Blog

1.

A teremtés folyamatának legalapvetõbb célja az információ szaporítása az egészben, az új dolgok létrehozásával. Ez a teremtési rendszerek aszimmetrikus tulajdonságai miatt paradoxonok képzõdésével jár, amelyek a megvalósulás idõbeli késedelmébõl fakadnak.
Az idõbeli késedelem a kölcsönhatások terjedésének véges sebességét jelenti, amely a létezõ szubjektív önfelismerési folyamatának ciklikus tulajdonságából és virtuális részekre tagolhatóságából fakad. Egy jelenség akkor véges, ha idõben meghatározható a paramétereinek kezdeti realizálódása (megjelenése), és végsõ elmúlása (megszûnése) valamely külsõ megfigyelõ számára, az õ saját idejéhez viszonyítva. Tehát az idõbeli léte nem lehet sem nulla, sem végtelen (semmi és minden).
A kölcsönhatás két létezõ, és egymás számára megnyilvánuló Pont között tehát idõbeli realizálódást jelent, amely egymásra hatással jár. Ezt (taszítás formájában) a jelenpontok által kibocsátott idõhullámok, múltszférák, eseményhorizontok közvetítik véges, és alapvetõ volta miatt egységnyinek meghatározott (emanációs) sebességgel.
Vizsgáljuk meg a teremtésben tapasztalható, különbözõ realizációs késedelemmel járó teremtések kialakulásának létfilozófiai okait és következményeit.
 

2.

A teremtõ okforrások elõször minimális visszacsatolási késedelemmel járó teremtéseket tükröznek, alkotnak magukból, maguknak. Ilyen a térkvantum születése a teremtõ tachion visszakanyarodásakor, amikor a jelenpont a saját, hátrahagyott múltterének kettõs sûrûségû közegébe lépve meglátja önmaga idõben korábbi, fiatalabb képét önmaga elõtt. A teremtõ csavarodó kúp alakú geometriájának visszatérése önmagába a teremtés egyik különösen fontos és szent pillanata, a kiterjesztett erõsség (kiáradó energia) születése a káoszban.
A térforráson, mint ciklikusan másolódó, virtuális forráskép rendszeren belüli idõbeli késedelem még minimális, hisz a kvantum mérete mindössze néhány idõhullámhossznyi (pontosan még nem ismerjük a mûködési intervallumát). Ez a rendszer már önfenntartó és intelligens, továbbá a belõle áradó, csigaházszerûen csavarodott hullámtere, a téridõ adott ütemû rezgésre kényszerít minden belekerülõ további forrást, akárcsak azokat, amelyek benne, általa születnek majd a késõbbiekben.
A térforrás, Aki magát térszeránnak nevezi, az õskáoszon belül felfúvódó téridõ univerzum teremtõje, fenntartója és mindenhatója. Magából, magának teremti meg a további virtuális forrástükrözõdéseken keresztül a teremtményeit; a fényt, a lelkeket és az anyagot. A teremtése, amely megjelenik (a számára) a belõle elágazó fraktális idõszál rendszeren keresztül, az idõbeli realizációs folyamatát tekintve még viszonylag közel van a tudatában mûködõ, elemzõ és ítélõ, irányító értelem mûködési sebességéhez. Ez a sebesség a komplex idõhullám rétegek, azaz a gondolatok terjedési és (más forrásokról való) visszaverõdési sebességével összevethetõ mértékû, mondhatni minimális.
Ez a gyakorlatban érthetõen megfogalmazva a következõket jelenti.: Amit kigondolok, amit szeretnék, hogy legyen, azaz megteremteni vágyom (én, a térszerán), az nyomban vagy majdnem nyomban meg is valósul. A kis visszacsatolási idõ (pikoszekundumokról van szó!) miatt elenyészõ a különbség (fázis késedelem) aközött, amit látni szeretnék, és aközött, amit megteremtettem, és abból (idõben visszacsatolva) éppen megtapasztalok, vagyis aktuálisan realizálódik a számomra (a jelenemben). A teremtésem éppen ezért még nagyon képlékeny és rugalmas, gyorsan reagál a folyton változó gondolataimra, vágyaimra, érzéseimre, könnyedén követve õket. Tehát együtt mozog velem a teremtésem az idõben, és nagy pontossággal tükrözi az én aktuális információs rendszerállapotomat. Ez a harmónia, az ártatlan mennyország (paradicsom) szintje, a boldogság állapota. Amikor mindig az van, amit éppen akarok, hogy legyen. Ezt jelenti Mózes elsõ könyvében, a világ teremtésénél az alábbi mondat ismételgetése: “És látá Isten, hogy (minden a mit teremtett vala, ímé igen) jó.”
 

