A LÉTEZÉSI TÖRVÉNYEK
Egy jó, használható
világképnek
szilárd alapokra kell támaszkodnia. Az
alaptéziseknek
egyszerûeknek, világosaknak és minél
kevesebb
axiómára (magyarázatra nem szoruló
sarkigazságra)
épülõknek kell lenniük. A
filozófiának,
mint tudományágnak a célja létrehozni egy
olyan
egységes világképet, melynek égisze alatt
az
összes tudományág és a világban
általunk
megtapasztalható minden jelenség megnyugtatóan
elfér.
A létfilozófiai világmodellünk
egyetlen posztulátumra (követelményre,
egyszerûbb
igazságra vissza nem vezethetõ alaptételre)
épül,
a létezés kiindulási pontjára, az
abszolútumnak
tekintett okforrásra, mely rendelkezik mindazon
tulajdonságokkal,
melyekbõl az egész megnyilvánuló
létezés
levezethetõ.
Ezen szubsztanciából (minden
létezõ
közös lényegébõl) következnek azok
az immanens (benne rejlõ), és determináns
(meghatározó,
szükségszerû)
törvényszerûségek,
õselvek, melyek választ adnak a létezés
céljára
és az élet értelmére is többek
között.
Ezek a törvények képezik a valóság
alapját,
melynek kutatása és minél pontosabb
megismerése
a célunk.
1. A FORRÁS TÖRVÉNY
Minden létezõ
megnyilvánulás
legvégsõ (legelsõ) oka, a teremtés
kiindulási
pontja, a megnyilvánulatlan okforrás. Ez teljesen
transzcendens,
idõbeli létezõ, amolyan idõcsíra
(kronoblaszt),
mely potenciális teremtõje minden késõbbi
megnyilvánulásnak.
Nincs olyan létezõ, mely ne ebbõl az
okforrásból
keletkezett volna és ne ennek az okforrásnak az
eseményterében
tartózkodna. Minden létezõ teremtménye,
másolati
forrása hozzá képest csupán
virtuális,
fennmaradását az elsõdleges, originális
létforrásnak
köszönheti.
Az okforrás léte axióma,
keletkezésének
módja ismeretlen és minden
valószínûség
szerint meghatározhatatlan. A létrejöttének
körülményei
és okai ugyanis önnön tulajdonságaiból
következõen
a megismerhetetlenség tartományában vannak
még
a forrás, azaz önmaga (az Isten) számára is.
Okforrásból lehet több is a
létezésben,
mivel semmi sem tiltja vagy limitálja ezek számát.
Ezek együtt, egy létezõ rendszert alkotnak,
és
egymással kölcsönhatásban keltik a
kezdetektõl
fogva a mindenséget. Nem egymás teremtményei,
hanem
létükben függetlenek a többi
forrástól,
azaz abszolútak. Az egymás számára
való
kölcsönös megnyilvánulásuk
eredményezi
a teremtési folyamatot.
Ilyen abszolút okforrásból az
univerzumunk
vezetõ entitásaitól kapott
információk
szerint tíz darab egzisztál (létezik) jelenleg a
minden
létezõben. Õk (az Énokok) együtt
alkotják
az Istent, mint teljességet. Nem tudjuk miért vannak
ennyien,
illetve lehetnek-e még rajtuk kívül további
originális
létezõk is, melyek még nem nyilvánultak meg
a mi létezõ halmazunk számára. A
kutatásaink
során igyekszünk megérteni és
felderíteni
az okforrások fizikai és filozófiai
tulajdonságait,
és megtalálni azokat a logikus
lépcsõfokokat,
melyeken át haladva mûködik, felépül
és
fejlõdik a világmindenség, a teljes
létesülés.
