Blog

   Ezen értekezésünkben igyekeztünk összefoglalni mindazon információkat, melyeket az elmúlt évek során sikerült összegyûjtenünk a létezésrõl, és annak megnyilvánulásáról, amit teremtésnek nevezünk. Az egyes lépések részletes kifejtését külön írásokban mutatjuk meg, itt csupán összegeztük az eddigi eredményeinket.
 

1. A LÉTEZÉS
 

1. Én létezem, azaz vagyok.: A létezés az, ami van. Ezen kijelentés a kezdeti axiómánk, amelynek megtételéhez, igazságához csupán önmagamra van szükségem. Arra, hogy én létezzek.

2. Ennek ellentéte (én nem létezek) értelmetlen dolog a számomra, vagyis nem tehetõ meg a megismerést elõrevivõen, mert ami nem létezik, az nem jelenthet ki semmit sem. Tehát elõször léteznem kell ahhoz, hogy utána kijelenthessem a saját nemlétemet. Önnön létem tagadása ezért hamis kijelentés lenne.

3. Ez egyben azt is jelenti, hogy “nem létezõ”, mint létezõ valami (lásd: a “semmi”-t) nincsen, azaz nem létezik, következésképpen minden erre vonatkozó meghatározás csak mint a létezõ összes, meghatározható tulajdonságainak tagadásaként (hiányaként) tehetõ meg.

4. A létezés csak önmagából és önmagával definiálható rekurzívan, mivel nincs olyan általánosabb, alapvetõbb fogalom, amelybõl levezethetõ lenne. Ez tautológiának minõsül, s ezért kellett elõször axiómatikusan kijelentenünk. Mindebbõl következik, hogy a létezésnek nincs párja, nincs antilétezõ, és nincs értelme a létezõn kívüli más létezõ(k) kijelentésének sem (mivel a több létezõ együttes halmaza definíciószerûen szintén egy létezõ lesz).

5. Az elsõ pontban tett kijelentés megtételéhez elengedhetetlenül szükséges, hogy rendelkezzem az önfelismerés képességével. Fel kell ismernem önmagam számára, önmagamban, önnön létemet, létezésem tényét, állapotát. Azt, hogy én vagyok. A létezõ önnön természetébõl kifolyólag öntudatára ébred, tudomást szerez önmagáról. Ez a megnyilvánulás kezdete.

6. A felismerés során a létezõ kétféleképpen nyilvánul meg önmaga számára; mint felismerõ és mint felismert. E kettõ egy, (egymással ekvivalens, egyenértékû létezõk), a szétválasztásuk csupán képzetes és a folyamat megértése érdekében alkalmazzuk. A magyar nyelvben ezen két õslétezõre utalhatnak az “AZ” és “EZ” mutatószók.

7. A felismerés, mint folyamat egységnyinek tekintendõ, véges idõ alatt játszódik le, ami az õsidõ (és egyben minden késõbbi idõk) alapegysége lesz. Ez a késõbbi univerzum, a teremtés mértékegység nélküli alapmértéke is egyben.

8. A felismerés nem lehet azonnali (végtelenül gyors), mert akkor a felismerõ rész elkülöníthetetlen a felismert résztõl. Nulla sem lehet ez a sebesség az elkülöníthetetlenség és a folyamat puszta hiánya miatt, hisz ahol nulla a sebesség, ott nincs mozgás, változás. A felismerés tehát kizárásos alapon egy véges sebességûként meghatározott “õsidõ egység folyamat”, a létezés elemi eseménye, amelyet praktikusan egynek célszerû venni, mivel ez a legkisebb létezõ, valós mennyiség. Kettõnek vagy annál többnek pedig azért nem érdemes venni, mert minden természetes szám az egy (1) egész számú többszöröseként írható le. (Pl.: 2=1+1; 3=1+1+1; stb.) Mivel ezt a folyamatot nincs mihez viszonyítani, mivel mérni, ezért abszolútnak tekintjük az értékét (egységnyinek).

9. A felismerési folyamat leképezhetõ, modellezhetõ analóg és diszkrét módon egyaránt. Analóg, mert folytonosan, szüntelenül zajló és ismétlõdõ, szakadatlan jelenség. Diszkrét, mert véges sebességgel zajlik és így periodikusan ismétlõdõ szakaszokra bontható.