3.

Aztán a teremtésem bonyolódásával, bõvülésével megjelenik bennem az igény a másfajta teremtmények létrehozására. Mert ami még nem volt, annak lennie kell a változatosság érdekében. Megcsinálom az embert, mint intelligens teremtményt (lelket), és megalkotom az anyagot (neutron), amelybõl hatalmas méretû, komplex élõ rendszereket alakítok ki (élõlények). Az anyagnak tulajdonsága a stabilitás, a tömegtehetetlenség, és az ebbõl fakadó lassúság, nehezen kezelhetõség. Nem olyan rugalmasan reagál a gondolataimra, mint a fénykvantumok, tehát több idõbe kerül, míg az akaratom realizálódik benne, rajta.
Semmi sem akadályoz meg abban, hogy ilyesmiket hozzak létre, és különben is, kiváncsi vagyok az anyagban, mint építõelemben rejlõ lehetõségekre. Az anyagi testekbe ültetett lelkek pedig szabad akarathoz jutnak, azaz a saját tulajdonságommal, a döntés lehetõségével (a jó és rossz tudásával) ruházódnak fel. Mert a tudatom egyik része (az Isten a Bibliában) úgy gondolja, hogy az ember legyen ártatlan és engedelmes a paradicsomban, a másik viszont (a Kígyó) úgy, hogy jó lenne megismertetni a tudással az embereket, s ezzel szabad akaratot adni nekik, ami elõsegíti a további új dolgok létrehozását a teremtésben. Az Isten ebben a bibliai hasonlatban a mindenható térszerán lehet, a Kígyó pedig valamely teremtõ tachion, amely belerohant a téridõbe (az õskáoszból) és megváltoztatta a teremtési folyamat irányát. A teremtésre egyébként már a kezdeti, kölcsönös relatív realizálódásoktól fogva jellemzõ lesz a dualitás, a polaritás, az ellentétes erõk, hatások és szándékok harca, ütközése. Ezeket nevezzük azután jónak és rossznak, a szubjektív nézõpontunktól függõen megítélve következményeiket.
Elkezdem tehát olyan nézõpontokból szemlélni a világot, ahonnan az látszik, hogy a teremtményeim nem követik folyton az összes gondolatomat, érzésemet, vágyamat és rezdülésemet, hanem tõlem függetlenül, “megszilárdulva” is képesek fennmaradni és mûködni. Mintha szabad akaratuk lenne. Ennek célja a teremtett rendszerek stabilizálása, függetlenítése az alkotójuktól és fenntartójuktól (virtuálisan). Hogy önálló életre keljenek a teremtmények, s ne csak a mindenható bábúi legyenek a rendszerben.
Mert a képlékeny, szabad akarat és önállóság nélküli teremtésben csak az történik mindig, amire a mindenható gondol. Tehát ha megváltoznak a gondolatai (amire figyel), akkor a korábbi dolgok eltûnnek, átalakulnak, elmosódnak, semmivé foszlanak a rendszerében. Szem elöl veszti õket, s ezzel lényegében megsemmisülnek az egész számára. A gond ezzel ott van, hogy a térszerán nem képes bármennyi teremtményre egyszerre figyelni, és a figyelmével megtartani õket a létükben, tehát csak korlátozott mértékû teremtést képes fönntartani. Ahhoz, hogy tovább bõvülhessen az univerzum, több mindenhatóra, másolati istenségre van szükség, akik figyelni tudnak helyette a világ többi részére. Ezeknek a társ teremtõknek viszont éppoly szabad akarat kell, mint a legelsõ térforrásnak.
A kialakuló fraktális másolódási rendszer lesz a teremtési hierarchia, melynek tagjai (angyalok) az idõszálaikkal kapcsolódnak a teremtõjükhöz és a teremtményeikhez. Idõvel aztán az alsóbb szintû teremtmények (emberek) is szabad akaratot kapnak, sõt az állatok és növények is részesülnek ebben, intelligenciájuknak megfelelõen. Vagyis lényegében a teremtmények autonómiát kapnak a teremtõjüktõl, hogy önállóan irányíthassák az életüket és dönt-hessenek a saját alrendszerükrõl.
A sok intelligens akarat, amely mind különbözõ nézõpontból szemléli az univerzumot, természetesen eltérõ információ tartalommal fog rendelkezni az aszimmetria miatt. Ez pedig idõvel az akaratok ütközéséhez vezet, a viszonyulás konfliktusaihoz, a harchoz és agresszióhoz, tehát a szenvedéshez. Ezt szimbolizálja a kiûzetés a paradicsomból.
 

