Blog

ÉvaKezdőlapLétrehozás1 Ismerősnek jelölések Üzenetek17 ÉrtesítésekFiókváltásMásnál olvasatlan értesítések vannak.FiókbeállításokJavasolt oldalakÖsszes megtekintése

Részlet a Névtelen Szellem Eszter médium útján „Úton hazafelé” című könyvéből

Már várlak gyermekem az Úr Jézus nevében, mert már régen figyelem a te nagy vergődésedet, önmagadban és önmagaddal, mert a hited gyenge és bizonytalanságban vész el az a bizonyosság, amit nehéz vergődéseidben magadban, mint csalhatatlan valóságot, megrögzítettél és erősségnek éreztél.
Az, amit a lelked érez, az bizonyságokat és csalhatatlan megérzéseket tár a vergődő lélek elé, mert megtalálta azt, ami ugyan a földi tudatban még nincs megrögzítve, mert hiszen a földi tudat csak a földi és anyagi formában rögzíthető valóságokat tudja magában átdolgozni és ezekre csak akkor tud támaszkodni, amikor ezek mint leszögezett bizonyosságok állnak előtte.

Azért vannak olyan bizonyságok megengedve a spiritizmusban, amelyeknek nem az a célja, hogy egy-egy embercsoportnak szórakozást nyújtson, vagy éppen kiváltságosokat emelje ki a nagy átlagból, hanem azért, hogy ezeken a lehetőségeken elgondolkodva kialakuljon egy új világ lehetőségének gondolata a lélekben. Erre, az új világnak a bizonyosságára nagyon nagy szüksége van az egész Földön élő emberiségnek, mert az Istent nem tudja felfogni sem érzéseiben, sem gondolataiban annyira messze esett ezektől, hogy ezek az igazságok csak a természet megnyilatkozásaiban tudnak valósággá lenni előtte. Azonban mit használ az, amikor már nincs erre sem idő, sem lehetőség, hogy a megkezdett útról visszafordulhasson?!
Vagyis hiába akar megtérni bűneiből és tévelygéseiből akkor, amikor már a vihar lerontotta az utat és a hidakat is megsemmisítette, amelyen át meg lehetne menekülni a végpusztulásból. Hiszen látjátok a következmények előjátékát! Emberré lett szellem korcsok emelkednek a pocsolyából, és rendelkeznek, hatalmaskodnak az igazakon, mert azok, akik az Úr igazsága szerint élnek, nem törtetnek a hatalom után, nem veszik el a másét és nem erőszakoskodnak olyan dolgokért, amihez semmi közük sincsen. Amazok meggátolják az igazságra törekvő lelkek érvényesülését, mert ezeket ellenségnek tekintik.

Az Isten létezését tagadják, mert akik hisznek, azok nem akarnak hatalmaskodni, mert érzik azt, hogy a földi élet elmúlik, sőt sokszor még az elmúlás előtt fordul a sors kereke és akik felküzdötték magukat, azok leeshetnek, és nagyon messze juthatnak attól a jónak hitt „szerencsés” lehetőségtől, amiért küzdöttek. Az olyan aki azért az „igazságért” – amit a világ annak hisz – törtet, feláldozza a lelki békességét, és az igazságtalanság szolgálatát vállalja, az céljavesztett emberi lélek. Mert mind a földi békességet, mind a jövő nagy ígéretét teszi kockára.
A hit a jóban és igazban – ha tettekké válik – annyit jelent, hogy Isten kezébe teszi le sorsát, és csak az isteni igazságokat igyekszik valósággá tenni az életében, beszédjében, cselekedeteiben és az Istentől várja sorsának jobbulását. Nem törtet, nem hazudik, nem él vissza azokkal a lehetőségekkel, amiket sorsa feléje nyújt csábító ígéretekkel, amit könnyen elérhet, csak egy kis hamisság kell hozzá. Ezek azok a kísértések, amelyektől jobban kell félni az Isten útján haladó embernek, mint a nyílt ellenségtől.
Az ismeret kötelez! Ha valaki nem tudja azt, hogy az ő elgondolásaival, cselekedeteivel a rosszat szolgálja és megcselekszi a rosszat, az Isten törvénye ellen vétkezett, azt fel kell világosítani helytelen cselekedeteiről és annak következményeiről. Ha elfogadja és megtér, akkor minden következmény amit elszenvedett tőle, az javára válik és az ítélettől is megszabadul, főképpen ha megbánja és erős akarattal ellenáll a kísértésnek. De ha védi tévedését, hazugsággal védekezik, akkor az ilyen lélek éretlen a megtérésre és az igazi jó elfogadására. Akkor sorsára kell bízni. De a rossz tovább folytatásának lehetőségeit meg kell gátolni, amennyire lehetséges, mert a rossz ragadós a hasonló lelkületű emberek és gyermekek előtt. A megbocsátás kérdése is hasonló igazságnak az útján halad.