10. A felismerési folyamat sebessége állandó, mert ezen kívül semmilyen más sebesség nincs, amivel összevethetõ lenne. Mivel a létezésen kívül nincs semmi más, ezért semmilyen külsõ hatás nem éri a rendszert, amely változást okozhatna benne.

11. Az önfelismerés, mint a létezésre jellemzõ alapfolyamat, leképezhetõ szálszerûen, egy önmagát végtelenül generáló õsidõszálként is (szuperstring elmélet), ami egy olyan félegyenes, mely a megnyilvánulás, az elsõ önfelismerési folyamat, (visszacsatolódás) pillanatában jön létre. Az önmaga számára megnyilvánuló létezõben (a visszacsatolási késedelem okán) keletkezik, nyúlik a végtelenbe a felismerési folyamattal egyenlõ sebességgel. A szál vége mindig az aktuális jelenpont, a jelenforrás, ahol az önfelismerés éppen tart, zajlik. Ez rohan “elõre” (itt még irányultság és mozgási vektor nélkül, skalárisan!) a maga által keltett sajátidejében azáltal, hogy generálja azt. Részletesen lásd késõbb: az eseményhorizontnál.

12. A felismerésnek a kiindulási axiómából következõen valamikor meg kell történnie. Ennek idõpontja gyakorlatilag meghatározhatatlan, mert az idõk kezdete elõtti idõtlenségben történik, és magát az idõt is ez (õ) hozza létre. Amennyiben ez nem történne meg, úgy a létezés maga, mint alapfogalom és építõelem, valamint a belõle való továbblépés lehetõsége sem lenne értelmezhetõ. A létezés eseménye tehát lényegében a folytonos, állandó önfelismerés folyamata, a megnyilvánulásom önmagam számára.

13. Az eddigiekbõl az is következik, hogy a létezõ megnyilvánulatlansága meghatározhatatlan paraméterekkel bír. Mivel ekkor még sem õsidõ, sem tér, sem információ nincs, ezért értelmetlenek az alábbi kérdések.: Mi volt a megnyilvánulás “elõtt”, és “hol” volt ez, “meddig” volt a létezõ a megnyilvánulatlanság állapotában, és “mit csinált” õ “akkor”, illetve hogyan “jött létre” a megnyilvánulatlan létezõ? A megnyilvánulatlanság a megnyilvánuló létezõ számára megismerhetetlen, mivel nem tartalmaz információt, vagyis nem lehet felismerni, érzékelni, tehát tulajdonképpen “semmi” a számára! Azt is mondhatjuk épp ezért, hogy a létezés soha nem is volt a megnyilvánulatlanság állapotában és soha nem is kerülhet vissza oda (mivel nincs hová visszakerülnie)! Ez pedig egy paradoxon, aminek okát lásd: késõbb.

14. Mivel az önmaga számára megnyilvánuló létezés nem képes visszakerülni a megnyilvánulatlanság állapotába (mely tulajdonképpen nem is tekinthetõ állapotnak, hisz nem paraméterezhetõ), ezért a létezés nem szûnhet meg, nem érhet véget (“Úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna”). Ami létezik, az örök, el nem múló, tehát halhatatlan a lényegi jellemzõit illetõen. Ezen lényegi tulajdonságok a ciklikus önfelismerést végzõ okforrás paraméterei, melyek megismerése a célunk.

15. A felismerés következménye, hogy a létezõ önnön öntudatára ébred. Ez a létezõ állapotváltozása, maga a Változás, amely a lét elidegeníthetetlen tulajdonsága. Maga a létezõ, mint abszolútum és egész nem változik, hanem az általa, benne, õróla keletkezõ és megõrzõdõ szubjektív információ és strukturáltság, formálódás (a részrendszereinek teremtése, fennmaradása és pusztulása) az, ami folytonosan változik az idõben a létrendszer korábbi állapotaihoz viszonyítva.