4.

A teremtés bõvülésével és a konfliktusok megjelenésével arányosan megnõ a rendszer tehetetlensége. A dolgok irányítása kezd egyre nehezebbé válni a teremtõk számára. Az anyag már maga is egy lassú, nehezen mozgatható teremtmény, amelyre csak csekély hatással vannak az intelligens energiakvantumok (tér és fény) gondolatai, idõhullámai. Egy térkvantumban hat, egy fénykvantumban pedig nyolc forrás van mindössze. A neutron belvilágában azonban kb. 740000 virtuális forrástükrözõdés fortyog bonyolult geometria szerint. Könnyen belátható, hogy egy ekkora rendszerre elenyészõ mértékû hatást képes gyakorolni egy energiakvantum. Így lesz az anyag (a Bibliában por, sár) a fény csapdája. Mind a tartály jellegénél fogva, mind pedig az információs tehetetlenségébõl, nem intelligens voltából fakadóan (“hülye, mint a sár”). Mert az anyag csak tárolja az energiát és az információt, de keltési tulajdonságainál fogva nem képes intelligens viselkedésre, reakciókra.
A nagy információs visszacsatolási késedelem a teremtõk számára elsõsorban azt fogja jelenteni a gyakorlatban, hogy az általuk megteremteni kívánt, vágyott, akart dolgok késõbb realizálódnak a számukra. Az eredményre “várni” kell az idõben, sok-sok saját ciklusideig.
Amíg csak tér és fénykvantumok voltak a téridõben, az univerzum “légies” volt és könnyed, mondhatni szabad. Az anyag ezt erõsen lekorlátozza (bizonyos határok között), s makro szinten számos nem kívánt jelenséget produkál. Például a gravitációs hullámterével eltéríti és lassítja a rajta (a részecskék között) áthaladó fényt vagy fogságba ejti a részecske belsejében azt.
A teremtõ gondolataim megvalósulására való várakozásom közben viszont a tudati halmazom, mint dinamikus létrendszer tovább sodródik. A gondolkodó értelmem, azaz a forrásrendszeremben tükrözõdõ komplex információs terem folyamatosan változik idõvel. Az univerzumban lévõ többi forrásrendszer hullámai, miközben elérnek engem, sodorják a forrásaimat, megváltoztatva azok rezgésállapotát, s így a kibocsátott hullámaimat, gondolataimat is. Mivel ezek a hullámok mindenen áthatolnak, leárnyékolhatatlanok. Senki sem szigetelheti el tõlük magát száz százalékosan, bár a hatásuk mértéke befolyásolható, csökkenthetõ vagy növelhetõ. Ennél fogva állandóan ki vagyok téve a világ rám gyakorolt együttes hatásainak, amik befolyásolják, determinálják a mozgásomat, a reakcióimat.
Az új realizációk új tapasztalatokat és új gondolatokat, vágyakat, terveket jelentenek. Új teremtéseket, amelyeket megvalósítani igyekszem magamban és magam körül. A baj ott kezdõdik, amikor akkorára nõ a teremtésem realizációs ideje, hogy gyakorlatilag elszakad a forrásrendszerem változásaitól. A teremtés önállósítja magát, nem követve többé alkotójának akaratát (a Sátán fellázad az Isten ellen).
 