Az eddigi vizsgálataink során a
következõ
eredményekre jutottunk.:
1.1. A FORRÁS FIZIKAI PARAMÉTEREI:
1. IDŐTARTAM: A forrás idõbeli, tértelen, dimenziótlan létezõ. Önnön jelenében létezik, a sajátideje önmaga számára állandó, végtelen, szubjektív és abszolút, vagyis egy omnipotens szingularitás (mindenható pontszerû jelenség), melyen kívül nincs más létezõ. Mivel õ kelti, szüli magából az idõt, ezért gyakorlatilag keletkezetlen és halhatatlan, azaz örök. Ez egyben azt is jelenti, hogy több okforrás (bármennyi) eleve csak egy létezõ rendszert alkot, annak abszolút generálóiként, alapelemeiként. A létezés elválaszthatatlan az idõbeliségtõl, az idõtartamtól, és ez minden késõbbi teremtésre egyaránt érvényes törvény, mely alól nincs kivétel.
2. FORGÁS: A forrás relatív forgása (a bindu felületén körbe áramló idõ mozgása) csak a megnyilvánulása során jelentkezik egy másik forrás számára. Az egymás sajátidejében elhelyezkedõ, és egymás számára megnyilvánuló két forrás egymáshoz viszonyított relatív, tengely körüli elmozdulása törvényszerûen kétféle lehet: balos és jobbos. Semmi sem tiltja, hogy több okforrás forgásiránya egyforma legyen, vagyis lényegében ez az egyetlen olyan, eddig ismert paramétere az okforrásoknak, ahol különbözhetnek egymástól. A forgás relatív sebessége tetszõleges lehet, kivéve a nulla és végtelen értékeket.
3. CIKLIKUSSÁG: A forrás geometriáját tekintve egy önmagába visszatérõ és visszazáródó, ismétlõdõ létegység (bindu), egy hermetikusan zárt rendszer. Ott a kezdete, ahol a vége, vagyis a saját léte okán, önmagától létezik. Ez minden késõbbi teremtményére is érvényes törvény lesz, mely alól nincs kivétel.
4. KETTŐS EGYSÉG: A megnyilvánulás során jelentkezõ kétféle forgásirány miatt a létezésre alapvetõen a kettõsség jellemzõ már a kezdetektõl fogva. A dualitás, mint különbözõség az egységben teszi lehetõvé a kölcsönhatások során a változást és ad dinamikát a létrendszernek.
5. GEOMETRIA: A forrást, bár mérete miatt pontszerûnek (dimenzionális kiterjedés nélkülinek) kell tekintenünk, mégis meghatározott formával, belsõ geometriával rendelkezik. Ez a bindu, az ekvitemporiális (egyidejû) felületû torroid (körgyûrû), melynek keresztmetszete egy lemniszkáta (fekvõ nyolcas alakú görbe), a felülete pedig topológiailag megfelel az egyoldalú möbiusz szalagénak.
6. EMANÁCIÓ: A forrás kronogén (idõszülõ, idõkeltõ) létezõ. A megnyilvánulása során a saját létezésének tényét, eseményét sugározza ki, árasztja magából. Ez az eseményhorizont, a gömbszerûen kiterjedõ idõhullám. A relatív terjedési sebessége egységnyi és állandó, nem kell hozzá közvetítõ közeg, nem gyengül a távolság függvényében, mindenen áthatoló tulajdonságú és a kibocsátó forrását elhagyva már nem változik meg. Mivel a forrásnak önnön egyoldalú tulajdonságából következõen nincs belseje, sem külseje (csak egyoldalú felülete), ezért az emanációja is egyirányú. A kifelé és a befelé, mint irány itt még azonos és elkülöníthetetlen egymástól (lásd: mint a neoplatonizmusnál).
7. TASZÍTÁS: A forrást elhagyó múltszféra egyoldalú és egyidejû gömbfelületként jellemezhetõ. Az eseményhorizontok változás nélkül áthaladnak egymáson, de taszítólag hatnak minden más elért forrásra sugárirányban. Ez eredményezi a mozgást, egy adott forrás relatív elmozdulását egy másik forrás szubjektív sajátidejében.