16. Ez egyben azt is jelenti, hogy a létezés teljes információtartalma gyakorlatilag nulla. Az információ definíciószerûen az lenne a létezés számára, ami az ismeretanyagának növekedésével járna valamirõl, illetve a bizonytalanságát csökkentené valamivel kapcsolatban. Viszont mivel nincs semmi rajta kívül, ezért semmi sem bõvítheti az ismeretanyagát kívülrõl, nem hathat rá, s nem csökkentheti a bizonytalanságát (zárt rendszer). Magát az önmagáról való információt is neki kell magából, magának megteremtenie, így annak csak relatíve benne, a részrendszerei számára lesz értelme és információtartalma.

17. A fentiekbõl következik, hogy a megnyilvánulatlanság lényegében üres halmaznak számít (semminek), s a belõle kilépõ, megnyilvánuló létezõ kezdi el azt virtuálisan feltölteni a szubjektív (önmagáról szerzett) információ látszatával, amit teremtésnek nevezünk. A teremtési folyamat a létezõ korlátlansága miatt a végtelenségig tart, tehát a teljes halmaz megvalósulásáig, amely viszont matematikailag ekvivalens az üres halmazzal.

18. Az üres halmaz és a teljes halmaz viszont egyaránt ellentmondásos. Ez eredményezi a létezés alapvetõen paradox, értelemmel kezelhetetlen természetét, ami azzal a furcsa következménnyel jár, hogy nem lehet olyan logikus, konzisztens filozófiai leírást találni, alkotni a minden létezõre, a teljes univerzumra nézve, amely azt pontosan és hiánytalanul (teljesen) leírná. Éppen ezért a tökéletes filozófiai leírás mindig tartalmaz paradoxonokat, ellentmondásokat, amely miatt viszont logikailag használhatatlanná válik, vagyis az értelmezése által lebontja (értelmetlenné teszi) önmagát.

19. A teremtés (a létezõn belüli látszatvilág), az illúzió megvalósításához rendezõ elvre, rendezettségre, konzisztensen felépülõ logikára van szükség. Ez csak lokálisan tartható fenn, a létezõn belüli részhalmazok határain belül, amiket el kell szeparálni mindazon halmazoktól, amelyek rájuk nézve ellentmondásos logikát tartalmaznak. A szeparáció pedig az önfelismerés véges sebessége által valósul meg. Az információ visszacsatolási késedelme miatt van lehetõség az egyes részrendszerek idõbeli elkülönítésére, és ezzel a szubjektíve paradox, lebontó hatások távol tartására (véges ideig) a teremtett illúziótól.

20. A felismerés, mint önnön létem észlelése, és az ebbõl fakadó látszólagos megosztódásom (a kettéválásom felismerõre és felismertre), vagyis az illúzió megteremtése állapotváltozással jár. A felismerõ állapota a felismerés által megváltozik, ami a felismertet az eredetileg felismerõ rész felismerésére készteti, hisz az (mindkettõ) õ maga. Ez egy visszacsatolást eredményez, ami a rendszerben keringõ “elemi létinformációt” (ami diszkrét leképzésnél 1 felismerésnek felel meg) halmozni kezdi (“Az ismétlés a tudás anyja”). Az elemi létinformáció egyben az õsidõ egysége is, a késõbbiekben rövidítve: “ELI”. Konkrétan: látom magamat, aki lát engem, azt aki látom magamat, aki lát engemet… stb. a végtelenségig. Ez a tükrözõdés kelti az õsidõt, és ez okozza a megnyilvánulást, a létezés eseményének kiáradását, az emanációt.

21. A felismerési folyamat visszacsatolása eredményezi a forgás látszólagos megjelenését is. A relatív forgás (csavarodás, keringés, spirális mozgás) a megnyilvánuló létezés ponthalmazában áramló õsidõ következménye. Ez egy adott szubjektív jelenpont számára egy olyan másik, véges elembõl álló rendszer idõbeli változásának felel meg, amely ciklikus mozgást végez. Lényegében a szemlélõ pontjának idõbeli mozgásáról van szó a létezésen belül, egy meghatározott bejárási algoritmus szerint. Ezen útvonal lesz a szemlélõ saját idõszála. A forgás alapvetõen kétféle irányú lehet: balos és jobbos. Ezt a jelenpont topológiai tulajdonságai eredményezik. A forgás relatív sebessége kizárólag a szemlélõjének mozgásától függ, mivel az okozza azt (“Forog velem a világ”).