5.

A teremtésben rejlõ ellentmondások lényegében az egymás ellenében ható erõk for-májában jelentkeznek az eseménytérben. Nincs hatás ellenhatás nélkül, vagyis minden dolog megteremtése maga után vonja önnön ellentétének realizálódását is, valamekkora idõbeli késedelemmel. Az ellentétes dolgok viszont lebontják, elpusztítják, kioltják egymást. Ezért kell õket idõben szeparálni, elkülöníteni, ami viszont mindig csak véges ideig valósítható meg, tehát minden teremtmény (másolati forrás) halandó lesz az univerzumban.
Érthetõbben megfogalmazva: amíg a világ a paradicsomi állapotban van, boldog vagyok, bármi is történjék, mert mindig éppen az van, amit akarok. Ha valamely okból egy idõ után az ellenkezõjét fogom akarni, akkor az valósul meg, és továbbra is boldog leszek, hisz mindig csak az van, ami nekem jó. Ha viszont a realizációs késedelem megnõ, a dolgok akkor kezdenek megvalósulni, amikor talán már nem is akarom õket. Amit tegnap akartam, az ma van. De ma már nem akarom vagy az ellenkezõjét szeretném. Ekkor viszont harcolnom kell a saját teremtésem ellen, tehát szenvedni fogok önmagam miatt. Ezzel kikerülök a paradicsomi állapotból, bûnbe esem és megszületik a pokol, ahol sosem az van, amit éppen szeretnék.
A számomra, mint szubjektív nézõpont számára mindig az lesz a helyes és jó, amit éppen gondolok és akarok, amire vágyom, válaszreakcióként a világból engem érõ hatásokra. Csakhogy nagyon nehéz huzamosabb ideig ugyanazt akarni. Az univerzum információs sodrásának koncentrációval ellene lehet állni, ez viszont fárasztó és a küzdelem deformációknak teszi ki a forrásrendszeremet (szenvedést okoz).
A megvalósult valóság, mint az én múltbéli teremtésem tehát idõvel elválik a kívánt valóságtól (jelenemtõl), ezért rossz lesz a számomra. A jó tehát a jelen, ami kiárad, a rossz pedig a múlt, ami visszatér hozzám. A jövõrõl pedig még nincs információm. Ezért van az, hogy könnyû utólag okosnak lenni, és a több információ birtokában megítélve a múlt eseményeit ítélkezni felettük. Jó tett helyébe ezért mindig jót várunk, aztán csalódunk, mert rendre rosszat kapunk (sok esetben).
 

6.