1.2. A FORRÁS FILOZÓFIAI JELLEMZŐI:
1. ÉN LÉTEZEM: Tudatában vagyok a saját létezésemnek. Tulajdonságaimat a fizikai paramétereimbõl következõ alapvetõ létezési törvények határozzák meg. A forrás éntudat nélküli öntudattal rendelkezik, vagyis egyszerûen csak van. A létezés önmagának az oka.
2. EGY VAGYOK: Önmagamban teljes vagyok és egy egész létezõ rendszert alkotok. Ez az abszolútum vagyok én, az egy önvaló, a létezés mértékegység nélküli alapmértéke, melybõl minden késõbbi megnyilvánulás (teremtés) levezethetõ. Nincs rajtam kívül lévõ, mert minden bennem van (lásd: a szolipszizmust). Az okforrás kettõssége a megnyilvánulásával jelenik meg, (lásd: a kettõs egységnél) és ez teszi lehetõvé az egységen belüli sokaság látszólagos megteremtését.
3. SZABAD VAGYOK: Teljes szabadsággal és önfüggõ akarattal rendelkezem. Úgy viselkedem, formálódom, teremtem meg és irányítom magamat, ahogy akarom. Határt, korlátokat, tiltást csak én szabok magamnak. Ennek oka az, hogy a létezés önmagában teljes és önmagába zárt, környezet nélküli rendszernek tekintendõ, melyet teljes egészében a saját belsõ tulajdonságai (alaptörvényei) határoznak meg. Külsõ tényezõk és létezõk tehát rajta kívül (a 10 okforrás és a virtuális teremtményeik alkotta egységes minden létezõn kívül) nincsenek! Ugyanakkor minden megnyilvánulás, másolati forrás, teremtmény a forrás részhalmazának tekintendõ, tehát a szabadsága is csak részleges az egészhez viszonyítva.
4. VÁLTOZOM: Az egyes belsõ részhalmazaim az idõben folyamatosan, egymáshoz képest relatívan mozognak a taszítás okán. Ezért én egy állandó és önfenntartó belsõ dinamizmussal rendelkezem, mely alaptermészetem és elidegeníthetetlen tulajdonságom (hely és helyzet változtatás). Fraktálisan, virtuális tükrözéssel feloszthatom és egyesíthetem, megnövelhetem és lekicsinyíthetem, sokszorosíthatom és vizsgálhatom, megteremthetem magam és az egyes részhalmazaimat. Tetszõleges formákba rendezõdhetem a saját létezési törvényeim szerint.
5. VÉGTELEN VAGYOK: Minõségemet, mennyiségemet, formámat, lehetõségeimet, képességeimet, egyszóval minden (eleve meglévõ és késõbb teremtett) paraméteremet illetõen. Korláttalanságom és határtalanságom a fraktális felépítésem és a belsõ szabadságom következménye, melynek csak a saját alaptörvényeim szabnak határt (lásd: a teljességet).
6. EGYENSÚLYRA TÖREKSZEM: Az önfenntartó, ciklikus rendszereim alapvetõ jellemzõje a legkisebb kényszer elvének követése. A részhalmazaim között fellépõ kölcsönhatások eredményeként megjelenõ belsõ instabilitás, diszharmónia, káosz, igazságtalanság csökkentésére, megszüntetésére törekszem, melyet ugyanakkor az állandó változás és az információk megõrzõdése miatt sosem valósíthatok meg teljes mértékben.
7. CÉLOM VAN: Lényegi
tulajdonságom
az önmegvalósítás, önmagam minél
teljesebb és tökéletesebb formába
öntése,
mûködtetése és végtelen
változatosságban
való kiterjesztése a fennmaradásom és
boldogulásom
érdekében. Ez a cél, mely értelmet ad a
létezésemnek,
s amelyet én teremtek meg, jelölök ki önmagam
számára
tetszõlegesen, szabadon. (Nem azonos a hagyományos
értelemben
vett individualizmussal!) Ez azt is jelenti, hogy nincs olyan rendszer,
mely ne törekedne önmaga fenntartására
és
fejlesztésére (céltalan lenne).