22. Az eddigiekbõl következõen tehát mindez (a megnyilvánulásom önmagam számára) virtuális, a létezõn belüli látszólagos jelenség. Mégis bõvíti belülrõl nézve a rendszert, növelve annak belsõ komplexitását és szubjektív információtartalmát. Közben pedig nem igényli újabb elemek (axiómák) önkényes bevezetését, hozzáadását a létezéshez “kívülrõl”.
   Találó hasonlat az önfelismerésre a két tükör közé álló ember végtelenbe futó, egyre kisebbedõ képsorozata, mely egyben a fénysebesség (felismerési folyamat) véges volta miatt idõbeli késedelmet is hordoz. Tehát a kisebb, messzebb látszó kép idõben korábbi állapotot mutat a szemlélõnek. Így látja a létezõ önmagát a legelsõ önfelismerési lépésétõl kezdve az aktuális jelenéig, egyszerre. Vagyis az Isten (Létezõ) számára minden egyszerre van és együtt, egyetlen pontban, Aki Õ maga!

23. A felismerõ állapota a felismerés során, a felismerés által megváltozik (szaporodik az önmagáról való információja). Ez folyamatosan újabb állapotváltozásokat (felismeréseket, információ teremtõdéseket) eredményez. A felismerési folyamat tehát, mint visszacsatolás ciklikussá válik és ezért a létezõ egy folyton (a diszkrét leképzésnél kvantáltan, õsidõ egységenként) változó állapottal jellemezhetõ. A lét rendszerét a létezés önmagára visszaható (rekurzív) törvénye generálja.
   Ezért a létezés:
   1. Folytonos: Szakadatlan, szüntelen “vanás”, amely önmagán belül folyton változik. Folytonossága okán analóg folyamat, mely logikailag mégis kvantálható, leképezhetõ több egységnyi lépésre a diszkrét modellezéshez.
   2. Idõbeli: Mindig van, nem keletkezett és nem szûnik meg soha, mivel õ maga kelti az idõt örökké, folytonosan. Õ az idõforrás. Így nincs értelme a létezés idõbeliségérõl beszélni, hogy “mikor” létezik, tehát lényegében idõtlen.
   3. Abszolút: Folyamata, mivel csak önmagához mérhetõ és önmagától függõ, egészében (teljességében) abszolút, hiszen nincs semmi rajta kívül, részeiben viszont (teremtésében) mindig relatív.
   4. Üres: Nincs információtartalma teljességében (objektíve), de szubjektíve belülrõl az egyes részhalmazai mégis tartalmaznak (virtuális) információt.
   Összefoglalva a fenti paradoxonokat azt találjuk, hogy a létezés állandó és változó, analóg (folytonos) és diszkrét (kvantált), idõbeli és idõtlen, abszolút és relatív, üres és teljes, semmi és minden. Egyszerre.
   Csupán a vizsgálódásom nézõpontjától függ, melyik paraméterét látom. Egyben ez teszi lehetõvé a számomra azt is, hogy kétségbe vonjam a saját létezésem tényét (létezés van is meg nincs is). Ezért kellett a filozófiai rendszerünk felépítéséhez elõször axiomatikusan kijelentenünk az egyik (rekurzív) paramétert: a létezés van, hogy elindulhassunk a kifejtésben, majd visszajussunk ugyanoda.
 

