FELÜLETES TEREMTÉS TARTALOM NÉLKÜL
Mindennek ami létezik formája, geometriája,
struktúrája
van. A forma mindig valamilyen belsõ tartalmat takar,
borít,
határol el a környezetétõl. A forma
tehát
térbeli és idõbeli keret, fal, burkolat, amely
azért
észlelhetõ, mert a vizsgált
paraméterére
nézve végesnek mutatkozik a számunkra. Ami
végtelen
vagy nulla, az észlelhetetlen (térben és
idõben),
tehát forma nélküli. Aminek viszont nincs
formája,
az nem létezik, tehát nincs is. Ilyen a teljesség,
a minden, a végtelen, az abszolút egész, a nulla
és
a semmi.
A forma a tartalom felülete, határa, amelynek
köszönhetõen
elkülönül más tartalmaktól. A
formák
idõben folyamatosan változnak,
különbözõ
sebességgel. Ami létezik, az idõben
létezik,
tehát változik, állandóan új
és
új formákat öltve magára. Az
élõlények
testét alkotó atomok állandóan
cserélõdnek.
Az élettelen tárgyak szintén
létrejönnek,
kopnak, morzsolódnak, vegyülnek, átalakulnak. Minden
mozog a teremtésben, a galaxis halmazoktól az elemi
részecskékig,
méretétõl függetlenül.
Vizsgáljuk meg az általunk megtapasztalható
világot.
Formákat (halmazokat) látunk, melyek tartalommal
bírnak.
Vizsgáljuk meg a dolgok tartalmát. Újabb
formákat,
belsõ struktúrákat találunk, melyek a
részét
képezik a vizsgált rendszernek. Ezek a részek
további
alrészekre tagolódnak, lefelé haladva
egészen
a megismerhetõség határáig. Az ember
sejtekbõl
áll. A sejtek molekulákból, azok pedig
atomokból.
Az atomok belül jóformán üresek, kellõ
nagyítás
mellett szemlélve õket. A magot alkotó nukleonok
körül
parányi elektronok keringenek, porszemek az üres
térben.
Az elemi részecskék szintén üresek, nincs
bennük
legkisebb bogyócska, tovább már nem
osztható
elem, csupán újabb látszatjelenségek,
amiket
kvarkoknak nevezünk. Még lejjebb hatolva
idõforrásokat
találunk, virtuálisan másolódó
forrástükrözõdéseket,
melyek csupán pontok, belsõ tartalom nélkül.
A pontnak (Bindu) nincs belseje, mivel topológiailag
egyoldalú
felületnek minõsül. Geometriája, a
tórusz
(1. ábra) egy tényleges térfogat
nélküli
idõfelszín, idõbeli ciklikus
áramlás,
amely teljesen transzcendens. Önnön idõbeli
létezésén
kívül semmilyen paramétere (tartalma) nincs. Az
idõ
viszont nem a pont belsõ tartalmát képezi, hanem
magát
a felületet. A pont tehát egy olyan idõfelület,
amely a semmit határolja. A semmit viszont nem lehet
határolni,
mivel semmilyen paramétere sincs, tehát nem
létezik.
Vagyis az idõ éppúgy illúzió, mint
minden
más az egész teremtésben, ami
látszólagos
formával rendelkezik.
Amennyiben a teremtés fraktális szerkezetét vizsgáljuk, úgy mind lefelé, mind felfelé haladva ezzel a talánnyal találkozunk. A dolgoknak csak formája, felülete van, tartalma, valódi belsõ lényege nincs. Szépen reprezentálja ezt az ellentmondást a Menger-szivacs (2. ábra) fraktális szerkezete, amely egy testnek látszó rácsozat. A Sierpinsky-szõnyeg (3. ábra) térbeli változata végtelen sok lyukasztással készült, s ezért végtelenül nagy a felszíne, de nulla a térfogata. Ráadásul az egész szivacs véges méretû. Hasonló tulajdonságú még a Koch-görbe (4. ábra), amely egy véges felületet határoló, végtelen hosszú vonal, és a Mandelbrot-halmaz (5. ábra), melynek pontjait a koordináta rendszerben végtelen tizedes tört számokkal lehet leírni.
Az, hogy milyen iterációs függvény segítségével valósítja meg a létezõ (Isten), önnön teremtésében egy adott részrendszerének a formai megjelenését, fraktális dimenzióját, teszi a dolgokat egyedivé. Nincs két teljesen egyforma dolog a világegyetemben, de nagyon sok dolog hasonlít egymásra, mert a függvényeik csak kis mértékben különböznek egymástól egy véges tartományon belül. Két embernek lehet egyforma a testmagassága, tömege, bõrszíne, arca, de az ujjlenyomatuk, DNS készletük, személyiségük és tudásuk különbözõ lesz. Kik vagyunk hát mi valójában?
