, amely egy gömbszerûen növekvõ fraktális szimmetriát ábrázol, csak ez négy irányba ágazik el.

Forrás: Internet