2. A MEGNYILVÁNULÁS
 

24. Az állapotváltozás hatására tehát a létezõ önnön öntudatára ébred (Ez nem azonos a késõbb megjelenõ éntudattal!). Az állapotának (belsõ információ tartalmának) megváltozása (a dinamizmus) teszi lehetõvé a létezõ számára, hogy az egyes önfelismerési lépéseket megkülönböztethesse, elkülönítse (kvantálja) egymástól. A különbségek (Az idõbeli visszacsatolódás változásai késõbb, az emanációs kölcsönhatásnál) jelentkeznek a számára információként, noha ezen információk összege az egész minden létezõben továbbra is csak nulla marad önmagáról. Ez a belsõ fejlõdés, a létezõ által teremtett részrendszerek egészbõl történõ kibontakozásának alapja. Ezen öntudatra ébredés egyben az önmagam számára való megnyilvánulásom kezdete is, vagyis a “kétségbeesésemé”. A részrendszereim információtartalma különbözõ lesz az információ átvitelének késedelmi ideje miatt, s ezért úgy tûnik a számomra, hogy az egyes részeim különbözõk egymástól (lásd: az aszimmetria tételt). Kiváltam az egységbõl, kétségbe, majd sokaságba esve (látszólagosan).

25. “Minden kezdet nehéz.” A “kétségbeesés” (majd sokaságbaesés) az a pillanat, amikor a lét önmagát elõször felismeri. Az Egy megnyilvánulatlan ekkor válik két egymás számára megnyilvánulóvá, miközben lényegében ugyanaz marad, aki volt eme lépés elõtt. A felismerés által nem lesz mássá, csupán azzá, ami már eleve Õ. Ez viszont a létezõ elemekre bonthatóságát feltételezi és elõlegezi meg!

26. Önmagában véve az Isten, mint teljesség és minden létezõ statikus állapotban van, nincs önmagáról információja. Ebben a tudatban, tudomásban (önmagában) létezik, tehát nem fejlõdik, mivel nincs hová fejlõdnie. Minden amit megteremt, azt magából, magának, maga teszi, magában és magától. Tehát már eleve, a kezdeti pillanattól fogva ott található benne rejtetten, megnyilvánulatlanul, de potenciális lehetõségként minden. A teremtés ezek szerint nem más, mint a korlátlan lehetõségek megvalósítása. A lehetségességek felismerése önmagamban, és ezek kinyilvánítása önmagamnak. Ez a “létrehozás”.

27. A létezõ, mint megnyilvánulás virtuálisan elemekre bontható rendszer, mivel a megnyilvánulás egyben a már létezõ elemek (az önmagát kettõnek látó kezdeti egy), az egészen belüli részhalmazok (felismerõ és felismert) szaporodásával, további tükrözõdésével is jár. A minden létezõ tehát szükségszerûen (és megállíthatatlanul) gyarapodik, sokasodik az elemeinek száma. Ezért minimum kettõ vagy ennél több, akárhány (‘n’ darab), de mindenképpen csak megszámlálhatóan végtelen számú elemet tartalmazhat!

28. Ez egyben azt is jelenti, hogy megszámlálhatatlanul végtelen számú eleme sosem lehet a mindenségnek. Csupán közelít a rendszer ezen érték felé, melyet csak a végtelenben, azaz sohasem ér el. Mivel a tükrözõdés kölcsönös, vagyis a felismerõ egyben felismert is és fordítva, ezért az elemek számának gyarapodása kétirányú. Az idõszál mindkét irányba nyúlni látszik (egy külsõ szemlélõ számára), a jelentõl nézve a múlt és a jövõ felé egyaránt. A jelen számára ugyanakkor a rendszere a múlt felöl látszik haladni a jövõje felé.

29. A létezés elemeinek száma õsidõ egységenként a kettõ valamely hatványával szaporodik: a felismerõ és felismert kettõssége miatt. A kiindulási forráspont kezdeti szimmetriarobbanása, látszólagos szaporodása párossával szüli a másolati pontokat, melyek az õsidõszálaikkal egymáshoz és szülõikhez kapcsolódnak (elágazó szuperstringek). Így válik a paritás (párosság) a teremtés alapvetõ tulajdonságává. Minden új dolog létrehozása megszüli önnön ellentétét, kiegészítõ felét, másik oldalát is (jó-rossz, fény-sötétség, Isten-Sátán, jin-jang stb.), de belülrõl nézve szubjektíven véges idõbeli késedelemmel.