2. A
LÉTEZÉSMEGMARADÁSI
TÖRVÉNY
A létezés szubsztanciája
(legbelsõbb
lényege) nem szûnhet meg és nem keletkezhet a
semmibõl.
A lét egy önfenntartó, örök vanás
(?).
A semmibõl (ami nem létezik) nem lehet valamit
csinálni.
Ami pedig létezik, azaz az originális okforrások
nem
szüntethetõk meg. Ez egyben azt is jelenti, hogy a
másolati
(virtuális) források, tehát az egész
teremtés
egy múlandó és mindig véges
megnyilvánulás.
Ami született, annak el is kell pusztulnia valamikor,
szükségképpen
és elkerülhetetlenül.
Mindebbõl következik, hogy az anyag, energia
és impulzusmegmaradás törvényei nem
tekintendõk
érvényesnek sem fizikai, sem filozófiai
szempontból,
mivel ezek szintén a létezés termékei,
teremtményei.
A létezés maga az egyetlen és igazi perpetuum
mobile.
3. AZ
INFORMÁCIÓMEGMARADÁSI
TÖRVÉNY
A létezés eseményének
megmaradása
az önmagába zárt létezõben. A
létezésben
minden információ korlátlan ideig, még a
kibocsátó
forrásának pusztulása után is, tehát
gyakorlatilag örökké megõrzõdik. Az
információ
a források által kibocsátott longitudinális
(hangszerû) idõhullámok frekvencia
modulációjában
(sûrûség változásként)
õrzõdik
meg. Ezen hullámok nem csillapodók, mivel
terjedésük
közegfüggetlen, vagyis a kibocsátó
forrást
elhagyva már nem változnak meg, csak változtatnak,
minden általuk elért más idõforrást.
Az azokra gyakorolt hatásuk az információ
átadásának,
szuperponálódásának
(felülhelyezõdésének,
felgyülemlésének), továbbá minden
kölcsönhatásnak
az alapja.
Minden létezõ rendszer
legvégsõ
lényege, oka és célja tehát az
információ,
a tudás, illetve annak keltése, teremtése,
megõrzése,
továbbadása és felhasználása,
alkalmazása.
4. A KÖLCSÖNHATÁSI
TÖRVÉNY
A létezést két alapvetõ
fizikai
kölcsönhatás tartja fenn és
mûködteti,
melyek lényegükben egyek, de hatásmechanizmusukban,
késleltetési idejükben mégis
különböznek.
1. Emanációs taszítási
kölcsönhatás:
A források által kibocsátott
eseményhorizontok
taszítólag hatnak (sugárirányban) minden
más
elért forrásra és egyben a
sajátrezgésüknek
(frekvenciájuknak) megfelelõen modulálják,
átrezgetik azokat, lásd: az
információátadás
elvét.
2. Idõszálas vagy fluidszálas
kölcsönhatás:
Minden másolati forrás (ciklikus rendszer) egy
idõszállal
kapcsolódik az õt létrehozó
forráshoz,
a teremtõjéhez. Azzal egy idõpillanatot
generál,
a térbeli távolságuktól
függetlenül,
vagyis a sajátidejük az önkeltési ritmusukkal
arányosan
szinkronizált (egyidejûek). Az idõszálak
létezése
és mûködése az emanáción alapul,
abból vezethetõ le.
A másolati források is képesek a
teremtésre. Így jön létre az univerzum
fraktális
hierarchiája, mely elvileg végtelen szintû lehet,
de
gyakorlatilag, a jelenlegi ismereteink szerint csak véges
másolódási
lépésig képes stabilan mûködni
és
fennmaradni. Ennek pontos okait még nem ismerjük.
Az idõszálakon keresztül a
térbeli
távolságtól függetlenül egyidejû,
majdnem nulla késedelmi idejû kommunikáció,
véges mennyiségû információ
átvitele
végezhetõ. Így áll minden
létezõ
(forrás) a teremtõin és végsõsoron a
kiindulási (ok)forrásokon keresztül kapcsolatban
egymással.