Hányszor lehet és hányszor kell megbocsátani az embernek az ellene vétkező felebarátjának? Az Írásokra hivatkozva – nem hétszer, hanem hetvenhétszer is – meg kell bocsátania a vétkező megbántónak. Az igaz, hogy a megbocsátás fogalmát nem szabad és nem lehet sem időhöz kötni, sem a bűnök több, vagy kevesebb számától függővé tenni, mert amíg a Földön él ugyanabban a testben, ugyanazokban a lehetőségekben, addig nehéz a rosszban meggyökeresedett vágyakban, szokásokban határt szabni a cselekedeteknek.
Így az embernek szabad akaratától függ az, hogy megszokott bűneitől vagy káros szenvedélyeitől megszabaduljon. Ha vétkezett, szabad elhatározásából cselekedett. Tehát azt a saját javára nézve helyesnek ítélte, habár a legtöbb esetben tudta és érezte, hogy nem jót és nem helyesen cselekszik, bár tudta azt is, hogy ha vele cselekednék azt a rosszat, akkor védekezne és a rosszat rosszal viszonozná, vagy ha módjában van: védekezésében áthárítani a bűnt; másra hárítaná.

A bűn a rossznak kiteljesedése valósággá teremtése a lélekben. Amíg a bűnre csábíthatja a lehetőség az embert, addig az a lélek nem tiszta a gonosztól, tehát bűnös. Amíg a bűn kívánatos a lélek előtt, addig küzdenie kell ellene, addig nem szükséges, hogy az ember feltétlen megbízzon felebarátjában, amíg meg nem győződött teljesen annak legbensőbb lelkiségének jóban és igazban való előrehaladottságáról.

A cselekedetek bizonyítják be a valóságot, a megbízhatóságot. A bizalom nagy érték, mindennél nagyobb, mert élet, halál, üdvösség, vagy kárhozat az eredmény. A bűnös védekezik, mert tudja, hogy az emberek megbecsüléséből van a bizalom, tehát ha vétkezett is, tagadja azért, hogy azt a büntetést ne kelljen elszenvednie, mert az emberek bizalma érték.
De mennyivel nagyobb érték a láthatatlan világban lévő lelkek bizalma, mert azok látják és tudják egymás érzés- és gondolatvilágát és csak azok vonzódnak egymáshoz, akik hasonló érzésvilágban élnek. Azok is le-lehajolnak, hogy vergődő, bűnös szeretteiket kiemeljék a rájuk szakadt bajokból, noha nem azonosítják magukat azokkal a bűnökkel, amelyek miatt amazok szenvednek. Mást nem tehetnek, mint kérik a Kegyelem Hordozóit, hogy segítsék ki a bűnökből a szenvedő lelkeket.
A szeretet áldozatot hoz azokért, akik szenvednek, de meg nem bocsáthatják a bűnt, csak az isteni kegyelem hozhatja közelebb a jó és igaz áldásainak megismeréséhez és megkívánásához. Mert ezek mennyei értékek, gazdagságok. Tehát eltörlődik a bűn, ha az embernek – a bűnt elkövető embernek – igaz bűnbánata, a bűntől való megtisztulási vágya, beismerése és a bűn megutálása kialakul a lélekben. Ez, az az igazi bűnbánat, amikor a lélek önmaga felismeri és megutálja azokat a gonoszságokat, amelyeket elkövetett, mind az érzéseivel, beszédeivel, mind cselekedeteivel, amelyekkel másoknak testi, vagy lelki fájdalmat okozott és megtört lélekkel bevallja és magára vállalja az ebből létrejött testi és lelki fájdalmakat, károkat és szenvedéseket.

Erre, az ilyen mélységes megbánásra és jóvátenni akaró készségre meg lehet bocsátani, ki lehet simítani, de ha a sebesülés helye fáj, az vádol, amíg a kegyelem Istene azt meg nem gyógyította. Tehát a megbocsátás nem kényszer, nem törvény, hanem beismerés, megalázkodás szükségeltetik abban a tudatban, hogy aki bűnös, az alázkodjék meg, nemcsak az Isten előtt, hanem az előtt is, aki ellen védett, mert a fájdalom azzal gyógyul, ha a belátás és megalázkodás könnyeit látja a megbántott, mert az a gyógyító balzsam, ami enyhíti az elviselt fájdalmak nyomait. Tehát minden a szeretet. Nem a büntetés fájdalmának könnyei, hanem a mindent gyógyító szeretet, mindenre hajlandó áldozatos lélek, engesztelő szeretete az a hatalom, ami új életformát nyit meg a léleknek. Most mindeneknek áldó Istene legyen veletek. Isten veletek.

Forrás: Karsay István