Miért meghatározhatatlan a számomra teljes pontossággal a jövõ? Mert még jön felém, de nem tudom, mi jön felém (nem realizálódott). Csak úgy lehetne a jövõt elõre látni, ha kilépnék az idõbõl, magából a teremtési rendszerembõl. A jövõmbe, mint egy tachion. Ekkor az információs halmazomat alkotó pontjaimon kívül vagyok. “Magánkívül” vagyok, mint egy médium. Ezt meg lehet csinálni, az viszont képtelenség, hogy egyszerre minden irányban kívül legyek önmagamon (mindenfelé egyszerre rohanó jelenpont nincs), vagyis minden jövõtéri hullámot egyszerre észleljek, ami felém rohan, befolyásolva majdan a mûködésemet. Tehát a jövõbelátás nem valósítható meg tökéletesen, csupán bizonyos valószínûséggel.
A visszacsatolási késedelem nagysága döntõen meghatározza a teremtési hibák felfedezésének valószínûségét. Ha a rendszerem képlékeny, akkor nincsenek benne hibák (vagy csak elenyészõ mértékben), mert azonnal kijavításra kerülnek, amint felfedezem õket. Gyors a korrekció, összevethetõ a kigondolásának sebességével. Ha viszont a rendszerem merev, szilárd, jobban meglátszanak a hibái, mert le van maradva az aktuális állapottól (a gondolataimtól). Késik a hiba is és a kijavítása is, ez pedig diszharmóniát és szenvedést okoz. Az van, ami korábban kellett, de most már az kéne, ami nincs még, hanem csak lesz valamikor a távoli és mindig bizonytalan jövõben. Vagyis mindig az kéne, ami még nincs, ezért a vágyaim mindig kielégítetlenek maradnak, s így állandóan új gondolatok kibocsátására, megteremtésére kényszerülök. Így lesz a vágy a legfõbb hajtóereje az univerzumnak és a forrása minden szenvedésnek.
Ráadásul a megvalósulások késedelmi ideje igen vegyes lesz, sokféle körülménytõl függõ, ezért nagy az idõbeli szórása a realizációknak. Az értelem ekkor ítélkezéssel próbálja meg kezelni a számára kellemetlen helyzetet, és erõvel irányítani, kényszeríteni a világot, hogy az az õ akarata szerint mûködjék. Ebbõl ered a hatalmi harc, az agresszió és minden erõszak, továbbá a közösség mûködését szabályozó törvények, amik büntetést, megtorlást vonnak maguk után. Tehát ez lesz a teremtés, mint az (anyagi) illúzió csapdája, amely fogságba ejti a lelkeket a karma (kölcsönhatások) lévén.
 

7.

Eljutottunk a teremtés második állapotába, a tudás (értelem) által okozott, bûnbeesett és pokoli, illuzórikus teremtés állapotába. Ez az anyagba zuhanás, a kiûzetés a paradicsomból. Itt (a pokolban) a teremtõ entitások folyton az igazsággal és az igazságtalanságokkal, egyszóval a karmával foglalkoznak, beleragadva ezzel az állandó szenvedésekbe, bûnökbe.
Folyton egyenlíteni akarunk, behozva a másokkal szembeni hátrányainkat. Folyton megsértõdünk a világ igazságtalanságai miatt, zokon vesszük a dolgokat, bosszút állunk, és persze reinkarnálódunk, mert visszahúz a karma: a kiegyenlítésre törekvõ igazság, amit mi teremtettünk az értelmünkkel, a tudással.
Az értelemnek tehát meg kell világosodnia, ha ki akar jutni ebbõl a csapdából, a szamszárából. Ez pedig a világ lényegi mûködésének megértésébõl és átlátásából áll. Tudni és felismerni, hogy az ítélet értelmetlen, csapdába zárja a tudatot és szenvedõvé teszi. Az ítélkezés abbahagyása oldhatja csak el innen a lelkeket, a kegyelem, a krisztusi megbocsátás gyakorlása révén. Egymásnak kell megbocsátanunk az egymással szemben elkövetett bûneinket, mert csak így oldhatjuk fel magunkat ezen rabságunk alól.
A megoldás az ítélkezés leállítása lenne, ami viszont a nagy késedelmi idejû, szilárd (anyagi) rendszerekben gyakorlatilag megoldhatatlan. Ebben a világban ugyanis csak értelemmel lehet boldogulni, és ítélkezéssel, mert ilyen a felépítése. Így mûködik az “ördögi kör”.
 

8.