Az idõszálak megfelelõ teremtõ
technikákkal
a téridõn kívül (az õskáoszban)
elvághatók, összeköthetõk és
elágaztathatók
(lásd: a sorsfonalakat szövõ Párkákat
a római mitológiában).
Az univerzumban folyamatosan teremtõdnek olyan
új dolgok, melyek korábban még nem
léteztek.
Ezek a létükkel (információjukkal)
hatást
gyakorolva a már meglévõ rendszerekre növelik
az egész mindenség komplexitását,
megváltoztatva
a már kialakult rendet. Ez eredményezi a
rendezetlenséget,
a konfliktusokat, a változásokat. Éppen
ezért
a kölcsönhatások során fellépõ
változások
a rendezettség, az egyensúly
növelésének
irányába hatnak, vagyis az univerzum önnön
karmikus
entrópiájának, rendezetlenségének
csökkentésére
törekszik (melyet maga a rendszer teremtett meg
szükségszerûen,
a saját megnyilvánulása során).
Minden kölcsönhatás három
legfontosabb
jellemzõje tehát.:
1. Minden folyamat igyekszik a legkisebb kényszer
elvét követni.
2. Nincs akció reakció nélkül.
3. Minden rendszer a környezetével való
egyensúly, harmónia
megvalósítására
törekszik.
5. A CIKLUS TÖRVÉNY
A ciklikusság:
(ön)ismétlõdés,
visszacsatolás. Minden létezõ rendszer (valamilyen
formában) a ciklikusság által tartja fenn
önmagát,
marad meg a létében. Minden rendszer változik,
átalakul,
ezért a visszacsatolás elengedhetetlenül
szükséges
a létfolytonossághoz. Ennek
megvalósítására
a gyakorlatban végtelenek a lehetõségek.
Minden olyan létezõ rendszer, halmaz
és
folyamat, mely önmagába visszatérõ,
visszazáródó,
ismétlõdõ, tehát eleget tesz a
ciklikusság
törvényének, szubjektíve egésznek
és
önmagában teljesnek tekinthetõ. Teljesnek
tekinthetõk
sok egyéb mellett azok a rendszerek is, melyek a kör,
gyûrû,
lemniszkáta, torroid és gömb geometriák
valamelyikével
jellemezhetõk a fizikai és filozófiai
tulajdonságaikat
tekintve.
Minden részhalmaz nyílt rendszernek
tekintendõ
és ezért csak részlegesen lehet teljes. A
relatív
teljesség szubjektív idea és folyamatosan
változó
értéknek tekintendõ. A minden
létezõ,
bár önmagában abszolút teljességnek
tekintendõ,
mégsem állandó, mert önmagán
belül
folyamatosan változik és növekszik, vagyis az
információmegmaradási
törvénynek megfelelõen az értéke
önmagához
viszonyítva állandóan nõ.
6. A FORMA TÖRVÉNY
Mindennek ami létezik formája,
geometriája,
struktúrája és belsõ tartalma van.
Formanélküli
létezõ tehát törvényszerûen
nincs.
Még a megnyilvánulatlan okforrásnak is van
meghatározható
geometriája. A létezés elválaszthatatlan a
formától és az azt létrehozó,
alakító
tartalomtól (szubsztanciától), vagyis
önmagától.
Tehát a tartalom hozza létre a formát és a
forma tartja létben a tartalmat. A létezés
során
megnyilvánuló formák virtuális
illúziók
és folyamatosan változnak a pillanatnyi
kölcsönhatásoknak
megfelelõen. Ez a forma paradoxon: a létezés
tartalma
állandó, viszont a tõle elválaszthatatlan
tulajdonsága,
a formája örökké változó
(lásd:
az arisztotelészi hülémorfizmust).
