A bölcselet – az egészséges emberi értelem szemszögéből tekintve – Hegel szerint a “fordított világ”. Ezért vállalkozásunk sajátossága előkészítő magyarázatot tesz szükségessé. Ez viszont a metafizikai kérdezés kettős sajátosságából fakad.
Először is minden metafizikai kérdés mindig a metafizika problematikájának összességét öleli fel. Mindig magáról az egészről van szó. Azután minden metafizikai kérdést csak úgy lehet feltenni, hogy a kérdező mint olyan elválaszthatatlan a kérdéstől, azaz benne áll.
Ebből merítünk útmutatást: egy-egy metafizikai kérdést mindig az egész szem előtt tartásával és a kérdező létének lényeges helyzetéből kiindulva kell feltennünk. Mi kérdezünk, itt és most, a magunk számára. Létünket – kutatók, tanítók és tanítványok közösségében – a tudomány határozza meg. Létünk mélyén micsoda lényegbevágó dolog történik velünk, ha a tudomány szenvedélyünkké vált?
A tudományok területei messze szétágaznak. Tárgyuk feldolgozási módja merőben különböző. A tudományágaknak ezt a szertehullott sokféleségét ma már csak az egyetemek és fakultások technikai szervezete tartja össze. Csupán a szakok gyakorlati célok szerinti elhatárolása ad neki némi jelentőséget. Ezzel szemben a tudományoknak létalapjukban való gyökerezésének tudata kiveszett.
És mégis: minden tudományban – ha legsajátosabb céljukat tartjuk szem előtt – magával a létezővel állunk szemben. Éppen a tudományok szempontjából tekintve egyik területnek sincs elsőbbsége a másik felett. Sem a természetnek a történelemmel szemben, sem megfordítva. A tárgyak semmiféle tárgyalási módja nem múlja felül a másikat. A matematikai ismeret nem tökéletesebb, mint a nyelvtudományi vagy történeti. A matematikai ismeretet csupán “egzaktság”, szabatosság jellemzi, ez azonban nem jelent tökéletességet. Ha a történelemtől egzaktságot követelnénk, vétkeznénk a szellemtudományok sajátos tökéletességének eszméje ellen. A valamennyi tudományban mint ilyenben, uralkodó világhoz kapcsolódó vonatkozás magának a létezőnek keresésére ösztönöz, hogy ez mindenkori léttartalma és létmódja szerint alapos kutatás és megindokolást is tartalmazó meghatározás tárgyává váljék. A tudományok – eszmei – célja az, hogy valamennyi dolog lényege felé irányuló közelebbjutásunkat munkálja.
Az emberi létnek ezt a magához a létezőhöz fűződő világvonatkozását szabadon választott magatartása hordozza és vezérli. Az ember minden tudomány előtti és tudományon kívüli tette is vonatkozásban áll ugyan a létezővel, de a tudomány kiválósága abban rejlik, hogy elvileg, kifejezetten és kizárólag az első és az utolsó szót magának a dolognak adja. A kérdezésnek, meghatározásnak és megindokolásnak ebben a tárgyilagosságában meghódolás megy végbe maga a létező előtt, hogy önmaga kinyilatkoztatása magán a létezőn múljék. A kutatásnak és tanításnak ez a szolgáló helyzete az emberi lét egészében külön, bár korlátok közé szorított uralom lehetőségének alapjává szélesedik. A tudománynak külön vonatkozását a világhoz és az embernek ezt a vonatkozást vezérlő magatartását persze csak akkor érthetjük meg tökéletesen, ha azt látjuk és fogjuk fel, ami ebben az így meghatározott vonatkozásban történik. Az ember – egy létező a sok közül – “tudománnyal foglalkozik”. Ebben a tevékenységben nem kevesebb történik, mint egy – embernek nevezett – létező betörése a létezés egészébe, mégpedig olyanformán, hogy a létező ebben és ezzel a betöréssel azzá bontakozik ki, ami és amilyen most. A kezdeti behatolás a létezőt a maga módján elsősorban önmagához emeli.
Ez a hármas mozzanat – a világhoz való vonatkozás, magatartás, behatolás – a maga gyökeres egységében a létezés lelkesítő egyszerűségét és élességét plántálja a tudományos létbe. Ha az ekként átvilágított tudományos létet a magunk számára kifejezetten birtokunkba vesszük, ezt kell mondanunk: az, ami a világhoz való vonatkozás célja, maga a létező – és semmi más.
Martin Heidegger