Az ideavilág minden lét ősforrása és alapelve. Végtelen harmónia és
boldog nyugalom uralkodik benne. Holt, élettelen volna az a lét, ahol
fénye nem világítana, és amely nem részesülne a világ egészének
életében. A világegyetem teremtésének fáján csak az jelent valamit, ami
létét az ideától származtatja. Az idea az önmagában világos, magában és
magával beteljesedett szellem. A különállóban benne kell lennie a
szellemnek, különben lehullik, mint fáról a száraz levél és hiába
létezett.
Az ember azonban különállónak érzi és ismeri magát, ha
teljesen öntudatra ébred. Emellett azonban benne gyökerezik az idea
utáni vágy. Ez a vágy indítja arra, hogy leküzdje különállóságát és
felelevenítse magában a szellemet, a szellemnek megfelelővé váljék. Az
embernek meg kell szüntetnie magában minden önösséget, mindazt, ami őt
ezzé a meghatározott különálló lénnyé teszi, le kell vetnie, mert ez
sötétíti el a szellem fényét. Ami érzékiségből, ösztönből, vágyból,
szenvedélyből fakad, azt csak ez az önző individuum akarja. Ezért az
embernek el kell fojtania magában ezt az önös akaratot, és ahelyett,
amit ő akar mint egyes ember, azt kell akarnia, amit a szellem, az idea
akar benne. Bocsásd el a különállóságot és kövesd a benned lévő idea
hangját, mert csak az az isteni! Amit egyes emberként akarunk, az a
világ egészének kiterjedésében értéktelen, az idő sodrában elvesző
pontocska; amit a „szellemben” akarunk, az a centrumban van, mert a
világmindenség centrális fénye támad fel bennünk; az ilyen tett nincs
alávetve az időnek. Ha egyes emberként cselekszünk, akkor kizárjuk
magunkat a világ működésének zárt láncolatából, elkülönülünk. Ha a
szellemben cselekszünk, akkor beleéljük magunkat a világ általános
működésébe. A magasabb élet alapja minden önösség kioltása. Mert aki az
önösséget kioltja, az örök életet él. Olyan mértékben vagyunk
halhatatlanok, amilyen mértékben kioltjuk magunkban az önösséget. Az
önösség a halandó bennünk. Ez annak a mondásnak az igazi értelme: „Aki
nem hal meg halála előtt, az elpusztul, amikor meghal”. Vagyis, aki
élete során nem szünteti meg az önösségét, az nem részesül a halhatatlan
általános életben, az nem is létezett, nem volt igazi léte.
Az
emberi tevékenységnek négy olyan szférája van, ahol az ember teljesen
átadja magát a szellemnek saját életének teljes kioltásával: a
megismerés, a művészet, a vallás, és egy személyiség iránti
szeretetteljes szellemi odaadás. Aki nem élt e négy szférának legalább
egyikében, az egyáltalán nem is élt. A megismerés a világegyetem iránti
odaadás a gondolatokban, a művészet a szemléletben, a vallás az
érzületben. A szeretetben valamennyi szellemi erő összességével adjuk át
magunkat annak, amit a világ teljesség értékes lényegének érzünk. A
megismerés az önzetlen odaadás legszellemibb, a szeretet pedig a
legszebb formája. A szeretet a mindennapi élet igazi égi fénye. Az
áhítatos, igazán szellemi szeretet létünk legbensőbb rostjait is
megnemesíti, mindent felemel, ami bennünk él. Ez a tiszta áhítatos
szeretet az egész lelki életet megváltoztatja, rokonságba hozza a világ
szellemével. Az ilyen legmagasztosabb értelemben vett szeretet az isteni
élet leheletét viszi el oda, ahol többnyire csak a legmegvetendőbb
egoizmus és tiszteletlen szenvedély található. Csak akkor beszélhetünk
vallásosságról, ha a szeretet szentségéről tudunk valamit.
Ha
az ember a négy szféra valamelyikében áthaladva beleélte magát
különállóságából az idea isteni életébe, akkor elérte szívében csírázó
törekvését: a szellemmel való egyesülést, amely az igazi rendeltetése.
Aki azonban a szellemben él, az szabad. Mert minden alsóbbrendűtől
elszakadt. Semmi sem kényszeríti, csak az, aminek kényszerét szívesen
viseli, mert felismerte, hogy a legmagasztosabb.