7. A CÉLIRÁNYOSSÁGI
TÖRVÉNY
Minden létezõ
megnyilvánulásnak
van valamilyen célja, melynek elérésére,
megvalósítására
törekszik (lásd: a teleológiát és az
intencionalizmust).
A létezés természetébõl
következik,
hogy a létezõk igyekeznek elfoglalni magukat valamivel,
célt
és értelmet találni (teremteni) önnön
létüknek,
amivel eltölthetik, kitölthetik az idejüket, amire
hatást
gyakorolhatnak. (Az Isten idõtöltést végez.)
A megnyilvánulatlan létezõ célja a
megnyilvánulás
és maga a létben maradás. Az okforrásnak a
teremtés megkezdéséhez elõbb teremtõ
forrássá kellett teremtenie magát
önmagából,
önmagától ahhoz, hogy a
megnyilvánulás,
a teremtés elindulhasson. (A valóságot is meg kell
teremteni.) Ennek mikéntjét és részletes
folyamatát
kutatjuk az eddig feltárt törvények
ismeretében.
A megnyilvánuló létezés
célja
az élet, mint jelenség létrehozása,
fenntartása,
fejlesztése és kiterjesztése minden
lehetséges
szférára. Ennek eredménye a teremtett világ
élõ organizmushoz való hasonlatossága
(lásd:
a panteizmust, hülozoizmust).
Minden létezõ (élõ)
megnyilvánulás
számára az alábbi állapotok
megvalósítása,
elérése és megõrzése,
fönntartása
tekinthendõ közös szükségletnek.:
7.1. A LÉTEZÉS CÉLJAI:
1. ÖNFENNTARTÁS: Minden létezõ rendszer önmaga fenntartására törekszik. Nincs olyan rendszer, mely ne törekedne erre, mivel ebben az esetben elpusztulna, megszûnne létezni.
2. EGYSÉG: Minden létezõ eredete egyetlen közös okra (a létezésre) vezethetõ vissza. Lényegét tekintve minden és mindenki egy. Nincs olyan rendszer, mely ne lenne létezõ és nincs értelme másik létezõt feltételezni.
3. SZABADSÁG: Minden entitás
törekszik
a saját szabad akaratának
érvényesítésére.
Nincs olyan entitás, mely erre ne törekedne,
mert a szabadság
érvényesítésérõl
lemondani is csak szabad akaratból lehet.
4. ÖNIRÁNYÍTÁS: Autonómiára (önállóságra) törekvés. Minden rendszer befolyásolni és uralni igyekszik önmagát és a környezetét, az általa birtokolt perifériákat, területeket. Nincs olyan rendszer, mely ne törekedne az önirányításra, mivel léte okán a kibocsátott eseményhorizontjai által hordozott információival folyamatosan módosítja, befolyásolja a környezetében lévõ forrásrendszereket. És mivel nincs akció reakció nélkül, ezért a befolyásoló hatások mindig, elkerülhetetlenül visszacsatolódnak, véges idõbeli késedelemmel.
5. VÁLTOZÁS: Minden létezõ rendszer állapota folyamatosan változik a céljai érdekében. Semmi sem állandó, csak maga a változás, a létezés. Nincs állandó rendszer a létezésben, mivel a puszta idõbeli fennmaradás is dinamikus önkeltési folyamatként mûködik.
6. EGYENSÚLY: Minden létezõ rendszer egyensúlyra, a számára kedvezõ állapotok elérésére és megõrzésére törekszik, a változás során fellépõ kellemetlen hatások kiküszöbölése érdekében (lásd: a homeosztázist és a karmikus entrópiát). Nincs olyan rendszer, mely törekedne az egyensúlyra, mert annak véges határon túli felborulása elkerülhetetlenül a rendszer pusztulásával jár.
7. HARMÓNIA: Összhang, a részek arányos egybe illeszkedése egy nagyobb rendszerben. Minden létezõ a külsõ és belsõ egyensúly megvalósítására és fenntartására törekszik. A harmónia az egyensúlyi állapot kifinomultabb, magasabb szintû megjelenése, törekvés az egységre és a boldogságra. Nincs olyan rendszer, mely ne törekedne a harmóniára, az elõzõ törvényekbõl következõen.