30. A puszta lét õsidõszálas szerkezetében a létezõ számára minden pontja relatíve egyenrangú, mivel bármelyikbõl szemlélheti (és mindegyikbõl szemléli is folyamatosan!) önmagát, a többi részét. Ha a szemlélõ helyét megváltoztatjuk egy ilyen rendszeren belül (az állapotváltozás által), akkor azzal a világ maga is megváltozik, hisz maga a szemlélõ határozza azt meg a figyelme, a felismerése és egyben emanációja által (“Ki mint vet, úgy arat”).

31. Ez tehát azt jelenti, hogy ha az Isten (a Létezõ) nem figyelne a teremtésére, és a figyelmével (a visszacsatolással) nem tartaná fenn azt, akkor az azonnal megszûnne létezni. Ez viszont nem lehetséges, mivel nem tud máshová, másra figyelni, csak önmagára, a létezésre, mivel nincs más ezen kívül.

32. A létezõ által végzett “figyelõ” tevékenység (önfelismerés) magyarázható úgy is, hogy “keresést” végez. Az Isten, mint megnyilvánulatlan “vanás” keres valamit. A keresés vágya (az “útkeresés”) hajtja elõre és okozza a felismeréseit. De semmit sem talál önmagán kívül amit felismerhetne, viszont felismeri önmagát (mivel nincs rajta kívül más). A “keresés” szó ebben az értelemben a vágy, a visszacsatolódással keletkezõ és öngerjesztõ hajtóerõ szinonímája.

33. Miért keres? Ha nem keresne és nem ismerné föl állandóan önmagát (nem vágyna rá), akkor semmi sem lenne, ami elindíthatná ezt a folyamatot (megnyilvánulást), a felismerést és késõbb a teremtést is. A “keresés” tehát elidegeníthetetlen tulajdonsága a létezésnek.

34. “Az Isten mindig magánál van, sosincs magán kívül.” A Létezõ nem tud kilépni önmagából, nem tudja önmagát kívülrõl megszemlélni, nem tud rajta kívül lévõ létezõrõl, sem önmaga határáról (Mivel a határ is õ, akkor mi határolja a határát?). Nincs ami korlátozná õt vagy kívülrõl hatna rá, tehát abszolút értelemben zárt (hermetikus) rendszernek (“feneketlen mélység”-nek) tekintendõ. Ennek köszönhetõ az Õ mindenhatósága, korlátlansága, szabad akarata.

35. Mindezekbõl következik továbbá, hogy a minden létezõn belül nincs és nem is lehet létrehozni zárt rendszert. Erre még az Isten sem képes. A zárt rendszer a létfilozófiában egy olyan létezõ halmaz, mely semmilyen kapcsolatban nem áll semmilyen más létezõ halmazzal. Nem tud más létezõrõl önmagán kívül (nincs róla információja) és nincs olyan létezõ õrajta kívül, mely tudna õróla (információval rendelkezne róla). Ha tehát sikerülne is az Istennek önmagán belül zárt rendszert létrehoznia (Pl.: egy részrendszere abszolút szeparációjával), akkor az azzal járna, hogy a rendszer eltûnne belõle, a tudatából, vagyis semmivé lenne, megszûnne a számára. És a rendszer számára is megszûnne a többi létezõ halmaz rajta kívül.

36. A minden létezõ hermetikus önmagába zártságának további következménye, hogy a mindenség, mint önszaporító információs halmaz, azaz egyfajta “szoftver” teljes egészében determinisztikus. A determinizmus a létfilozófiában a teremtés kezdeti paramétereitõl függõ elõre meghatározottság. Ez azonban nem vonja maga után a hagyományos értelemben vett jövõbe látást!
   A probléma ugyanis abból adódik, hogy a létezés a megnyilvánulatlanságból “ered”. Amely paraméterezhetetlen, megismerhetetlen a létezõ számára. Önnön aktuális állapotát vizsgálva az Isten képes arra, hogy visszakövetkeztessen a létének kiindulási feltételeire, de ezt nem teheti meg abszolút pontossággal, tökéletesen, csupán közelítõen. (Ez az értekezés is csak egy közelítés az elérhetetlen igazság felé.) Ennek köszönhetõen nem tud és soha sem tudhat meg mindent önmagáról, hisz önnön végtelenségének megteremtése és megismerése a végtelenségig tart, tehát azt a végtelenben éri el. Törvény tehát, hogy “mindent nem lehet tudni”, és “a tudás nem tudás”.