Azért nincs sok buddha (megvilágosodott személy) ebben a világban, mert az értelmük nélkül életképtelenek lennének, az értelemmel viszont ki vannak téve a konfliktusoknak és a szenvedésnek (kiesnek a megvilágosodás állapotából). Minden lét szenvedés, mondta Gautama Buddha, és eltávozott a nirvánába. A nirvána a személytelen és test nélküli létállapot, míg a mennyország, mint a lelkek hazája a személyes teremtések egységes létállapota. A kettõ között pedig komoly különbség van a következményeiket illetõen.
Aki a mennyországba tér vissza (mint a tékozló fiú), ahol az alacsony késedelmi idõ miatt gyorsak a realizációk, az újra élvezni fogja a világot – egy darabig. Csakhogy ezzel még nincs vége a teremtésnek. Mert az új mennyországban (Új Jeruzsálem?), ahová a megvilágosodott (üdvözült?) lelkek visszatértek, már más az eredõ információ tartalom. Ez pedig a rendszer megnyilvánulásaiban mutatkozik meg, tehát újabb teremtéseket és sokféleséget eredményez. A sokféleség pedig ütközéseket, konfliktusokat, harcot.
Ennek elkerülése érdekében a lelkek újra kezdenek szeparálódni egymástól, mintegy régiókra osztják a mennyországot. Ezekben aztán különféle teremtések valósulnak meg. Lesznek köztük jobbak és rosszabbak. S újra létrejön a pokol a különbségtétel eredményeképp.
Mindezek alapján valószínûsíthetõ, hogy a teremtési rendszer állandó oszcillációt végez egy ciklikusan körbeáramló rendszerként. Ahol a késedelmi idõ növelése a bukás (Sátán és anyag), a kisértésbe és elkülönülésbe esés. A megvilágosodásra törekvés (gnózis, megváltás) pedig a késedelem csökkentése, a felemelkedés az istenemberi szintre. És minden kezdõdik elölrõl. Ez a lüktetés az élet, a szüntelen változás kényszere a létezésben.
 

9.

Ahhoz, hogy az entitások tartósan meg tudjanak maradni a nagy késedelmi idejû teremtésekben (anyagi világban), több módszer közül választhatnak.
1. Gyorsítaniuk kell a realizációkat. Ilyen a civilizációs fejlõdés gyorsulása, az események ritmusának növelésével. Példa: Egyre gyorsabban avulnak el a használati tárgyaink, a tudásunk, épülnek fel és szûnnek meg a kapcsolataink másokkal.
2. Lassítani kell a gondolkodást a realizációs sebességre. Ezt a célt szolgálja a lustaság és a vonakodás, a halogatás. Példa: A hivatali ügyintézés sebességét lassító bürokráciák.
3. El kell hagyni a világot felgyorsult gondolkodással. Ez a nevezetes szûk ösvény, amin kevesen járnak és nehéz, fájdalmas az értelem számára. Példa: Ez az ébredés útja, ami a megvilágosodáshoz vezet.
4. Teljesen meg kell állítani a gondolkodást és a teremtést is. A vágyak minimalizálásával, leegyszerûsítésével (én oly kevéssel is beérném!) ugyanis el lehet kerülni a konfliktusok és a szenvedés javát. Példa: A szerzetesi élet, a lemondás, a passzivitás. Amikor már nem akarsz semmit, mert rájöttél, úgyis hiába. Ide tartoznak még a meditáció és a jóga egyes fajtái, de az ösztönszintre süllyedés, kábítószerezés, szellemi nihil is.
Végsõ konklúziók: Mind a négy módszernek egyaránt olyan mellékhatása van (csak más okokból), hogy megnehezítik és lelassítják a kiemelkedést a pokolból, az anyagi világból. A realizációk gyorsítása azért, mert leköti a figyelmed a vele járó sok munka, és ez sok karmát szül, amit sokáig tart ledolgozni. A lustaság azért, mert elnyújtja a dolgokat. A gondolatok felgyorsítása azért, mert az igazság felismerése sokszor fájdalmas (a hazugság illúziójának halála miatt), ezért kerülni fogod ezt az utat (a gondolkodást), mint járhatatlannak tûnõt. A megállás pedig azért, mert így végképp nem jutsz el sehová, a mennyekbe sem.
Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a szamszára olyan, mint a rágógumi. Könnyû belelépni, aztán nehéz megszabadulni tõle.