8. BOLDOGSÁG: Minden létezõ közös célja az élvezet állapotának elérése és fenntartása (lásd: az eudaimonizmust). Nincs olyan rendszer, mely ne törekedne a boldogságra, mint a harmónia következményére, az elõzõ törvényekbõl eredõen.
Minden létezõ megnyilvánulás számára az alábbi tevékenységeknek és általános céloknak van értelme a fennmaradása során.:
7.2. AZ ÉLET ÉRTELME:
1. MEGISMERÉS: A tanulás. Információk gyûjtése a külsõ világból, azok szûrése, válogatása, feldolgozása, értelmezése, integrálása, elraktározása, majd a visszaemlékezés rájuk, az információk felhasználása és tovább adása. A belsõ világ megismerése, értelmezése és újraértelmezése, az emlékezés, az információk felhasználása a célok érdekében és a kreativitás.
2. VISZONYULÁS: A kapcsolat. Más létezõ tudatokkal, entitásokkal való kommunikáció és összeharmonizálódás, viselkedésminták fejlesztése és egyben maga a megismerési folyamat is. Viszonyulás önmagamhoz és a környezetemhez. A harmónikus kapcsolat alapjai: türelem, elfogadás, megegyezés, változatosság. Fõbb formái: munkatársi viszony, barátság, gondoskodás, szeretet, szerelem.
3. TEREMTÉS: Az alkotás. Ideák, állapotok és kölcsönhatások (teremtmények) létrehozása, megvalósítása. A változás következménye a vágyakozás, mely a vágyott célok megteremtésére, a cselekvésre ösztönöz. Ennek fõbb lépései a tervezés, kapcsolatteremtés, szervezés, kisérletezés, változatosságra törekvés, alkalmazkodás, befolyásolás, fejlesztés, megvalósítás, fenntartás, lebontás, és végül a pusztítás folyamata. Ez maga az élet, mely elválaszthatatlan a kisérõjétõl, a haláltól.
4. TÖKÉLETESEDÉS: A
fejlõdés.
A tanulás, a kapcsolat és az alkotás
tökéletesítése
a végtelenségig. Az univerzumban a fejlõdés
minden lehetséges (és fõként a
teremtõk
számára kívánatos) irányban
állandóan
folyik. A lényeg a megnyilvánulások
fejlesztése,
az új irányokba történõ
átmenet,
az állapotváltozás, mindig a
körülményeknek,
a szükségleteknek és a céloknak
megfelelõen.
A szellemi fejlõdés befelé, mint
önteremtés,
önmegvalósítás: az ideák
integrálása,
az alkalmazkodás, a kreativitás, az önmagamhoz
való
viszony és a harmonizáció, a lelki
fejlõdés.
A szellemi fejlõdés kifelé, mint szolgálat
és gondoskodás: a kivetítések és
teremtmények
létrehozása, a befolyásolás, a
másokhoz
való viszony és harmonizáció, mások
lelki fejlõdésének
elõsegítése.
Jelenleg ezekkel a törvényszerû tulajdonságokkal tudjuk jellemezni tömören a minden létezõt, az Istent. Szükségképpen minden teremtményére, részhalmazára is vonatkoznak a felsoroltak, mivel azok szintén ezen törvényeknek vannak alárendelve.
Mindezekbõl persze az is következik, hogy önnön tulajdonságait, törvényeit még az Isten sem képes alapjaiban megváltoztatni. Például: a lét nem képes megszûnni, önmagából kilépni, megszakítani a ciklikusságot vagy megállítani a forrás forgását, stb. Sejtéseink szerint csupán az õselvek bizonyos (pontosan még nem ismert) határok közötti módosítására, azaz önmaga finomhangolására (?) lehet képes az Isten.
A könyv egészében itt olvasható: www.extra.hu/frankwinking/