A “ruha”, mint felvett forma tesz bennünket emberré (általános értelemben a faj tagjává) és egyedivé (a faj minden más egyedétõl különbözõvé). A forma változása az élet, melynek egy önkényesen, és praktikus szempontok alapján meghatározott mértéken túl való elváltozását nevezzük halálnak. Ez a kilépés az emberi forma általános kereteibõl. A pusztulás tehát valójában átalakulás, megváltozás és nem megszûnés.
Az életformák önfenntartó tulajdonságúak. Igyekeznek megõrizni magukat, rugalmasan ellenállva a környezet formai változásainak. A betegség vagy sérülés, amennyiben gyógyítható, rugalmas deformációt jelent az élõlény számára. A maradandó deformációk meghaladják az élõlény önhelyreállító képességét és új formába kényszerítik a mûködését (pl. tolószék, mûvégtag).
Az élet lényegében ellenállás a változásnak, formai elmúlásnak egy véges idõbeli tartományon belül. Ragaszkodás az éppen meglévõ és jónak tartott dolgokhoz. Harcát mindig elveszíti, mégsem szûnik meg, csak átalakul, új formákban támadva új életre. Az élet tehát legyõzhetetlen, bár elpusztítható. Sebezhetõségének felismerése okozza a bennünk élõ félelmeket és vezet a szenvedéshez az illúziók elvesztésének fájdalmán keresztül. Buddha legyen a talpán az a lélek, aki le akarja gyõzni az élet illúzióit, melyek magukhoz láncolják a tudatát.
A teremtésben minden dolog üres (belül), s csak az ezt körülvevõ forma, a felületi látszatjelenség teszi megfoghatóvá, valóságosnak tûnõvé a számunkra. Mi (a megfigyelõk) szintén ilyen illúziók vagyunk, akik formákat öltve magukra (lélek, emberi test, ruha, stb.) valóságosnak képzeljük a velük, általuk észlelhetõ világot. Az atomokból álló kezemmel tudom megfogni az atomokból álló tárgyakat. Ilyenkor elektronhéjak lépnek kölcsönhatásba egymással, eltaszítva egy felület mentén a különbözõ rendszereket. Valójában tehát nem történik érintkezés (nem ér egymáshoz két elektron), bár a felületek összeérni látszanak egy adott mérettartományban (iterációs szinten).
A megtapasztalható univerzum tehát, mint véges létezõ a megtapasztalhatatlan semmi (nulla) és a megtapasztalhatatlan minden (végtelen) között helyezkedik el, és mozog, járva dinamikusan változó táncát önmaga illúziója körül. Közben a tartalma állandó, a tõle elválaszthatatlan tulajdonsága, a formája viszont örökké változik. Arisztotelész ezt hülémorfizmusnak nevezte.
A rendszer elemei az egy létezõ idõben széthúzott, látszólagosan elcsúsztatott másolatai (idõforrások). Ezek a pontok állandóan kölcsönhatásban vannak egymással, tényleges (valódi) érintkezés mégsincs köztük. Két pontot ugyanis nem lehet egymás mellé helyezni, nulla távolságra, mert akkor egy egész ponton fognak érintkezni, azaz egész felületükön. Ekkor viszont gyakorlatilag egyek, eggyé válnak.
További érdekesség, hogy két pont, egymástól bármely véges távolságra legyen, mégis egynek látszik, ha kellõen messzirõl nézzük õket. Az emberi szem a tárgyakat egységesnek látja, oly picik az õket alkotó atomok és oly közel vannak egymáshoz. A csillagok óriási hidrogén gömbök a világûrben, mégis pontoknak látszanak a legerõsebb távcsöveinkben is, annyira messze vannak. Ebbõl tehát az következik, hogy ha az Isten az egész teremtését egynek látja, akkor õ azt nagyon messzirõl nézi, kívülrõl. Mi pedig, mivel benne vagyunk, soknak és különbözõnek látjuk ugyanazt. A teljességgel összehasonlítva az egész megvalósult teremtés csupán apró pont, amelynek mérete eltörpül az végtelenhez képest.
A világ megismerésében nem lehet ennél tovább (lejjebb vagy feljebb) jutni, mert nincs tovább. Aki ezt megértette, végigjárva a megvilágosodás útját, az ismeri a teremtés ezoterikus lényegét.
Forrás: Internet