Az isteni leírhatatlan sokféleségben jelenik meg,
mégsem komplikált. Csak a Most létezik. Az Egy minden, aminek lennie
kell. Az Egy az, amit Hermész úgy nevez, mint “terjedelem nélküli kör
olyan központtal, amelyik mindenhol van”
Miközben egy megjelenő
középpont a kerületéhez , egy behatároltsághoz viszonyítva áll, Hermész
itt a mindenhol jelenlevőségről beszél. Ez a pont a közép, mindenben
lét. Ez a mérhetetlen Egy így az élet kútja, forrása. Ez az önvaló, vagy
Isten. Minden ember ez, ez a mi
legmélyebb lényünk. Ezt a mélységet a szokásos értelem üresnek
tapasztalja, mint határtalan szakadékot, amitől visszariad.
Az a
félelem, melyet kezdetben talán az üresség alapján tapasztalunk,
lényegében mégis örömnek tűnik, a szikrázó élet szeretetének, ami a
saját feneketlen kutunkból folyamatosan felbuzog. Ez a félelem beteggé
tevő görcs, ami távolságot tart életünktől úgy, hogy folyamatosan
ellenőrizhető, és olykor-olykor még gyűlölhetjük is. Ez lesz az “én
életem”-től való búcsú. Az élet túl közel van ahhoz, hogy ezen
elválasztás által igazán látható legyen. Mégis ez az élet, amely a
mélyből buzog fel, az az erő, amivel minden megigazult ember minden
megjelenőt szeretettel hordoz. Az AUM-ból -ezotérikus kifejezéssel-hét
áramlat vagy kreatív őssugár ered, melyek arany viszonyban, egy
megnyilvánulásban bontakoznak ki. Ezért beszéltünk egy szent,
geometrikus útról, ami a Nem Részecskét követi. Ez egy olyan jelenség,
amely egyúttal számunkra is úgy nézhetne ki, mint egy tórusz, egy
körformájú mező, aminek belsejéből minden rezegve buzog fel és újra
visszaesik, mint isten szívének lüktetése.
(Pentagram 2015/5)