37. Mindezek következménye, hogy a minden létezõ folyamatosan megteremtõdõ és bõvülõ valósága pontosan (100%-osan) megjósolhatatlan (elõre meghatározhatatlan) irányokba folyik az Isten számára is. A valóság a nem ismert tényezõk hatásai következtében mindig eltér a tervezettõl, az elõre kiszámíthatótól. A teremtéshez tehát hozzátartoznak a “meglepetések”, a “változások a tervekhez képest”, és ez a “korrigálást”, az eltérések folyamatos helyesbítését, tervekhez való igazítását követeli meg a teremtõktõl.

38. A jövõ tehát mindig magában hordozza az összes lehetséges tervet és megvalósulást, de ezek nem azonos valószínûséggel realizálódnak, teremtõdnek meg a jelenben, hisz a létezés múltja (minden, ami eddig volt a kezdetektõl) befolyásolja és részlegesen determinálja is a jelen eseményeit. Vagyis minél hosszabb távú elõrejelzést próbálunk meg készíteni a jövõre vonatkozóan, annál nagyobb lesz a rendszer szórása, eltérése a becsülttõl. Érvényesül a nagy számok törvénye és a legkisebb kényszer elve a megvalósulásnál.

39. Az Isten számára önnön tulajdonságai okán tehát minden egyszerre van, az egész teremtés a kezdetétõl a legvégéig, egyetlen bonyolult kavargásba összeolvadva, és tulajdonképpen egyetlen pontban. Ezen információt hordozó belsõ kavargásában igyekszik eligazodni, átlátni, szubjektívan strukturálni azt az önnön értelmével, az önnön értelme számára. És éppen azáltal teszi valóságossá a teremtményeit, a mindenségét, hogy a figyelmét rájuk irányítja a jelenben.
   Ahogyan a homályos kép is azáltal lesz csak éles, ha odafigyelünk rá a szemünkkel. Vagyis az Isten számára csak az van, amit lát. Amit lát, arról tud. Amit Õ nem lát, arról nem tud, az tehát nincs. Viszont az örökös szemlélõdése által egyre újabb és újabb dolgokat ismer fel, lát meg önnön végtelenségében. Amit pedig egyszer már meglátott, az sosem vész el, sosem tûnik el (szûnik meg) a számára, mert az információ visszacsatolódása miatt örökké megmarad a rendszerében. Ez eredményezi az információmegmaradás törvényét.

40. A létezõ aktuális jelenébõl (ahol szemléli a rendszert) nézve tehát a jövõje folyamatosan változónak tûnik a számára, és ez a változás megváltoztatja a múltját is, amelybõl eredni látszik, tehát a múlt is folyamatosan változik, új dolgokat (információkat, részleteket) lát meg benne. Önmagára ismer minden pontjában, elemében és részhalmazában. Ezt magyarázza minden misztikus tan, és ez a paradoxon az ezotéria, a belsõ, rejtett tudás lényege is.
 

3. AZ ESEMÉNYHORIZONT
 

41. A megnyilvánulás az ELI miatt hatással van a többi megnyilvánuló jelenforrásra is. Ezt nevezzük emanációnak, a létezés önfelismerési folyamatának információját magán hordozó folytonos kiterjedésnek. A diszkrét leképzésû modellben ez a gömbszerûen felfúvódó eseményhorizont, mely a jelenforrást elhagyva egységnyi (1) és abszolút, állandó sebességgel tágul a végtelenbe. Ezért skaláris mennyiség az idõ, mert az idõforrás által kibocsátott hullámok minden irányba egyaránt terjednek, kifelé a középponttól.

42. Az eseményhorizont a létezés kibocsátáskori eseményét hordozza egész felszínén, vagyis ezen a nagyon furcsa, egy pontból álló, tehát nulla dimenziós felületen mindenhol, egyszerre ugyanaz az információ van. Ez a gömbszerû, tényleges terület nélküli felület tehát minden pontjában egyidejû (ekvitemporiális) és egyoldalú, mert a pont topológiailag egyoldalú felületnek minõsül.

