Ismerni a jót könnyebb, mint követni; sőt még az sem nehéz, hogy némelykor jó vagy éppen nemes tettet vigyünk véghez: de egész éltedet meghatározott elv szerént intézve, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség kíván; s még akkor sem, midőn haszon, bátorlét, indulat heve vagy szenvedelem ereje másfelé ragad; ezt hívják erénynek.
A bölcsesség legnagyobb mestere az élet; azonban gyakran felkeresd a rég elhunytakat is, kik tanulások, vizsgálatok s tapasztalások által gyűjtött kincseket a maradék számára könyveikbe letették.
Állhatatosság és makacsság úgy állanak egymás ellen, mint bátorság és vakmerőség. Valamint egyiket tisztelned: úgy másikat megvetned illik. (…) Makacsság és értelmetlenség: együtt járó dolgok. E két utolsó gyakran hamis szégyennel van egybekötve: mondásunkat vagy tettünket félben hagyás által hibásnak ismerni nem akarjuk. De ha öntudatunk, s maga a dolog kiált: mit használ ellenkezőt kiáltoznunk? Az állhatatost még süllyedésében is önérzés boldogítja: a makacs szívet pedig késő, sikertelen megbánás vérezi.
A hála legritkább tünemények közé tartozik, szintúgy egyes személyekben, mint a nép sokaságában. (…) Minden jó, amit más az emberiséggel teszen, reád is, mint emberre háramlik; azért tégy jót te is, hogy tetteid az egészre s az egész által az egyesekre jótékonyan háramoljanak. (…) Háláért tenni jót, uzsorástól is kitelik. Mert ki tettéért valamit kíván, nem csuda, ha annak mértékét is meghatározza, s tettére tetszés szerint tesz kamatot. Az ily tevő, legtöbbször csak hálátlant csinál, s később bűnösnek hiszi maga iránt az emberiséget, s annak gyűlölésére szívét teljes joggal véli felhatalmazottnak.
Az emberben, mint minden állatban, önszeretet nagymértékben lakik; s ez a természetnek azon kétértelmű ajándéka, mely aszerént, mint irányoztatik, vagy segédünk lehet minden jóra, vagy vezérünk minden gonoszra. Legelső, amit e részben tennünk kell: tiszta ismerettel választott s állandóul megtartandó elv birtokára törekedni. Ennek híjával, ha nem éppen gonosz is valaki, de pillanatnyi indulatok s az igen rosszul értett önszeretet mindenkori sugalmai határozzák meg: s majd jót, majd gonoszt cselekszik, és életfolyama e kettőnek bizonytalan vegyülete. Milliomok vannak ilyenek; s az ő szíveikbe gyakran több hajlandóságot öntött a természet jót, mint rosszat tenniek; s hibájuk csak az, mert nem alapra építék életöket.
Akármerre veted e temérdek mindenségben tekinteteidet, mindenfelől egy végetlenül bölcs, nagy és jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugárzanak feléd. A legmesszebb s legközelebb, legnagyobb és legparányibb alakban, egyenként és egyetemleg, lehetetlen célra sietést és célra jutást, származatban és enyészetben örök fenntartási rendszert nem látnod.
A tudat az anyag elve. Mivel az aurikus lény is “valami”, ezért az is kapja valahonnan az instrukciókat. Mondjuk egy központi forrás-elvből, és mint egy reflex-hatás, közvetít a forrás tudati központja és a megnyilvánulás tudati központja között, oda-vissza. Elvileg az aurikus lény szerkezete lehet dialektikus szerkezetű is, akkor a forrás a “Mátrix” központi napjában keresendő:) Szóval, ha a kéz bábjátékosának a tudati miértjeit keressük, akkor lehet, hogy elég hozzá egy “tükör”. Ja,…, hogy illúzió-e a tudat? Talán attól függ, hogy honnan lélegzik…
Ahhoz, hogy bármilyen neurofiziológus, bármilyen vizsgálatot végezzen, a tudatnak már eleve ott kell lennie. Enélkül vizsgálódni olyan, mintha az ember láb nélkül akarna sétálni, menni. A tudatot mérni, keresni valójában nem lehet. Mert a tudat, ami mér. A tudatnak ily módon tapasztalata sincs, mert a tudat teszi lehetővé, hogy tapasztaljunk. Ahogy a zen mondja: ha állsz, állj. Ha ülsz, ülj. Amint elkezdem méricskélni vagy felkutatni, rögtön elhagyom. A tudat az egyetlen, ami nem objektum. Már egy gondolat is objektum, amivel elkezdem vizsgálni őt. A tudat hagyja, hogy ezek a vizsgálatok megszülessenek. Ő köszöni szépen, jól van enélkül is. Persze lehet vizsgálódni felőle. De a fog nem haraphat magába, és a szem nem láthatja önmagát. Csak tükörben.