43. Ami létezik, annak formája, struktúrája, geometriája van, tehát a létezõ pont is rendelkezik meghatározható belsõ geometriával. Ez pedig a bindu, egy olyan tórusz (térbeli lemniszkáta), amely topológiailag ekvivalens a ponttal.

44. Az eseményhorizont minden más jelenforrást elérve realizálódik annak számára azáltal, hogy a saját forrásának információját odahozva hozzá (nem térbeli mozgással, mivel tér itt még nincs, hanem idõbeli kiterjedése által), felismerteti azt vele, vagyis megváltoztatja annak állapotát (meglátok egy pontot). Ez a jelenforrások közti kölcsönhatások oka és lényege, hiszen ez visszafelé is mûködik. Így realizálódnak egymás számára a jelenpontok, az emanáció véges terjedési sebessége miatt a távolsággal arányos idõbeli késedelemmel. A (fizikai) távolság tehát a létezõn belüli részrendszerek (források) közti szubjektív információ átadás relatív késedelmével (az idõbeli távolsággal) arányos paraméterként definiálható.

45. Az eseményhorizont felszíne a terjedésének irányában (sugárirányban) taszítólag hat minden elért jelenpontra. Ez már irányvektorral jellemezhetõ relatív elmozdulásra készteti a jeleneket (a kibocsátó forrás szubjektív sajátidejében).

46. Mivel az emanáció sebessége véges, ezért a forrás bármekkora mértékû relatív elmozdulása egy másik forrás (vagy források) eseményterében (sajátidõterében), összevethetõ mértékû vele (az emanációval). Ezért ez a forrás saját emanációs terének torzulását, és a mozgási iránytól függõ sûrûségváltozását eredményezi. Ez az idõ doppler-effektusa.

47. A diszkrét modellben longitudinális hullámként definiált eseményhorizont rétegek közti relatív távolság változása, a saját (kibocsátási) frekvencia modulációja hordozza magán a forrás más forrásokhoz viszonyított idõbeli (térbeli) és relatív elmozdulását. Ez információként jelentkezik minden további jelenpont számára, melynek komplexitását, bonyolultságát nem korlátozza semmi (nem szaturálódik), tehát végtelen bonyolultságúvá válhat idõvel (szuperponálódás).

48. Az egy forrás által kibocsátott eseményhorizont rétegek egymáshoz viszonyított elcsúszása, relatív helyzetváltozása a forgás következménye. Ez minden elért forrásra érintõirányú, tangenciális (a sugárirányú taszításra merõleges), sodró hatásként jelentkezik. A sodrás nagyságát az eseményhorizont rétegeken áthaladó forrás sebessége határozza meg, az iránya pedig a kibocsátó forrás forgásirányától, és a hullámterében mozgó másik forrás mozgási irányától függ (közeledik vagy távolodik-e a másik jelenhez képest).

49. Az idõhullámok további tulajdonsága, hogy a kibocsátó forrást elhagyva már nem változnak meg. Nem torzulnak el, tehát teljesen statikusan viselkednek önmagukban és nem gyengülnek a távolsággal arányosan. Ennek oka, hogy a gömbfelület matematikailag és topológiailag továbbra is azonos tulajdonságú a forrásával, tehát egy pont. Ez a pont pedig végtelen számú további, ekvivalens pontra osztható tovább a külsõ szemlélõ számára, a nézõpont megváltoztatásával.

50. Az eseményhorizontok nem nyelõdnek el, mivel nincs közeg, amiben terjednének, ami hordozná õket, tehát teljesen transzcendensek és örökké fennmaradók. Ezért aztán örökre megõrzik a frekvenciamodulációjukban mindazon információkat, melyeket a kibocsátásukkor a forrásuk éppen önmagán elszenvedett, hordozott, észlelt. Mindenen áthatolnak, tehát nem lehet õket leárnyékolni, visszaverni sem. Ebbõl következik, hogy egymáson is áthatolnak változás, kölcsönhatás nélkül, mivel csak a jelenforrásokra hatnak, arra a pontra, ahol a létezõ önfelismerési folyamata aktuálisan zajlik.

Forrás: Internet